Kálvária a reptéren

Az alábbi történet valóban megér egy misét, miként szoktuk mondani, azért tanulságképpen igyekszem lényegre törően összefoglalni a júliusi repülős utam tanulságait. Előre bocsátom: semmiben nem vétkeztem,  mégis csaknem egy technikai malőr áldozata lettem… 

Nos, a repülőjegyem Budapest-Nürnberg útvonalra szólt a Ryanair reggeli járatára,  amely hetente jelenleg (csak utólag tudtam meg) kedden és vasárnap közlekedik. Maga a jegyvétel is önmagában hasznos információ lehet az olvasónak, merthogy a Google keresésnél  nem az említett légitársaság honlapja kínálja fel elsőként a választási lehetőségeket, hanem – egy profi internetes szakember jóvoltából – egy közvetítő cég bevisz az erdőbe. Ennek köszönhetően a vételár nagyjából megduplázódik, mivel automatikusan ők végzik el helyettem a szokásos kötelező becsekkolást. Természetesen – pestiesen  szólva – megszívtam az akciót,  mert a pár perces művelet senkinek sem ér meg mintegy 30 ezer forintot…

Talán ebből is származhat az életem egyik legbonyolultabb repülése, ugyanis a Ferihegy A terminálon – csupán kézipoggyásszal –  az okos telefonomon lévő QR-kóddal  már azonnal indulhattam a vámvizsgálatra. Csakhogy rendszerhiba miatt az nem adott zöld utat, így elirányítottak  a Ryanair fő bázisára. Természetesen itt több tucatnyian sorjáztak az utasok, akik könyörgésemre sem engedtek a sor elejére.

 Ekkor megláttam egy szabad pultot, ahol egyedül adminisztrálgathatott egy alkalmazott. Azonnal odaléptem hozzá problémámmal, amelyre a válasz így szólt:

„ sajnálom,  de már megtörtént a kapuzárás!”. Vagyis szerinte próbáljam  meg a B terminálon átíratni a jegyemet az általa megadott cégnél. Futólépésben átvágtattam a tíz kilós hátizsákommal a javasolt irodához, ahol az okos telefonomon  bizonygattam  az igazamat. Erre vissza irányítottak az első állomásra, nevezetesen a vámvizsgálatra, merthogy még pár percnyi időm maradt szerintük, hiszen annak működnie kell.

Szerencsétlenségemre megismertem az alig húsz esztendősnek vélt első (korábbi) sikertelen segítőmet, akivel másodjára sem jártam szerencsével. Majd átirányított az automata rendszerüktől a kézi leolvasó kapuhoz, ahol első körben szintén csőddel  jártam. Ám feltételezhetően a főnöke – látva a pánikos hangulatomat – jó szándékkal átvette tőle a vizsgálatot, s végre neki többszöri próbálkozásra sikerült beléptetnie. Közben az időm egyre inkább kritikussá fogyott a kilátástalan helyzetben. A lényeg:  a mai napig nem tudom,  hogy a Németországban telepített QR-kódom  volt sérült/hibás vagy a Ferihegyi repülőtér informatikai rendszere.

No de ez még mindig csak a kezdet, mert a konkrét személyemet illető ellenőrzésnél – szerintem jogosan – voltam illetve váltam gyanússá a látottak alapján. Persze csupán egyedül maradtam azzal a tudattal, hogy  ártatlanul kaptam a szigorítást: például a cipő levételével (mivel az egy nyári vékony talpú lévén, eddig az efféle lábbelit sosem vetették le velem több száz repülésem alkalmával), majd hatszor próbálkoztatok a terpeszes/vállkaros elektronikus beléptetéssel – a Murphy törvénye szerint újra sikertelenül! Ezután jött a kézi vezérlésű sokszoros tapogatás, amely során még a papírzsebkendőmet és egy kis cetlit is kirakadtak velem.  Gondoltam magamban, sok hűhó semmiért, talán jobb lenne visszafordulnom az idegölő tortúrából. Isteni sugallatra az utolsó pillanatban, valójában türelmem végső határán kaptam meg a zöld folyosót.  Egyébként a nagy kapkodásban az esernyőmet és a bőr nadrágszíjamat is otthagytam…

Ezután mindösszesen kilenc percem maradt az indulásig, amely valójában már esélytelennek tűnt a győzelemig – lévén a legtávolabbi kapuhoz kellett sprintelnem.  Utólagosan megtudtam, hogy ha nem állítottam volna fel életem legjobb idejét a nagyjából 300 m-en, akkor is megvártak volna – ugyanis telefonon már értesítették a személyzetet a történtekről. Végül az épület mellett álló Boeingem utolsó előtti ülőhelyére szólt a jegyem, de a hátsó mobil feljárót ekkor már addigra el is vontatták onnan. Így maradt számomra az első lehetőség, ezáltal közel 200 utas előtt pironkodhattam végig a hosszú, de legalább szűk folyosón (a fapados járaton)! Ráadásul ismét hangsúlyozandóan, mindez a kálvária önhibámon kívül értendő!!!

Epilógus: lehet hogy valaki az ítéletek alapján jogi útra terelné a nem mindennapos  ügyet,  de a hosszas eljárásra nekem már nem maradt se időm, se energiám. Sokkal inkább felejteni szeretném a halmozottan szerencsétlen történéseket…

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék