Tisztelet Kiss Lászlónak

„Szerelmet, életet, egzisztenciát köszönhetek a versnek”– így foglalja össze életét, munkásságát Kiss László most megjelent kötetében, amely Gyémánttengelyen címmel került az olvasók kezébe a Hungarovox és a Versmondók Egyesülete közös kiadásában. Könyvével párbeszédet alakít ki velünk verskedvelőkkel, költészettel kacérkodókkal és hivatásos irodalmárokkal, tanárokkal. A világ elmúlt hetven évébe kalauzol vissza minket. Kiss László bensőséges módon tárulkozik ki.

A vers, a színház, az irodalom világában él. Hol alázatos szolgája, hol őszinte ítésze a műveknek és előadóknak. Ő is olyan ember, aki az anyagi kéjek helyett a szellem és a lélek gyönyöreit keresi, inkább az utóbbit szomjazók közé sorolhatjuk.

A neves közművelődési szakember jelentős alakja a magyar kultúrának, én még nem találkoztam olyan tanárral, művészet iránt érdeklődővel, aki e nevet ne ismerné, ne hallotta volna Kiss László nevét. Vagy részt vett rendezvényén, vagy értékelte őt, vagy a tanára volt. Az alakuló amatőr színjátszó-, versmondó mozgalom jeles művésze, tanára, mestere volt. Számtalan szerző, diákcsoport, üzemi színjátszókör köszönheti megalakulását, támogatását neki. Az élet legalább ötven árnyalatát láthatjuk, olvashatjuk a róla szóló könyvben, melynek bevezetőjét, Lutter Imre, kollégája, munka- és harcostársa jegyzi. Legyen szó tanulmányokról, elemzésekről, megnyitók ihletett pillanatairól, vagy lelkét boncoló interjúkról.

Izgalmas gondolatokat találunk a kötetben. Egy-két kiváló beszélgetés mellett korszakokat mutat be. Kedvenc verseivel egészítette ki a gondolatait ebben a gyűjteményben. A kultúra útjának, jellemzőinek elmúlt jó fél évszázada olvasható ki belőle. Ha valaki tanácsot kérne tőlem, milyen legyen egy életutat bemutató kötet, ezt ajánlanám neki kiindulási pontnak.

Életútja részletesen kiolvasható a kötetből, megtudjuk, mi motiválta, mi hajtotta, mi befolyásolta tetteit. Kiss László szolgál. A kultúra képviselője, már kora ifjúságában, mikor sorsa úgy hozta, hogy ipari tanuló volt, a gyárban targoncáról könyveket osztott a lakatosoknak, műszerészeknek, marósoknak, esztergályosoknak, akik az akkori szokás szerint, félretaposott, cipőben, rossz, szakadt nadrágban olvasták a könyveket. Aztán hivatalosan is népművelő lett, sőt ennek miniszteriális szintű képviselőjévé, művelőjévé lett. Ezért is gondolom, hogy maradandó nyomot hagyott a magyar kultúrában, az amatőr színház világában és legfőképpen a versmondó mozgalomban. Otthonosan mozog a rendszerkritikus underground művészet területén, jól érzi magát az alternatív szinteken is. Jó szívvel adja közre a munkájáról szóló tudósításokat, értekezéseket, ne féljünk a szótól: vallomásait. Adyval vallja: a kultúra a jövő zenéje.

Slágvortokban ismételjük át pályája kiemelkedő mérföldköveket. Kiss László 1947-ben született. A Magyar Versmondók Egyesülete alapító elnöke, a Versmondó folyóirat főszerkesztője. Nyugállományba vonulásáig az Oktatási és Kulturális Minisztériumnak vezető főtanácsosa – közművelődési szakember, közművelődési szakértő.

1964 –ben kezdett a Danuvia Központi Szerszámgépgyárban, majd pályát váltott. A gyári munka helyett az emberekkel való kapcsolat jobban vonzotta. Kaposváron lett népművelő, majd közművelődési csoportvezető. 1978-tól Pesten találjuk, előbb Kőbányán, aztán a VIII. ker. Tanács VB Művelődési Osztályán. 1982 –től a Művelődési Minisztériumban főelőadó. 1988 – 1993 között az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa Művelődési Önálló Osztály vezetője. 1993 – 2009 NKÖM, OKM vezető-főtanácsosa. 2009 – 2012 Magyar Művelődési Intézet Képzőművészeti Lektorátusán szaktanácsadó.

Fontos szakmai elismerésekkel is kitüntették. Kétszer is Miniszteri Dicséretet kapott. Csokonai és Radnóti díjjal is elismerték munkáját. A Magyar Kultúra Lovagja.

Fontosabb tanulmányai közül kiemelendő Az amatőr művészeti csoportok helyzete című írás, A szövetkezeti mozgalom közművelődési tevékenysége és szerepe, illetve a Kiss László-Tóth Erzsébet-Tóth Zsuzsanna: Keltsd életre című tanulmánykötet 2010-ből, valamint az Amatőr – amatőrség címmel megjelent tanulmánya. Egy egész korszakot ölel át Az amatőr művészetek szerepe és jelenléte a főváros közművelődésében című dolgozata. A felsoroltakból is látszik, folyamatosan jelen van a magyar kultúrában, és akkor még nem beszéltünk hivatali tevékenységéről, előterjesztéseiről, részvételéről a közművelődési törvény előkészítéséről.

Hogy teljes legyen a sor, nevezzük itt is meg főbb szerkesztői munkáit. Ezek közé tartozik a Versmondó című periodika, melynek 1992-től ő a fő- és felelős szerkesztője, illetve a Játékos, melynek 1996-tól a főszerkesztője. Az első kiadója a Magyar Versmondók Egyesülete, a másodiké a Magyar-Színjátékos Szövetség. Ebből is láthatjuk Kiss László számára vers és színház az egész világ.

Társadalmi elfoglaltságai is ezekhez a szervezetekhez kötődnek. Fontos tevékenységekre bukkanunk. Ő a Magyar Versmondók Egyesületének vezetője, a Magyar Szín-Játékos Szövetség alapító-elnöke, a Pestszentlőrinc-Pestszentimre, Kulturális és Sport Közalapítvány első embere 2010-ig, de ő a Latinovits Alapítvány elnöke is, ami már önmagában is borzongató, ha a zseniális művész versmondását és életét felidézzük.

Közösségi ember, humanista, tudja, hogy csak a művészet segít, az együttműködés az egyetlen utunk, mert a háború abszurd világhelyzetet szül. Pedig tudjuk, különös a világ, és errefelé úgy élnek az emberek, mintha mindjárt itt lenne a világvége.

Ha szabad – mint a Józsefváros ismerőjének, kultúrájának nagy tisztelőjeként is szólni -, ne felejtsük, hogy az avantgarde festőművészek kiállításai nem jöhettek volna létre a Józsefvárosi Galériában Kiss Laci pátyolgatása nélkül. De ide sorolandó a Stúdió K működésének segítése, melyhez szintén szoros szálak fűzték.

Igazi mediterrán ember is. A víz szerelmese, bármikor elcsábítható egy kis evezésre, kenuzásra, vízi túrára. Ezt őszintén irigylem benne, én csak kísérleteztem kenuzással, de engem másképp vonzott a víz, behúzott.

De nem csak a vizek hullámzását ismeri, százfelé járt a világban, megismerve a kultúrákat. Itthon nincs olyan versmondó verseny, ahol ne találnánk meg őt, vagy szervezőként, vagy vendégként, zsűritagként és értékelőként. Tudja, melyik költő érdemes arra, hogy a műveit versértékelő lencsénk alá tegyük, és elmélyedjünk apró részeiben, eljussunk a pórusaiig.

Hivatalnokként és művelődésszervezőként átélte országunk hatalmas technikai, gazdasági és strukturális átalakulását. Színi előadások rendezőjeként a társadalom kérdéseinek hű megjelenítője, a visszásságok leleplezője. Az igazat keresi nem a valót. Tudja, hogy környezetünkről csak szabadelvűen gondolkodhatunk, és megveti, ha a restség buta gőggel, téves világfelfogással társul.

Sok ember megfogadhatná véleményét, követhetné világlátását, hogy ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez, mielőtt nem tanulmányozta a költészet szabályait, sokféleségét, mert az nem elég, ha megállunk egy szép erdő alján, egy folyó szélén, és ottani jó érzéseinket szavakba foglaljuk. Az igazi költészet, vers több, és több komolyságot, fáradozást érdemel. Persze, ez nem jelenti azt, hogy le kellene beszélni több százezer honfitársunkat, hogy verset faragjanak, de azért álljon meg a menet.

Hitem szerint könyve művelődéstörténeti összefoglaló, és számtalan fontos tanácsot adó szövegek gyűjteménye. Megtudhatjuk tőle, hogyan kell verseket elemezni és versmondó versenyt szervezni, lebonyolítani. Bevezet minket abba, hogy mi a különbség a versolvasás és a versmondás között, a hangzó vers születésének módját, technikáját sorolja.

Kosztolányi Dezső szerint a verset ketten írják, a költő és olvasója – ebben Kiss László a társa. Talán ez fejezi ki leginkább, hogy miért kell a versolvasást komolyan venni, mert csak utána jöhet a versmondás, és így érvényesül, hogy a kultúra élő organizmus. Hiába minden szándék, nem lehet megölni, végtelen és áradó, és minden bajra, sebre gyógyír.

Szerencsés embernek mondhatja magát, azzal foglalkozik, amit szeret, és amihez ért. Simogathatja naponta Petőfi, József Attila köteteit, belelapozhat, mert ez az ő munkája. Verset elemző tanárként érti a versek, szövegek mondatmechanizmusának hatását, érti, milyen titkos szenvedély, üzenet lapul a sorok között. Otthon van az irodalomban.

A táncház mozgalom is élete fontos szakaszára esik, bár ez nem művészet, hanem olyan szórakozási forma, amely a legősibb gyökerekre visszanyúlva anyanyelvi szinten fogalmazza meg a mozgást, közösségi kultúrát. És a mindennapok – tehát nem a piedesztálra emelt – művészeteként éljük meg, ezért fantasztikus dolog. Ezért szinte egyedülálló a világban.

Sokat zsűrizik, rengeteg verset hallgatott végig. A kötetből megtudhatjuk, hogy kik a kedvencei. A sor József Attilával kezdődik számára is. Az Eszmélet az abszolút csúcs, meg az Óda, amit ő maga soha nem mert még elmondani. Aztán jönnek a nagy klasszikusok. Nagy László is, aki mélyen megérinti mindig, a legismertebb nagy versei mellett a Rege a tűzről és jácintról című csodálatos poéma tartozik a kedvencei közé. Az elmúlt években fedezte fel Sinka István költészetét, de már ő is fontos számára.

Sajnálja, hogy a mai versmondásnak az élő magyar költészettel már nem olyan szoros a kapcsolata, mint régebben, amikor Weöres Sándor, vagy Juhász Ferenc egy-egy új verse miatt elkapkodták a folyóiratokat, és a villamoson is ezeket olvasták. Egyre kevesebb olyan költő van – mint Ágh István, Bella István –, akik úgy gondolják-írják verseiket, hogy azok a pódiumon is megszólalhassanak.

Megtanulhatjuk írásaiból mennyire fontos, hogy a versmondó lássa a vers képeit. De a versekben jelenlévő költői képeket nem elég csupán a közvetítőnek, a versmondónak látnia; azt olyan színesen, plasztikusan és élménydúsan kell megjelenítenie, hogy a hallgató képzeletében is megjelenjen egy kép, vagy leperegjen egy cselekményekkel teli film. Azt tapasztaljuk, hogy a felkészült versmondók ezeket a varázslatos pillanatokat meg tudják teremteni.

Ez a kötet is bizonyíték arra, hogy léteztünk már korábban is, hiába siet az idő rohamléptekkel, láthatjuk, milyenek voltunk egykor, mert rólunk van szó, a kultúrát tisztelőkről. Közben századainknak nincsenek hősei, mártírjai, mert néhány évtizedenként felássuk a temetőinket.

A kötet címe József Attilához kötődik. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.

A könyv borítóján Gonda Zoltán festőművész Az éjszaka és a hajnal találkozása című képe látható. Szép és izgalmas kép. Kifejezi a sokszínűséget.

Megható, hogy nemrég elvesztett felesége, társa emlékének ajánlja kötetét. Nevében is köszönjük meg.

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék