A valóság álmodója

Gelléri Andor Endréről

Gelléri Andor Endre neve lágy, dallamos, könnyed, olyan, mint a kora nyári szél, amikor bebújik a napmelegbe, és átsuhan a budai fákon, a tekintetes urak szakállán, a ligetekben sütkérező leánykákon, nagynéniken, cirógatja a hajukat, aztán a külváros felé veszi az útját, és az óbudai verejtékező munkáslegények ingét megszárítja, mikor azok pihenőre kuporodnak a napi robot során. Gelléri Andor Endre inkább az utóbbiak sorsát ismerte, az ő világukból származott, az ő életükről, örömeikről, szenvedéseikről tudósított. Óbuda volt az ő országa. Gondolatvilágába, világlátásába a szegénység volt kódolva. Elvből nem járt gazdag emberekhez. A negyedik rend szegényeiről írt szemtelenül őszintén és izgatóan.

Budapesten született 1906-ban, szegény munkáscsaládban, és 1945 májusának közepén koncentrációs táborban halt meg, miután évekig munkaszolgálatosként hurcolták városról városra, hogy ő is fizesse a részét abból az adósságból, amit a zsidóktól kértek, hisz meg volt engedve, hogy ingyen itt éljenek. Rövid életet kapott, az adósságtörlesztésre ráment. Sorsa Radnóti Miklóséhoz hasonló. Lelki rokonának is nevezhetjük, mert lágy lírai szövegek a Gelléri-prózák is, és nála is ott lapul sorai közt a halál és a borzalom.

Gyerekkorát áthatotta, hogy apja nem szerette, aki fura szerzet volt. Zsidó létére antiszemita, és utálta a szocialistákat és a kommunistákat. Szalonnát evett, és templomba csak szívrohama után ment. Az apai szeretet hiánya megmérgezte az író ifjúkorát. Fájt neki, hogy apokrif levelekben tiltakozott, és kérte, ne közöljék a lapok buta szamár gyermekének az írásait. Talán elrontott saját életét utálta fiában. Apja Isten jelképe lett számára, amivel nem tudott mit kezdeni, és magában folyton ellenkezett vele. Úgy érezte, hogy apja legszívesebben cölibátusba adta volna, ha kereszténynek születik. Pedig a nők iránti imádatot, rajongást tőle örökölte, mert az öreg majd’ kiugrott a bőréből egy szép nő láttán.

Gelléri az iskolában rossz tanuló volt, ezért 1921-ben kimaradt a gimnáziumból. Fémmunkásnak tanult. Az agya saját bevallása szerint kívánta a tudást, mint a gyomor az ebédet, de a monoton tanárait, a leckeanyagot utálta. Hamar dolgozni kezdett. Volt géplakatos, kelmefestő, mosta Magyar utcai bordélyházak kisasszonyainak fehérneműit, bugyijait, kombinéit, de volt szállító, ügynök, hivatalnok és gyakran munkanélküli. Túlontúl erős, robusztus alkatú fiatalember volt. Atletizált, jó diszkoszvető is volt, sőt magyar bajnok is, diszkoszvető-csapatban az MTK-val, de mellette beteges tüdejű, és ráadásul sokdioptriás szemüveget viselt. Zárkózott volt, nem volt sikere a köznapi beszédben.

Újszerű stílusával ragadta meg indulásakor az olvasóit. Nagyvárosi tematikájú naturalizmusa keltett feltűnést. Első műve, a Trombitálok, az Est című lapban jelent meg. Mikes Lajos fedezte fel, akit később fogadott apjaként tisztelt, aztán később a Nyugat is közölte novelláit, sőt díjat nyert az irodalmi lap novellapályázatán, illetve Baumgarten-jutalomban is részesült.

A kassáki kemény munkásábrázolással ellentétben érzelmesebb képet festett a szállítókról, a kazánfűtőkről, a lakatosokról, a csavargókról, a koldusokról, a kikötőmunkásokról, a mázolókról, az elcsapott boltos lányokról. Nem harcos proletárokat ábrázolt, akik tüntetéseket szerveznek, ők szeretnének megélni, dolgozni és szeretni, de életükön átokként ül a nyomor. Gelléri arról mesélt, amit maga talált ki. Lefegyverző mondatokkal írt a tájról, a magasra szálló fecskéről, „a parasztcsuhás kucsmája alól dőlő szagról”.

A sötét világra ráhúzta a mese szivárványát. A művészet titkát kereste, hogy mit akarunk azzal a szóval, hogy „örökké”. Poézist sajtolt a proletár-sors hétköznapjaiból. A maga múltját írta. Nincstelenségüket, hánykódtatásukat. Megtudhatjuk, hogyan kapcsolódik a költészet a valósághoz. A XX. század szörnyű figuráit is elénk sorakoztatja, édes-furcsa alakok panoptikumában vagyunk írásait olvasva. Tudja, hogy „a halál sokkal előbb beül a kiválasztottjába, mintsem gondolná az illető.”

Huzatos lakásokban járkálunk hőseivel. Lelkünkre telepednek alakjai. A végső lelkiállapotok bemutatója. Rendező elve az idő múlása, mozgatórúgója a hiány, ami az „éhe a szónak” jelentését is magába foglalja. Mindent megelevenít. Az írás számára „az izgatott lélek szertelenségének” kifejeződése. Az eső úgy esik, mintha millió veréb kopogtatnak a csőrével, és a rozsdaporból jóslatok olvashatók, a kénsav romlott méz. Jelzői színes fénycsóvaként világítják meg alakjai életútját, és varázsolják a szereplőket tündérvilágba.

A borzalom, a pusztulás, ami mindennek a vége, ott van minden mondatában, de legalábbis minden bekezdésben. Hiába riognak kakasok a stráfkocsin, de odébb ott lógnak az ökrök levágott véres fejei. Szegény szörnyeket idéz, ahol az apa részegen dühöng, az anya meztelenül táncol a kocsmában, és vérfertőzésben élnek a testvérek.

Megrázóan írt a háború pokláról, ahol minden „olyan csendes, mint egy kriptában”, „az éjnek vörös a haja”, „ágyúk csaholnak,” szerteszét emberi testrészek hevernek, itt-ott egy-két „emberi gyertya” pislákol.

Hősei derék és kereső emberek szerettek volna lenni, akik nem kényszerülnek rá, hogy barátnőjük, a cselédlány titokban megfojtsa újszülött gyermeküket, aztán a téboly ezüstöt szőjön a lányanya barna hajába, és közben azon búslakodjanak, hogy még csak meg sem nézte a Dunába rejtett csecsemőt az apa, mert a cukros dobozt ki sem nyitották, amiben a kisgyermeket a habokba süllyesztették. Elgondolkozhatunk, hogy a szegényeknek évezredek óta csak a szerelem, a szex, a testi kéjélvezet maradt az egyetlen örömforrásuk, még akkor is, ha utána szörnyű árat fizetnek élvezkedésükért. Gelléri maga is hajszolta a szerelmet, folyton a szexualitást kereste, önmaga és a világ elől a szerelembe menekült. Ismerte, hogyan kell szakácsnőket csábítani. Rögtön tűzbe jött egy-egy csillogó női szempárt, vagy ringó keblet látva. Nem egy barátnőjének a húga is a szeretője lett, és „rajta keresztül csókolták egymást”. Különösen szerette a borfény szemű lányokat.

Rögeszméje volt a postások alakja. Ha arról volt szó, hogy zenét tanuljon, postakürtöt kért az anyjától. Szerette a postásokat, mert a levelekben hírt visznek, amelyek mesélnek, és ott „kalimpál sok szív a táskájukban.”

Rapszodikus szaggatottság, és szabad képzettársítások jellemzik novelláit. A magyar gondolati líra és az avantgárdhoz kapcsolódó Füst Milán nagy híve, elismerője volt írásainak, elemző tanácsai jó hatással voltak szövegeire. Gellérit a valóság álmodójának nevezte, aki költői szépségű prózát ír. Művei a hétköznapok jelképei. Bennük átélhető, hogy a munkanélküliség érzése szörnyű, az ember odaállna ingyen is a satupad mellé, vagy tanítaná a gyerekeket, csak történjen valami, és hátha adnak érte valamit.

Hatott rá Strindberg borzongató magánya, amelyhez kapcsolódott a háború, a szegénység, a nyomor és a reménytelenség, mert képtelenség kitörni ezekből a csapdákból. A halálközeli állapotok bemutatója, a bennünk rejlő kettősségek kifejezője, ahogy az elmúlás mellett „az élet élni akar.” Egy vacogó, fázó öregasszonyról szóló történetében Panna, a nénike szerelmes a forró tűz mellett dolgozó kovácsmesterbe, aki szemben lakik vele, de rá sem hederít. Szívbemarkoló életkép, és szívbemarkoló a nő vágya, hogy megelégedne, ha csak télen lenne szép és fiatal, mert akkor talán a kovácsmester ránézne. Micsoda kiegyezés a sorssal! Az ábrándozás során a fésülködő tükörben, amiből látszik a kovácsműhely, „megjelennek a tűz szikrái, azok érik Panna fekete kendője bolyhait.” Aztán a kijózanodás után „vágyakozó szívében megáll a sok édes gondolat.”

Gellérit társadalombírálata nem vitte el a politikáig, nem csatlakozott egyetlen párthoz sem, őt nem ejtette rabul a kommunizmus és a szocializmus eszméje. Ásított a tudományos szocializmus munkáin. Író és költő is volt, arasznyi élete során mindig kereső volt, az arany titkát kutatta.

Kevés műve maradt ránk. Egyetlen regényét 1930-ban írta A nagymosoda címmel. Életében még néhány novelláskötetét adták csak ki. Önéletrajzi írása, amit a munkaszolgálatos időszakok között írt, az Egy önérzet története címet viseli, de csak 1957-ben jelent meg nyomtatásban, felesége, Gelléri Judit szerkesztésében. Írása egyszerre önéletrajz és regény is. Műfaja szerint regény, valójában önéletrajz. Vallomásos könyv. A tényeket képzeletével színesítette. Kanyargós történeteket mesélt, melyekben áradnak az élmények. Arcképeket rajzolt a korról, családjáról.

A kor nem kegyelmezett neki sem, származása halálát okozta. Sorra hívták be munkaszolgálatra, és otthon sárga csillaggal kellett járnia. Szeretett volna keresztény lenni, „kicsike kis keresztény, de az ő gólyájára héber betűk voltak arannyal hímezve.”

Rá is érvényes, amit Kosztolányi fogalmazott meg, hogy minden író titkos fejedelem. Gellériről azt mondta, tündéri világot teremtett. Nála a szépség mindig jelen van. „Tündéri a hóhullás, gyémántos az idő, siklik az ajtó, az elfagyott kézben táncol a kulcs, és álmok kószálnak.” A valóság csak kiindulási pont nála, aztán a történet írásakor fantáziájára, álmaira bízza magát, és tündéri jellemű, életimádó alakokkal találkozunk, akiknek belső világát látjuk. Nem csak fényképezi azokat, akik „napokig harmaton és levegőn élnek, mint a csigák, versek virágai, filozófiák fűszálai és regények illatos orgonabokrai alatt” bújnak meg. Az ő életükbe vezet minket.

Novák Imre

tabs-top
More in Hungary, Kultúra
Ha szót akarunk érteni

Thomas Köves Zulauf magyar származású filozófus könyvéről, amelynek címe Bevezetés a római vallás és monda történetébe. A Telosz kiadónál jelent...

Close