A PIROS ÖTÖS…

Az alábbiakban közreadjuk – enyhén szólva nem átlagos – egy különleges ifjú emberke rövidített baleseti sztoriját, akit síoktatóként sokan csak Szicsuként ismernek – Magyarország első számú Intersport Síarénájában (Eplényben). Jómagam akkor figyeltem fel Rolf Szilárd személyére, amikor pár éve egy szép februári napon meztelen felső testtel sziporkázott a félméteres havon.

S mindezt nem feltűnési viszketegségből tette, merthogy akkor kiderült a liften – együtt utazva – róla: szeretne sok mindent megismerni a világ sokak számára örökké megismerhetetlen működéseit illetően. Egyelőre azt még érdemes kiemelni róla, hogy 120 havon töltött nappal büszkélkedhet ebben a szezonban…

A piros 5-ös bőrülésen ülve jutott eszembe egy nem régi műtétem, amely baleset éppen öt hónapja történt. A műtét során a jobb vállamat egy közel félnapos operáció során (altatásban) visszahúzták – amennyire lehetett – a helyére, s a kulcscsontomat platinával megszegezték. A jobb lapockám pedig maradt egy kissé nagyon csálén, ezen talán a torna mozgás tud némileg majd segíteni a továbbiakban.

Nos, a baleset egy szlovákiai kerékpáros downhill edzésen történt: nagyon nehéz, szűk S-kanyarkombináció sorozatban a külső ívről még egy pici ugrató volt, hogy a következő nagyon szűk kanyar még trükkösebb legyen. Mivel már fáradt voltam, az indulásnál éreztem, hogy esés lesz ebből, s lett is. Egy cirka háromméteres zuhanás után a lapockámon landoltam, s hallottam a reccsenést is. Többen mondták, hogy menjek félre, mert jönnek még sokan, de én nem tudtam mozdulni sem, ráadásul a speciális biztosításom sem oldott ki, így a bringával a nyakamban vártam a segítséget.

A lényeg: a kórházi kezelés után három nappal el is kezdtem a regenerációs edzéseket, újra tanulni járni helyes testtartással, amennyire lehetett szimmetrikusan. Tehát torna, mozgástanulás és egyes szakadt/vágott izmok újraépítése volt a következőkben a feladatom. Az idő is sürgetett, hiszen a síszezon már pár helyen el is indult, nekem pedig egy hónap múlva az új munkahelyemen, (Schischule Brunner, Lachtal) – egy kissé még idegen országban – kezdenem kell, közben természetesen tanulni a nyelvet is. Megjegyzem, hogy sportoktatóként egyébként sem megengedhető a helytelen testtartás. Eleinte még csak napi pár órát tudtam fent lenni, hiszen feküdnöm kellett volna, vagy esetleg egy picit felkötött kézzel sétálni az orvosom szerint. Persze – én mint mindig fenegyerek – áthágtam a szabályokat. Korábbi kulcscsont sérülésem okán, s a rengeteg extrémebb sportág mozgástanulásából adódó sérülések miatt már volt népi tapasztalatom arról, hogy a szervezet milyen megfelelő mértékű terhelések révén képes gyorsan helyreállni. Tehát jöttek a km-ek, kisebb súlyzók is és a gumis gyakorlatok. Majd egy hét múlva az orvosok már csodálkozva nézték a kontrollon a folytonos csontosodást, hallgatva a következő hónapokra vonatkozó terveimet. Persze a nagyobb probléma a kulcs- és a szegycsont porcos kapcsolódásánál és a lapockák szimmetriájának helyre állítása volt. Ez kis mozgástartományt enged meg, ezért sokkal több időre van szükség, mire regenerálódik. Így szinte minden mozgást tudatosan kell újra tanítani az idegrendszernek és az izmoknak. Ráadásul az alapgyakorlatok ismétlése egyébként sem árt a mindennapos edzéseknél sem. A síelésben egyetlen stabil pontom volt: a bal lábam külső talp része, ugyanis itt jól tudtam tartani magam Mivel a jobbon kevésbé, itt fordult a kocka, merthogy a balon (szaknyelven a pronalon) való tartás teljesen elveszett.

Így tehát most a bal lábboltozatom billent befele, így azt nem tudtam tartani. Ennek helyreállításában segítségemre volt az a rengeteg információ, amit a síoktatói kiképzésem során kaptam, és égett bele a memóriámba.

Visszatérve az alaphelyzetre: pontosan 5 hónapja, hogy a bal lábam külső talpélén is újra meg tudok állni, ellent tudok tartani a lábboltozat (vagyis az egész láb) befelé billenésének. Igaz ez még nem stabil állapot, rengeteg edzés vár még rám a további rehabilitáció tekintetében. Eljött tehát az idő, amikor is onnan tudom folytatni a sígyakorlatokat, ahol pontosan 13 hónappal ezelőtt félbemaradt, az előző síszezonom utolsó napján. Merthogy vannak dolgok a síelésben, amit egész évben szükséges gyakorolni, napi rendszerességgel. Nem gondolom, hogy ez az újratanulás elvesztegetett idő lett volna, sőt a hibákért hálásnak kell lenni, mert megmutatják közvetve a helyes utat. Ezt rend kívül fontosnak találom, hiszen eddigi életemet mozgástanulással töltöttem, aminek rengeteg következménye van/volt pozitív és negatív értelemben is. Szeretnék köszönetet mondani a Brunner családnak (Schischule Brunner) a türelmükért és támogatásukért, nevezetesen Norbert Brunner, Sabine Fritz, Yvonne Fritz és Marie Therese Fritz segítségének. Végül, de nem utolsó sorban a ZVSK Síklub alapítójának és sajtófőnökének (Szirbek József és Dr. Szalay Attila), hogy támogatnak mindig lelkiekben és meglátogattak, talán az új otthonomban. Apropó, majdnem elfelejtettem: a rangidős balatonfüredi „síkirály” Lukács László is nagyon sokat inspirált a Bakonyban történeteivel, nagyon sokszor eszembe jutnak tanácsai. Ő egyébiránt Tirolban oktatott síelést, anno a hóekeívét a vizsgáján körzővel mérték, mennyire szabályos. Jut eszembe, nemrég ott voltunk hegyet mászni egy csapattal, meghódítva az Ortlert (3904 méteres csúcson, az egykori Monarchia legmagasabb hegyét)…

Sz.A.

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék