Többféle igazság létezik

Hernádi Gyula történeteiről

„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – írta Wittgenstein, és az 56-os magyar forradalom utáni időszakot nem is jellemezhetnénk találóbban, mint az előbbi életbölcsességgel. Ebből a még teljesen fel nem derített világból származik Hernádi Gyula írói világa.

Szólt arról, amiről lehetett, hallgatott, amiről kellett. Ha a szocialista kultúra szervező elvei szerinti felosztásban keressük, abban a bizonyos három té világában (tűrt, támogatott, tiltott), ő a tűrtek közé tartozott. Ő a magyar egzisztencializmus megteremtője. A poétikailag megfogalmazott mondatok mestere lett. Kora jellegzetes alakja, de ugyanakkor különbözött is a többségtől. Túllépett a közhelyes viszonyokon.

Hernádi 1926-ban született. Volt orvostan-hallgató, majd három évig orosz hadifogoly, aztán foglalkozott közgazdaságtannal, városépítészettel, majd az ötvenes évek végétől az irodalom érdekelte. Nem írt a társadalmi forma fenntarthatatlanságáról, de gyakran sértette kora ideológiájának bioszféráját. Gazdag életművet hagyott ránk, amelyben novellák, regények, filmforgató-könyvek, drámák, versek sorakoznak. Társaságkedvelő lévén a pesti presszók közismert vándora volt. Ahol megjelent, ott mindig történt valami, ahogy a visszaemlékezők mesélik. Mindig elegáns volt és úriember. A vérében volt az orvos, jegyző felmenők családi mintája.

Különös író volt. Műve egyszerre mese és filozófia. Kicsit unott, kicsit mogorva, de a játékosság, a tréfa elmei ösztöne. Persze mindkettő és egyik se. Gyakran kihívta maga ellen a sorsot. Néha ő volt az Antikrisztus. Figurái többségét is az őrület és a megszállottság vezeti. Szerette felkavarni a színházi és az irodalmi élet állóvizét. Bár provokatív volt, és szövegei alkalmasak voltak a szocialista rend nyugalmának megzavarására, de nem olyan író volt, aki a viták során kiharapott egy darabot ellenfele füléből, vagy agyba-főbe verte volna azt, akivel nézeteltérése akadt. De nem derült ki, melyik szereplőben rejtezik a szerző. Neve hamar közismerté vált az irodalmi körökben. Kezdetben inkább a tévelygő ideológiák képviselőjeként tekintettek rá a kritikusok. A kor meghatározó irodalomformálói „az érdemleges kérdések felvetését” ugyan látják műveiben, de úgy ítélik meg, hogy a „jelenségek esetlegesek, kapcsolat nélküliek, nem függnek össze.” Volt olyan szerkesztő, aki feljelentette. Pilinszkyvel, Mándyval a nem szocialista világnézetű szerzők közé sorolják, az elidegenedés írójának nevezik. Alkotói világérzése Móriczcal rokon. Nem magyarázza túl a dolgokat. Önveszélyesen őszinte. Nem csukja be csalódottan olvasás közben a könyveit. Zárt szerkezetűek a művei. Hangulatteremtő hasonlataival Kafka és Brecht világát absztrahálja. Nem tündérmeséket írt, de azt nem titkolja, hogy az emberi méltóság mindenkinek jár. Nála a halál örökké izzó téma. Műveiben mintha halott zsugorodna a koporsóban. Az elmúlás örök tragédiája benne van a szótárában. Újra és újra felbukkan történeteiben, hiába borzadunk, hiszen emberi aggyal képtelenek vagyunk felfogni. A hétköznapi filozofálás mestere. Hernádi folyton szembesít vele. Ha kell, Drakulát, Frankensteint, Hasfelmetsző Jacket idézi fel, vagy tiszti-különítményesekkel, darutollas csendőrökkel tör hősei életére, fojtja el szabadságukat.

Újszerű hangon jelentkezett, pazar megfigyelőképességgel, fanyar világlátással. Szaggatott, dísztelen, lírai hangvétel áll a cselekménysorok mögött. Műveit kezdetben vegyes érzelmekkel fogadták az olvasók és a kritikusok. Sokáig kísérletező írónak tartották, aki az értelmiség gondjait fogalmazza meg. Az emberi kiszolgáltatottságot, a történelmi és társadalmi poklokat írta le. Egyik ilyen borzalmas világról, a hadifogságról így ír: az emberről „sorban válnak le a rétegek, az elvont kulturális igények, a konkrét társadalmi élménylehetőségek utáni vágy és a szexualitás is, csak az önfenntartási ösztön marad meg.”

Kifinomult technikájú párbeszéd-író. A nagy atmoszférikus hatással rendelkező nyomott dialógusok mestere. Metaforikus helyzetekkel, történésekkel jellemezte korát, és súlyos erkölcsi kérdéseket vetett fel. Minden olvasót szívesen lát műveiben, legyen az bármilyen életfelfogás, kor, eszme híve, kedvelője, talál nála magának témát, történetet, igazságot. Időnként utópista ideológiákhoz is eljutott. Nála mindenki saját nyelvén szólhat Istenhez. Hernádi irodalomról való felfogását a modern érzékenység jellemzi, célja, hogy megtudjunk valamit az emberiségről. Olyan szerző, aki látja az erdőt is, sőt a benne futó utakat, patakokat, csapásokat, állatokat, ismeri az aljnövényzetet, és tudja, milyen az időjárás errefelé.

A Deszkakolostor novelláskötetével jelentkezett 1959-ben. Itt a hadifogság élménye fogalmazódik meg. Vasútépítők között játszódik, egy világtól elzárt világban élőkről szól, akik tudják, vannak olyanok, akik mindig utaznak, látják a tornyokat, az olasz lányokat, a virágszagú világot, más meg verheti a síneket, nyalhatja a talpfákat. Megrázó társadalmi feszültségeket ír le. A főhőse, Menykó faragja a földet, még ruhája sincs, de egyszer kísértésbe esik. Először a falusi lakodalomban, annyira mulat, hogy tüdőgyulladást kap, aztán a főnök feleségénél betegeskedik. Az álom eltakarja előle a világot, hiába néz a Bara Margit szépségű lány után, zárt világából nem törhet ki. Nyomasztó emléke, ahogy apját, a vékony, tüdőbajos cigányt agyonverték, mert nem tudott egy dalt – benne él. Az öreg „sírt a halál felé. ”Menykó – a novella végén – „madárkicsi alakként fut”, „a föld könnyen beissza őt.” Hernádi szociográfikus írással lépett először olvasó elé, ahol hősei a feltámadó vágyak ellen harcolnak. Ilyen A péntek lépcsőin is. A kisregény hőse italozó társaságba keveredik, miközben felesége a kórházban szülés előtt áll. A szabadság és a kötöttség dilemmájában őrlődik, de egyre inkább belemerül az éjszakai életbe, egy idegen nő hálószobájában ébred, mire hazaér, a szülés már lezajlott, és komplikációk következtében a gyerek agyvérzést kapott és meghalt. A szabadság árát fizeti a főhős. A lelki gyötrődés mellett a kisregényben munkások vitatkoznak, hogy fekete vagy fehér-e a világ, és a halál közelsége miatt keresik a narkotikumot. Dől a gin az Anna presszóban, és az értelmetlenségig mossa az ember gondolatait. Ahogy írja: „Jézus bizonyíthatatlan aranylánc”, és „a haldokló arcán már semmi sem látszik.”

Hernádi szenvedélyesen foglalkozott a szabadsággal, és flörtölt az irracionálissal. Gyakran úgy érezzük magunkat olvasásakor, mintha egy szabadkőműves rituálén lennénk. Zseniálisan fogalmazott a diktatúra idején a zsarnokságról. Más korokat idézett meg, ahol elnyomás volt, de csak aki nem akarta, az nem látta, hogy ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Számára a szabadság-fogalom a legfontosabb kategória, az egyén tevékenységének autonómiája és a társadalom korlátozó viszonyának vizsgálata áll gondolkodása középpontjában. Leírásai asszociatív kapcsolatokat teremtenek tapasztalatainkkal. Hernádi szerint időnként olyanok vagyunk, mint a katonák, akik azt a parancsot kapták, hogy derítsenek fel egy sötét erdőt.

Kísérletező író is volt. Kereste a szövegalkotás korlátait, igyekezett túllépni a hagyományos észlelés határain. Miután a képzelet szabadon rabolható terület, történeteinek fikcióelemei átívelnek az emberiség kultúrtörténetén. Jézus Krisztus horoszkópjától a boszorkányüldözések világán át a Falanszter életformáig is eljut. Keverte a különböző műfajokat, egymásra vetítette az idősíkokat, a művészi intuícióját átszőtték a tudományos elméletek, a történetfilozófiai fejtegetések. A többszólamúság és a fejtegetések híve. Vonzódik az absztrakciókhoz, de a kézzel fogható valóság is érdekli. Írásaiból a zsarnokság tűrhetetlen légköre elleni tiltakozás árad. Reflexió a forradalom lehetőségeiről. Nála az emberi értelem az igazság egyetlen döntő kritériuma. Műveiben folyton beleúszunk a filozófiába, és a szabadság fogalmának értelmezésébe, írásainak tartós eleme ennek vizsgálata, mert a szabadság csak ábránd marad, ha nem általános, illetve az egyéni szabadság csak teljes egyenlőségben érvényesülhet. A diktatúra mikromodelljét vizsgálta, mert az erőszak állandóan fenyeget. Hernádi mester hősei a szabadság-fogalmak megjelenítői. Hősei „élet-halál-választások” előtt állnak. Hol a Párizsi Kommün alatt játszódó darabot próbálnak a színészek az 1910-es évek elején Magyarországon, miközben munkástüntetés zajlik az utcán. Finom áthallásokra ad alkalmat a téma. Vonzották az alkuk, sorsfordulók, viszályok, az árulások, érdekelte a XX. század vörös- és fehérterror világa, a magyar nemesség Mária Teréziának tett esküje A történelmet irányító hősöket, eseményeket és az extrém szereplőket választotta művei központjába. Mindenkiben a mozgatórúgókat kereste és vizsgálta. Időnként eljátszott a gondolattal, hogy lehetett volna másképp is egy-egy történelmi esemény.

Szépírói munkássága különféle műnemekből áll, de igazából a párbeszédei a legizgalmasabbak. Az emberi kapcsolatok, konfliktusok leírásának specialistája, a társadalmi, lélektani, biológiai zavarok bemutatója. Mondataiban ott vibrálnak újabb és újabb ötletei. Nem volt konformista. Azt írták róla, hogy szeszélyes történeteket írt, de inkább csak tágabb látókörrel rendelkezett, mint kortársai. Az írás különféle technikáját alkalmazta. Kitűnően bánt az idővel. Bármelyik pillanatban hitelesen váltott színt vagy kort. Kollázsként használt vadászetikai szövegeket, vagy a pisztolypárbajnál alkalmazandó szabályokat ismertető szövegeket. Idézett szemészprofesszor előadásaiból, XV. századi asztrológiai találgatásokat citált, meditált a Bermuda-háromszögben eltűnt hajók, repülők, rejtélyes eltűnéséről.

A szerepjátékok mestere is volt. Játszott a történelmi idővel. Hol boszorkányügyvéd volt, hol bőr- és nemi betegséget gyógyító orvos, vagy cinkotai kéjgyilkos, vagy Windischgrätz herceg unokája, de még Jancsó Miklós is ő volt egyik írásában. Hernádi a műveit dokumentumoknak álcázza, akkor is, ha azok valódiak, mi pedig hiszünk a leírtaknak.

Történetei könyvlapokon és filmeken élnek tovább. Neve összeforrt a Jancsó-filmekkel, az új magyar mozival, annak képi látásmódjával. A filmforgató-könyvekkel bővült prózai kelléktára. Szereplőiket emberi közvetlenségükben ábrázolják. Gyorsan mozdulnak náluk a cselekmények. Egy gyors vágás, és már máshol vagyunk térben és időben. Hőseik sétálgatnak, néha futásnak erednek. Hosszú snittek váltogatják egymást. Visszatérő motívumuk, hogy a puszta végén fehér ruhás lányok táncolnak a kastély udvarán, nők jönnek még a faluból, nemesek duhajkodnak. Jó az ellátás. Aztán legények érkeznek egymásba karolva a tóról, énekelnek. Aztán rárontanak a darutollas csendőrökre, azok eldobálják fegyvereiket, elmenekülnek. Szabadság van. A lányok meztelenül lefutnak a vízhez. Sikongatás. Mindenki mosolyog. Szabadság van, aztán fegyver dördül, kinéz egy arc az oszlopok mögül, és kezdődik minden elölről. Kedvére konspirálhat mindenki. A puszta az ezeréves Magyarország fárosza.

Hidegen mesélt történeteket. Verseiben „színházi lány a borzalom, a halál deszkaállvány vagy fáklyatenger, ragasztót permetez az ihlet, valaki hangot borít a szélre, síkos a házak szája és hajléktalan a hold”. Hol? „A fűre terített hajók és az üzleti szomorúság csendjében, a nyikorgó ajtók huzatjában és a történelem bozótjában.” Körülöttünk „a fegyelem rózsái, és a bátorság tüzes esői.”

Az ő esetében is érvényes, hogy a magyar irodalomhoz sűrű víz kell, és erre jól szolgált a puha diktatúra közege, a legvidámabb barakk, amelyben hosszú évtizedeket élt. (Könnyű lett volna a levegőben úszni.) Nála az emlékezet a tudás hordozója, és a világnak nincs eleje, se vége, a lényeg a dolgok állása.

Sokféle történet él róla. Az egyik, ahogy korábbi kulturális újságíró barátom mesélte róla, hogy egyszer beszállt egy taxiba és csak annyit mondott: – Párizs………

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék