Legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor verseit böngészve gyakran találkozunk borszeretete, bor iránti lelkesedése hangulatos megnyilvánulásaival. Nemzeti költőink között ebben is kiemelkedve a borkultusz nagy híve (de nem rabja!) volt. Remekműveiben gyakran dicsérte a bort és – Hamvas Béla szavaival – hirdette a borhoz fűződő „mámor magasabbrendűségét”.
Egy csapásra híres lett
Az ifjú Petőfi egyszer a bor hevétől fellelkesülve írta meg azt a Borozó című költeményt. Még szegény pápai diák volt, akinek ünnep volt, ha néhanapján finom bort kóstolhatott. 19 éves korában született meg az iménti költemény, melyet – akkor még Petrovics Sándor néven – félve küldött a legelőkelőbb irodalmi lap, az Athenaeum igényes szerkesztőjének. A szinte utolsó pillanatban érkezett levélhez mellékelt vers pár hét múlva már meg is jelent a nagy tekintélyű lapban. A riadt diák tekintélye egy csapásra megnőtt a pápai iskolatársai körében, s maga Pápa városa is felfigyelt az irodalmi „szenzációra”. Az első megjelent verse tehát bordal volt, melyet a remekművek tucatja követett. A bor dicséretének „szokása” a későbbi műveiben is megmaradt, így számtalan versében köszönt ránk.
Joggal csodálhatjuk meg ezt a költői sikersorozat megindítójának számító nevezetes bordalt, mely mögött nem egy szárnypróbálgató, bizonytalan fiatalember, hanem egy érett férfinek tűnő bölcs gondolatai repülnek a rímek szárnyain. Íme első bordala, a hírnevet hozó Borozó.
Gondűző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondűző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
És mit ámultok? ha mondom,
Hogy csak a bor istene,
Akit én imádok, aki
E kebelnek mindene.
És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ!
Szívemet hol annyi kínnak
Skorpiói szaggaták.
Bor taníta húrjaimra
Csalni nyájas éneket;
Bor taníta elfeledni,
Csalfa lyányok, titeket.
Egykor majd borocska mellől
A halál ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!
A verset olvasva kitűnik, hogy bár a költő pályafutásának kezdetén ifjonti lelkesedéssel és hévvel dicsőítette a bort, a víg életet, a korcsmázást, mint a feledésnek, gondűzésnek egyetlen forrását, mégsem volt soha rabja a bornak. Miként az „Egy estém otthon”. c. versében írja, a régen nem látott, szeretett, de megkeseredett szívű édesapjával való komoly, meghitt beszélgetés alatt: „Borozgatánk apámmal / ivott a jó öreg / S kedvemért ez egyszer / Az isten áldja meg!”
Együtt a bor és szerelem
Miként Goethe, úgy ő is költészetében gyakran együtt dicsőítette a szerelem és bor mámorát. A „Szerelem és bor” c. versében oly szépen írja le a „borgyümölcs tőkéinek” képét:
Midőn a szerelem kertében
A nap tikkasztón süt az égen:
Térjünk hűs árnyékú lugasba
A borgyümölcs tőkéihez.
Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
Idő jártával odalesz.
E kép a legszebb élet képe;
Adjunk érette bút cserébe.
Mint fellegekre a szivárvány,
Reánk mosolygani fog ez,
Ha majd derengő ifjuságunk
Idő jártával odalesz.
Egy másik versében (A leánykákhoz), igen szellemesen a búbánatot az „ürgefihoz” hasonlítja, mindkettőt ki kell önteni, persze a búbánatét csak borral lehet. Majd a vers későbbi részében a bor égető csókját és a szép lány csókjának lángját hasonlítja össze, azon keseregve, hogy a „sír után van-e ott is élet és bor és leány”,. majd a kesergést abbahagyva a jelenbe visszatérve így derül fel:
Mit törődöm, mit tűnődöm még sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
Éljen a lyány, éljen a bor ….. húzd, cigány!
Hasonlóan „A költő és szőlővessző” versében is a szép lány és bor adta hasonló (közös) örömeket énekli meg:
Mert a szőlővessző és a
Költő sorsa oly hasonló.
A költő és a szőlővessző
A világnak adja lelkét
A szőlővessző lelke a bor,
A költőnek lelke a dal.
Lelkünket, ha általadtuk
Borban, dalban a világnak:
Elhervadunk, elenyészünk:
És midőn már elenyésztünk:
Lelkeink, a bor s a dal mellett:
Vigad a világ.
Humor, vidámság a bordalokban
A költő irodalmi műveit többnyire férfias komolyság hatja át, de bordalaiból valami huncutság, derű, szavakkal és képekkel játszadozó szellemesség sugárzik. Az „Igyunk” c. versében például „megmagyarázza”, akinek nincs szeretője, annak innia kell, akinek nincs pénze, annak szintén, akinek búja van, annak is. Minthogy neki se szeretője, se pénze, ugyanakkor nagy a bánata, ezért „felhatalmazva” érzi magát, hogy másoknál „háromszor többet ihasson. ”A furfangos borívó” versében bevallja, hogy szereti a bort, de néha csak „nagy nehezen megy beléje”. De ez nem tud rajta kifogni, mert ilyenkor egy „furfangos módszer”-hez folyamodik:
A kancsó zsarnokszív – azt gondolom –
Ki kell belőle a vért ontanom!
S e gondolatra kancsóm kiürül.
Készítették bár feneketlenül.
1844-ben gyalog ment Debrecenből Pestre, a keserves, hosszú téli útján megállva írta meg végtelen humorral átitatott sorait, a rá egyáltalán nem jellemző ”telhetetlen” borivását érzékeltetve „De már nem tudom, mit csináljak?” c. versében:
De már nem tudom, mit csináljak?
Meginnám borát az országnak.
S mentül több az, amit megiszom,
Annál iszonyúbban szomjazom.
Miért nem tesz az isten most csodát?
Változtatná borrá a Tiszát,
Hadd lehetnék én meg a Duna:
Hogy a Tisza belém omlana!
Érett bölcsesség
A bordalokban meghúzódó derű mellett a fiatal költőben az érett férfire jellemző bölcsesség számos megnyilvánulását tapasztaljuk. Miként „Mit szól a bölcs?” c. versében rávilágít arra, hogy az élet számos gondjának megoldásában a bölcs így segít: ”Itt van a pohár, hol a bor? Tölts!”
A fiatal költő már 21 évesen is gondolataival játszva elszörnyedve elképzeli „A nap házasélete” c. versében egy rossz feleség mellett „papucskormány terhét nyögő, púpot szerzett jó öreg” keserű sorsát, aki ha búját borral nem orvosolhatja – mert a bor „minden bajnak orvoslója, a szívből a bút kiszórja”- mi mást is tehet? A szerencsétlen férfi csak vár és vár, de mire is? „ Bebaktat egy közbelső kocsmába, s iszik mint a kefekötő bújába”.
Aki a bort ennyire tisztelte és szerette, mint Petőfi, az a szőlő, a szőlővessző, egyáltalán a bort termő tájak, hegyek iránt is nagy lelkesedést tanúsított. A hazai szőlők és borok legrégibb és legismertebb helye, Tokaj benne is nagy csodálatot váltott ki. 24 éves korában így ír egyik levelében a Hegyaljáról: „Keletre az egykori tűzokádó a Tokaji hegy, mely magában áll, mint hadsereg előtt a vezér. Ott áll magas fejével kék köpönyegben, komoly méltósággal…”. A városkában laknak a helyeken az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackokba zárt aranyszínű lángokat, hogy prédikáljanak a népeknek, miszerint a föld nem siralom völgye”. Egész (sajnos oly rövid) életében végig a részegségig fajuló italozás helyett – mai szóval – a „kulturált borfogyasztás” hirdetője, isteni kezű dalnoka, de soha nem rabja volt. Ezt is megcsodálhatjuk benne, a költőóriásban, miként annyi mindent mást.
Kölcsei Tamás
Sopron felől a Balatonra utazva a 84-es úton tábla jelzi az Egyházasfalu felé vezető utat. Jobbra bekanyarodva hamarosan megérkezünk Egyházasfaluba,...