Kerner Mariann: a háromkötetes szerző


Mondhatni teljesem véletlenül leltem – az internetnek köszönhetően – egy nagyon ígéretes ifjú költőre, akire nagyon érdemes odafigyelni értékes gondolatainak köszönhetően. Megkeresésemre illetve kérésemre azonnal korrekten reagált, miszerint felajánlottam neki a versekbe foglalt szösszeneteiből a publikálást – akár sorozatban is az irodalmi rovatvezetőnk (Dr. Záruba Károly Valér) utólagos engedelmével. A levelének lényegét közreadjuk – szimpatikus bemutatkozásaként – Olvasóinknak!


Először is köszönöm megkeresését! Ön azt írta az emailben, hogy csupán a megismerés miatt írjak önéletrajzot: így én ezt most rendhagyó módon teszem, aszerint, ahogy a fontosabb megélések és leckék körvonalazódnak bennem.

Egész pici koromtól szerettem, ha olvasnak. Édesanya minden elalvásnál mesélt, s aztán, mikor már én magam is megismerkedtem a betűkkel, úgy folytattam azt. Talán általános iskolás koromban vált az szokásommá, hogy minden mély gondolatot aláhúzok a könyvekben és kiírom azt. Azt hiszem nem is az olvasás volt az igazi élmény, hanem az írásé. Az első saját verspróbálkozások, talán még általános iskolában megszülettek, utánuk a gimnáziumi évek alatt is néhány, de talán ezek inkább csak kedvtelésből történtek. Mozgékony gyerek voltam, tanulóéveim alatt sportoltam.

Pályaválasztásnál mégis a magyar-színháztörténet szakot jelöltem be elsőként, amiről egy ponttal lemaradtam. Így aztán Győrbe kerültem szociálpedagógus szakra, amit végül annyira megszerettem, hogy nem is volt bennem kérdés – döntöttem. A főiskolás évek alatt ért életem első nagy törése, amit azt gondolom egy az egyben versben dolgoztam ki magamból. Helyenként megjelentettek egyet-egyet az antológiában, irodalmi estet is szerveztek köréjük, de én mindennemű szerepléstől teljes mértékben elzárkóztam.

A diploma megszerzését követően egy ideig Magyarországon tevékenykedtem szociális segítőként, aztán kimentem Ausztriába házi gondozónak. Ott sok vers született. Talán a lelassult élet, talán az elzártság, vagy mindkettő eredményezte ezt. Volt egy pályázat, amire jelentkeztem, annak okán olaszul és angolul jelentették meg egy versemet, más európai társszerzőkkel. Szívfájdalmam volt, hogy ez nem az anyanyelvemen valósult meg. Közben a facebookon létrehoztam a ma is működő verses oldalt, csupán néhány kedves, közeli ismerőssel. Talán engem lepett meg a legjobban, amikorra aztán ez nagy közösséggé nőtte ki magát. A legnagyobb áldás e kapcsán az volt, hogy szerették, amit teszek.
Így aztán magánkiadásban belefogtam az első kötetbe 2014-ben, rá fél évre követte a második 2015-ben. Utána jó ideig önmagam ismétlésének tekintettem a verselést, vissza is vonultam mind a szereplések, mind a publikációk terén. Voltak kifele csendesnek tűnő évek. Utam a közigazgatás felé sodort, ahol úgy gondoltam hivatali szerepemből fakadóan nem engedhetem meg magamnak azt a fajta szabadságot, amit korábban, és mivel a megélhetést jelentette, ezért elfogadtam azt. Az asztalfióknak folytattam az írást.

Később aztán ezek a versek „elaludtak” bennem. Bekerültem a mindennapi mókuskerékbe, és képtelen voltam azon energiák megmozgósítására, amelyek korábban oly természetesnek tűntek. Gondoltam ezzel is jár a felnőtt élet, így elfogadtam. S idén év elején volt egy pont, amikor azt mondtam közel egy évtized után megszűntetem a verses oldalt, mert nem tudom azzal a lelkesedéssel szolgálni, ami megilletné. Talán két napig éreztem így, s aztán a bennem mélyen alvó versek utat kértek. Megkerestem egy kiadót, hogy elindítom a harmadik kötetet, s minden olyan magától értetődően történt, ahogy az ember levegőt vesz. Végül ide jutottunk. Megszületett a Megszépítő kékség! Rendhagyó módon alapítványi gondozásban történt a könyv kiadása, célul a nevelőotthonban élő halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek kutyás terápiáját tűztűk ki. Bóbita kutyám maga is terápiás lesz.

Az egész folyamat alatt, mind olvasói, mind alapítványi, mind nyomdai részről azt éreztem, hogy sok-sok ember áll egyként ugyanaz mellett. Fantasztikus érzés volt, s fantasztikus ma is. Közben a hivatalban kértem az azonnali hatályú közös megegyezést. Elengedtek. Három napig csak festettem, merthogy annyi minden szabadult fel bennem. Jelenleg nem tudom szakmailag hova, merre tovább, de azt igen, hogy a szellemi hivatásom az alkotás. Miként azt is, hogy a felsőbb vezetés által elrendelt utamon vagyok. Tehát Istenre hagyatkozom. Amerre Ő vitt, ott még sosem tévedtem el…

Íme néhány rövidebb vers felvezetőként:

„…míg élek, egyre fáradtabban, egyre halkabban mégis azt hirdetem.
Csak az őszinte szó leljen békére – nekem nincsen fegyverem.
És hiszem, ha ma magot vetek, beton menti talajban is terem új virágot,
’mert arra teremtettél Anya, hogy azt is szeressem, aki ártott.”
(Tudom a válaszokat Anya – részlet)
Ott, ahol a hatalom puszta kézzel ver szét minden szépet,
Én már csak a kutyától várok Emberséget.
„Tudom ma már hangsúlyából is, mikor hova tegyem.
Feltűnik a kegyes hazugság, és az is, ha játszanak velem.
Olyan ritka két szótag között, amikor a tömegből valaki,
A bennem dobogó lelket, és az embert akarja hallani.”
(Az embert hallani – részlet)

Szalay Attila

tabs-top
More in Kultúra
Új verskötet

Örömmel értesültünk róla, hogy régi olvasónk, Beregi Demjén Tibor verseskötete megjelent (lásd képünk!). A várhatóan benne szereplő egyik szabadversével gratulálunk...

Close