Szétszakítva – összerakva

A Pannonia Entertainment forgalmazásában márciustól látható Burján Zsigmond nagyjátékfilmje, a Szétszakítva. A történet két székesfehérvári család életén keresztül mutatja be az első világháború és a Trianon közötti meglehetősen kaotikus időszakot.

A Magyar Királyi Székesfehérvári 17-s honvéd gyalogezred 1918. november 17.-én hazaér a frontról. Vajon hogyan tudnak visszailleszkedni egy ország életébe azok a katonák, akik hosszú időt töltöttek az észak-itáliai hadjáratokban, s azt túlélték? Az út nagyon nehéz volt, s ami még jobban megnehezítette, az az országban zajló folyamatos változás. Elbukott a Monarchia, lemondásra kényszerült a Károlyi Mihály kormánya, jött a Tanácsköztársaság, a vörös-, majd az azt felváltó fehérterror, majd Magyarországot román, cseh, szerb és francia csapatok szállták meg, az országban szülőföldjükről elűzött, vagonlakói sorsra kényszerült családok tengették életüket (többek között a székesfehérvári pályaudvar mellékvágányain), s az egész tragédiát a Trianoni békediktátum zárta le – legalábbis egy időre.

A kérdés az, hogy miként élték ezt meg a korabeli emberek.

Sipos Gyula magyar királyi ezredes, a Magyar Királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred parancsnoka visszaemlékezései adják a fő vonalat és az ország trianoni tragédiája a székesfehérvári katonák drámáján keresztül bontakozik ki. A filmben többször is elhangzik az a tény, hogy miért kellett ennek így történnie, amikor pedig a “Nagy háború” idején egyetlen idegen katona sem lépett Magyarország földjére, s most, amikor a háború befejeződött az ország nagy része megszállás alatt van.

A hazájához hű, kötelességtudó ezredes belép a magyar Vörös Hadseregbe, ahova behívják egykori bakáját is. Hamarosan kiderül, hogy a harc reménytelen, s Fehérvárt is megszállják a román csapatok, akik – mint ahogy az ország számos pontján is – rabolnak, fosztogatnak. A filmben elhangzik egy – Bödő István, a Fejér Vármegyei Levéltár igazgatója által fellelt – román nyelvű dokumentum is. A levelet 1919. októberében írta meg Károlyi József főispán a román városparancsnoknak azért, hogy véget vessenek a székesfehérváriakat ért atrocitásoknak. Bő egy héttel azután, hogy a levelet megkapta az akkori román városparancsnok, október 12-én bevonult Székesfehérvárra Horthy Miklós csapata.

„Kérdeztük a múltat és a múlt egy idő után elkezdett válaszolni nekünk. Borzasztó mély és tiszta érzelmeket ábrázoltunk ebben a filmben. Azokat az érzelmeket amiket nekem a nagyszüleim, másoknak a dédszülei éltek át. Az hogy tragikus a fim, az igaz sajnos, hiszen nincs olyan család az egész országban sem, akit ne érintett volna valamilyen módon hazánk történelmének ezen időszaka”– nyilatkozta Burján Zsigmond rendező.

Ez a szándék mindenképpen üdvözlendő, a film azonban közepesre sikeredett. A film címe – bár választásának indítékát értem (a fronton a lövedékek embereket, Trianonban pedig a történelmi Magyarországot szakították szét) – mégsem szerencsés, mivel ugyanez címen egy ismert és sikeres film már létezik. De ennél is nagyobb – koncepcionális – bajt abban látom, hogy a rendező-forgatókönyvíró láthatóan nem tudta eldönteni, hogy történelmi dokumentumjátékot, vagy egy egy hús-vér, konfliktusokkal teli családtörténetet akar filmre vinni. Bármelyiket is nézzük hiányérzetünk lehet: történelmileg igencsak felületes, irodalmi szempontból pedig sematikus. A szereplők vagy “jók” (az ezredes és az egykori bakája és annak felesége), vagy “rosszak” (egy önző spekuláns, Lenin fiúk, román városparancsnok).

Nem volt szerencsés a nagy hatásúnak szánt zene betét sem. Az olasz frontról érkező bakák bizonyára nem kalotaszegi cizellált dalokat énekeltek, hanem katonadalokat, például a Kimegyek a doberdói harctérre.

Bizonyára megérdemelt lett volna Sipos ezredes további sorsának bemutatása is Bőven lett volna forrásmunka, amelyből a forgatókönyvíró meríthetett volna. Természetesen a film elkészültének így is örülni lehet, s csupán csendesen jegyzem meg, hogy személy szerint sajnálom, hogy nem sikerült kihozni a történetben rejlő bőséges lehetőségek.

A film kapcsán jutott – egy másik nézővel egyetemben – eszembe, hogy a magyar könnykiadás és filmgyártás még mindig adós STROMFELD AURÉL életének feldolgozásával. Ő volt ugyanis a magyar történelem utolsó katonai vezetője, aki sikeres hadjáratot vezetett.

Sipos Gyula képzett katona és bizonyára becsületes magyar ember volt, de az ő sorsa nem a hadászati sikerről, hanem a kudarcról szólt.

Ám hogy mégse legyen e filmismertetés a kelleténél kritikusabb, ideszúrom Burján Zsigmond, rendező szavait: „Az egész film az egy szívbemarkoló üzenet a múltból a jelennek. Szerintem tudnia kell mindenkinek min mentek keresztül a mi őseink és tanulni kell belőle, hogy ne kövesse el senki ugyanazokat a hibákat” 

Szabó Szilárd

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék