Dr. Szalay Attila: Egy bringafüggő házaspár: le az unalmas szürkeséggel!

A sport fél egészség – szoktuk mondani, ami természetesen nem alaptalanul nagy igazság. Az

pedig kiváltképpen tiszteletet parancsol, amikor egy férfi félszáz évet maga mögött tudva is

szinte napi rendszerességgel foglalkozik a testkultúrával. Éppen ezért példaértékűnek

tekinthető Vida László és fiatal felesége, Makai Betti életfelfogása a Bakony fővárosából,

merthogy Zircen élik mindennapjaikat, természetesen békés házasságban. Az ő

véleményükről, s egyáltalán életútjukról adunk közre néhány tanulságos információt

olvasóinknak, természetesen a teljesség igénye nélkül – a korlátozott lehetőségek okán.

Az általános iskolában nagyon kiemelkedtem a kislabdahajító képességeimmel, szegény anyukám

nem győzött fizetni a kidobott ablakok javíttatásáért – kezdi mondandóját László, a szimpatikus

sportbarát. Minden kavicsot, ami az utamba került és jó alakja volt a dobáshoz, el kellett hajítanom.

Azóta sem tudom mi volt ez a késztetés. Sportkarrier aztán nem lett belőle. Bár nyolcadikra már 80

métert dobtam és a megyei döntőn egy olyan fiút győztem le, akivel edző, tesitanár meg apuka is

jelen volt, és olyan igazi sportoló formája volt. Én meg, a dacos tinédzser (farmerben, hosszú hajjal)

rávertem 8 métert. Erős szembe-szélben 73 métert sikerült dobnom.

Aztán a dacoskodásaim miatt a tesitanárom nem szólt, hogy mikor lesz a dunántúli döntő. Csak

miután lezajlott a versenysorozat, nevelési célzattal közölte velem, hogy megnyerhettem volna akár

az országos versenyt is, mivel az a fiú nyerte, aki a megyeit is. Gimiben aztán gerelyhajítás, itt is

megyei első helyig sikerült vinnem, de nem foglalkozott velem senki és emiatt a megyei döntőn

odajött hozzám egy másik fiú edzője, aki csak annyit mondott: ilyen rossz technikával ekkorát

dobni még nem látott embert.

Akkoriban kezdtem el komolyabban gitározni, az meg mivel hosszú körmöt kíván a jobb kézen,

kizárta a további gerelyhajítást. Jó pár évvel később aztán elkezdtem kerékpározni. Ennek fő oka a

lábaim gyengesége volt. Aztán ehhez hozzájött, hogy ez a legjobb vérnyomás csökkentő. Egyetemi

éveim alatt mindennel foglalkoztam, aminek meg is lettek áldásos következményei. De a bringa

segített. Egyre többet tekertem, mára mondhatni már „függő” vagyok. Párommal együtt kipróbáltuk

a kerékpározás többféle módját. Versenyzés, hosszú túrák, városi kerekezés. Sőt, fél évtizeden át

voltam kerékpáros futár is: először részmunkaidőben, aztán napi nyolc órában is. Párom volt amatőr

országos korosztályos bajnok, én „csak” második helyezett, mivel egy elmebeteg csalt több

versenyen – a szervezők meg nem törődtek vele.

Leszámítva a budapesti bűzt, koszt, nagyon élveztem a városi tekerés szabadságát és erősen

motivált az is, hogy ezzel teszek valamit a környezetvédelemért. Egyre kevésbé értem, hogy az

emberek többsége még a mai napig sem fogja fel, hogy ijesztő a helyzet és nincs más megoldás,

mint hogy mindenkinek magának ki kell vennie a részét a környezetvédelemből. Ennek pedig

legfontosabb módja, hogy környezetbarát módon közlekedjen. Ehhez képest tele vannak a parkolók

autókkal, akár két kifliért is autóval járnak sokan boltba és nem értik, hogy miért kellene kiszállni

az autóból. Budapesten az ilyen autósokat csak „önkéntes mozgássérülteknek” szoktam nevezni,

akik inkább anyáznak a dugóban az autóban ülve, (minden nap munkába menet és visszafelé), mint

hogy bicajra vagy buszra szálljanak. Ez egy öngyilkos szemlélet. A baj csak az, hogy nemcsak

öngyilkos, hanem azoknak az embereknek az életminőségét is rombolja, akik tesznek a

környezetükért.

Olyan emberekként, akiknek a kerékpár nem hobbi, hanem életforma és közlekedési eszköz, vagyis

városi bringásokként rá kellett jönnünk, hogy nincs alkalmas öltözék a városi tekeréshez.

Kerékpározásra vagy a kifejezett sportruházat állt rendelkezésre, vagy az utcai viselet. A

sportruhával az a gond, hogy ronda, ami egy férfinak talán még nem gond, de a lányok azért

szeretnek jól kinézni. Edzeni ugyan alkalmas, de munkába járni, egyáltalán a városi tekeréshez nem

megfelelő. A lányoknak kifejezetten előnytelen. Az ötlet, hogy kerékpáros ruházattal foglalkozzunk

onnan pattant ki, hogy a páromnak szerettem volna venni valami csinos bringás ruhát, de nem

találtam. Sehol a világon.

Hónapokig bújtam a netet és nem találtam olyan bicajos ruhát, ami igazán nőies, csinos lett volna.
De a férfiakról sem mondtunk le, köztük is vannak, akik adnak arra, hogy mit vesznek fel. Van már

számukra pulcsi, dzseki, és egyelőre mintadarabként öltöny is. Miért ne lenne igény olyan öltönyre,

amiben lehet kerekezni? Ugyanígy üzletasszonyoknak kosztüm, merthogy tudok olyan hölgy

bankárról, aki – nagyon helyesen – kerékpárral jár dolgozni. Tehát kitaláltuk, hogy akkor majd mi

csinálunk egyaránt elegáns, csinos és bulizós bringás ruhát, s talán ajánlhatjuk majd másoknak is.

Természetesen mi is tudtuk, hogy Magyarországon ez nem biztos, hogy menni fog, mivel nálunk

elég nagy a szegénység, és a minőségi kerékpáros ruházat luxusát kevesen engedhetik meg

maguknak. Nyilván a gazdagok között kevés a bringás, inkább luxusautókkal járnak, de azért évről-

évre egyre nő a bicajosok száma. A vállalkozás mögött álló racionalitás talán az, hogy ez a jövő.

Egyre többen kerékpároznak, és közülük sokukban felmerül a kérdés, hogy hol vehetnek olyan

ruhát a tekeréshez, amiben nem úgy néznek ki, mint egy partra vetett könnyűbúvár. A testhez álló

ruházat elég kevés embernek áll jól! Az utcai ruha meg órákig tárolja az izzadtságot, s beakadhat a

kerekek vagy láncok közé.

Persze a jelenlegi realitás inkább az, hogy valahol Európa gazdagabb országaiban próbálkozzunk,

ahol van pénz és igény is rá, de nyilván itthon is megpróbáljuk. Annyit még fontosnak tartok

megjegyezni, hogy ezek a ruhák egyáltalán nem kizárólag bicajozáshoz készülnek. Tökéletesen jók

gyalogláshoz, futáshoz, de sétához, vagy bármilyen alkalomra.

A feleség, Betti veszi át a szót, avagy a stafétabotot rövid bemutatkozásával: textil szakon végeztem

a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, majd az Iparművészeti Főiskolán (ma Moholy-

Nagy Művészeti Egyetem) is erre a szakra jelentkeztem, de az első év általános képzés után videó

szakra váltottam. Az egyetem után tipográfiát tanultam, dolgoztam alkalmazott grafikusként,

szőttem szőnyeget, de még bábszínházban is voltam látványtervező. Sok mindent kipróbáltam, de

hozzám mégiscsak a textillel való munka áll legközelebb.

Mintegy 20 éve bringázom, így sok ezer kilométer tapasztalatával a lábamban határozott

elképzelésem van arról, hogy milyennek kell lenniük a bringás ruháknak. Szeretném egyesíteni a

kerékpáros szemléletet az iparművész ízlésével, ezáltal ruháimban párosul a funkció a finomsággal

és a szépséggel. Célom, hogy újabb és újabb ötletekkel, rafinált kis trükkökkel tegyem egyszerre

izgalmassá, egyedivé és funkcionálissá öltözékeimet.

A probléma oka a kerékpározóknál ugyanaz, nevezetesen az utcai viselet nem kerékpárra való!

Ezért kezdtem bele egy szinte egyedülálló vállalkozásba: egyszerre szeretnék megoldást adni a

csinosság, az elegancia és a praktikum problémájára. A mi ruháink kifejezetten biciklizéshez

készültek, de hétköznapi viseletnek, a mindennapokra és különleges alkalmakra is kiválóak.

Egyediek, színesebbek és csinosabbak, mint a sportruházat, de olyan, a kerékpározáshoz szükséges

speciális tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyekkel egyetlen utcai viselet sem. Emellett az

egyediségre is szeretnék hangsúlyt fektetni. A ruháim nem tucat termékek, olyanokkal tele vannak a

sportboltok. Ha valaki igényli, akár személyre szabott dizájnt is készítek a számára, ami lehet egy

egyedi grafika, szabásvonal, színösszeállítás vagy bármi egyéni elképzelés. Nyitott vagyok

bármilyen ötletre és kérésre…

Sz.A.

 

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék