A szenvedés határai
Néhány éve történt. A kórház jótékony csendje segítette az orvosok munkáját. Egyformán jó hatással volt a gyógyítókra és a betegekre.
A második emelet 4-es kórterem 1-es ágyán fekvő nyugdíjas tanár műtétjét a következő napra ütemezték be. Ennélfogva megkapta még az ebédet, de a vacsorája már el fog maradni. Az egyszerű, de finom ebéd ízeit idézgette egy darabig, azután egy Biblia-elemző tanulmányban mélyedt el egészen elalvásig.
Elalvás előtt többször gondolt nagy csodálattal és tisztelettel Péter apostolra, akiről olvasmánya szólt. Aki – igaz, hogy némi „biztatásra” – visszatért Rómába.
Nem akármilyen biztatás volt az! Péter megijedt attól, hogy ő is, mint a többiek, menthetetlenül keresztfán végzi be földi életét. Elmenekült Rómából. Már jókora utat megtett, amikor egy vándor szegődött melléje, és megszólította: „Hová mész, testvér?” Ő erre őszintén elmondta megfutamodását.
„Nem vállaltad a hitedet?” – kérdezte a vándor és hozzátette: „Én akkor most visszamegyek és elvállalom, hogy helyetted felakasszanak.”
Péter megdöbbent. Megállt. Aztán visszafordult és elindult Róma felé. A vándor pedig, úgy ahogy feltűnt, úgy el is tűnt… Péter különös kéréssel fordult a hóhéraihoz.
„Kérlek titeket! Fejjel lefelé, fordítva akasszatok fel engem. Nem érdemlem meg, hogy úgy álljak a kereszten, mint Krisztus!”
A pogányok jót nevettek Péteren – honnan is tudhatták volna, hogy erre az emberre bízatott az anyaszentegyház, mint egy sziklára –, és fejjel lefelé szögezték a keresztfára.
„Hogyan viselhet el az ember ekkora szenvedést?” – elmélkedett elalvás előtt a 4/1-es beteg, és elképzelte, hogy milyen érzés lehet, amikor a nagy durva szegeket beverik az ember kezébe és lábába. Rettenetes!
A műtét sikerült. A hajdani 4/1-es beteg lábadozott, egy sok férőhelyes mentőautóban nagyobbacska műanyag zacskójában lévő vagyontárgyaival együtt hazafelé tartott már. Úgy adódott, hogy a ki-be húzható mentőautó-ajtó kijárathoz eső első ülésén jutott számára hely. Suhant a város, közeledett a szanatóriumszerű kórházrészleg…
Először enyhe melegséget érzett, majd forró meleg folyadék folyt lefelé mindkét lábán. „Óh, jaj, bevizeltem!” – gondolta először. Aztán a félcipőkbe, látni lehetett, folyt a piros vér. Hamarosan az autó alján is képződött egy csillogó tócsa.
– Álljon meg, kérem – szólt a sofőrhöz –, erősen vérezni kezdtem!
– Hogy tetszik ezt gondolni, hiszen hatan vannak, és különböző sorrendben kell leadnom magukat!
– Kedves betegtársak – szólt ismét a 4/1-es –, kérem a megértésüket. Elvérzek, ha nem jutok vissza a sebészetre!
– Forduljunk vissza – mondták szinte egyszerre az emberek.
– Kérem, tegye meg! Amilyen gyorsan csak lehet, jussunk vissza! Négy kis unokám van.
A 4/1-es ruhája átvérzett, sok vér volt az autó alján és ömlött a liftig, a liftben, egészen az operálóasztalig, és még ott is.
A vér a vizelet útján érkezett a belső operációs térből, ahol – mint később kiderült – egy ütőér elszakadt, és onnan folyt igen erősen. Azonnali újraoperálás, felnyitás vált szükségessé. Hihetetlen véletlen folytán az operációhoz nem állt rendelkezésre altatóorvos.
A stáb választás előtt állt, a lassan elvérző 4/1-est fájdalmának teljes tudatában, „elevenen” operálják meg és beégetik a vérző ütőeret, vagy keresik az altatóorvost, miközben a 4/1-es nagy valószínűséggel meghal.
Végtagjait lekötözték és erősen rángatózó fejét és vergődő testét is többen próbálták lefogni.
A 4/1-es beteg én voltam. Amikor az „elevenen” végzett műtétbe kezdtek, iszonyú, leírhatatlan fájdalmat éreztem: „Hagyjanak meghalni! Nem bírom!” Úgy üvöltöttem, mint a szegény disznó, azt is csak úgy szokás leszúrni. Engem nemcsak megszúrtak, hanem felvágtak, kibontottak és elégették, beégették a vérző ütőeret.
Minderről már csak foszlányokat láttam, és amikor – még mindig éberen – összevarrtak, elvittek egy kórterembe, már igen gyenge voltam. Halványan láttam, hogy vérrel teli zacskók lógnak a magasban, fehér ruhás emberek nyüzsögnek körülöttem, és egy idő múlva bizseregni kezdtek a lábam ujjai és a kezem ujjai is.
Nyitogattam a szemem, lassan mozdítani tudtam egy kevéskét a kezemet is.
„Él!” – mondták, súgták egymásnak a kórterembe visszaszivárgó betegek. Igazi halálfélelem ült az arcokon.
Imádkozni kezdtem. „Megmutattad Uram – fejeztem be az imát –, hogy az embernek a szenvedést túl is lehet élnie, amíg helye, dolga van a világon.”
Azután elaludtam s a tanulságot vittem magammal: az emberi szenvedésnek nincs határa!
BEREGI DEMJÉN TIBOR - Az értelem nyomában Biztató tapasztalatok szerint az életünk és a versek jól megférnek egymással. A költemények gondolatébresztők,...