Impresszum

BEREGI DEMJÉN TIBOR: A szenvedés határai

Írta: Rekreátor Magazin 2016. nov. 24. Kultúra

A szenvedés határai

Néhány éve történt. A kórház jótékony csendje segítette az orvosok munkáját. Egyformán jó hatással volt a gyógyítókra és a betegekre.

A második emelet 4-es kórterem 1-es ágyán fekvő nyugdíjas tanár műtétjét a következő napra ütemezték be. Ennélfogva megkapta még az ebédet, de a vacsorája már el fog maradni. Az egyszerű, de finom ebéd ízeit idézgette egy darabig, azután egy Biblia-elemző tanulmányban mélyedt el egészen elalvásig.

Elalvás előtt többször gondolt nagy csodálattal és tisztelettel Péter apostolra, akiről olvasmánya szólt. Aki – igaz, hogy némi „biztatásra” – visszatért Rómába.

Nem akármilyen biztatás volt az! Péter megijedt attól, hogy ő is, mint a többiek, menthetetlenül keresztfán végzi be földi életét. Elmenekült Rómából. Már jókora utat megtett, amikor egy vándor szegődött melléje, és megszólította: „Hová mész, testvér?” Ő erre őszintén elmondta megfutamodását.

„Nem vállaltad a hitedet?” – kérdezte a vándor és hozzátette: „Én akkor most visszamegyek és elvállalom, hogy helyetted felakasszanak.”

Péter megdöbbent. Megállt. Aztán visszafordult és elindult Róma felé. A vándor pedig, úgy ahogy feltűnt, úgy el is tűnt… Péter különös kéréssel fordult a hóhéraihoz.

„Kérlek titeket! Fejjel lefelé, fordítva akasszatok fel engem. Nem érdemlem meg, hogy úgy álljak a kereszten, mint Krisztus!”

A pogányok jót nevettek Péteren – honnan is tudhatták volna, hogy erre az emberre bízatott az anyaszentegyház, mint egy sziklára –, és fejjel lefelé szögezték a keresztfára.

„Hogyan viselhet el az ember ekkora szenvedést?” – elmélkedett elalvás előtt a 4/1-es beteg, és elképzelte, hogy milyen érzés lehet, amikor a nagy durva szegeket beverik az ember kezébe és lábába. Rettenetes!

A műtét sikerült. A hajdani 4/1-es beteg lábadozott, egy sok férőhelyes mentőautóban nagyobbacska műanyag zacskójában lévő vagyontárgyaival együtt hazafelé tartott már. Úgy adódott, hogy a ki-be húzható mentőautó-ajtó kijárathoz eső első ülésén jutott számára hely. Suhant a város, közeledett a szanatóriumszerű kórházrészleg…

Először enyhe melegséget érzett, majd forró meleg folyadék folyt lefelé mindkét lábán. „Óh, jaj, bevizeltem!” – gondolta először. Aztán a félcipőkbe, látni lehetett, folyt a piros vér. Hamarosan az autó alján is képződött egy csillogó tócsa.

– Álljon meg, kérem – szólt a sofőrhöz –, erősen vérezni kezdtem!

– Hogy tetszik ezt gondolni, hiszen hatan vannak, és különböző sorrendben kell leadnom magukat!

– Kedves betegtársak – szólt ismét a 4/1-es –, kérem a megértésüket. Elvérzek, ha nem jutok vissza a sebészetre!

– Forduljunk vissza – mondták szinte egyszerre az emberek.

– Kérem, tegye meg! Amilyen gyorsan csak lehet, jussunk vissza! Négy kis unokám van.

Elkérte a sofőr mobiltelefonját, felhívta az urológus főorvost, hogy mi történt és visszafelé tartanak. Felhívta még a kórház portását, hogy biztosítson egy autóhelyet a bejáratnál, és valaki tartsa a földszinten a betegszállító liftet. Megkérte még a sofőrt – aki eddig felismerte, hogy valóságos vészhelyzet van –, hogy ha a kórházhoz ért, vigye vagy támogassa a lifthez. Mindent megszervezett.

A 4/1-es ruhája átvérzett, sok vér volt az autó alján és ömlött a liftig, a liftben, egészen az operálóasztalig, és még ott is.

A vér a vizelet útján érkezett a belső operációs térből, ahol – mint később kiderült – egy ütőér elszakadt, és onnan folyt igen erősen. Azonnali újraoperálás, felnyitás vált szükségessé. Hihetetlen véletlen folytán az operációhoz nem állt rendelkezésre altatóorvos.

A stáb választás előtt állt, a lassan elvérző 4/1-est fájdalmának teljes tudatában, „elevenen” operálják meg és beégetik a vérző ütőeret, vagy keresik az altatóorvost, miközben a 4/1-es nagy valószínűséggel meghal.

Végtagjait lekötözték és erősen rángatózó fejét és vergődő testét is többen próbálták lefogni.

A 4/1-es beteg én voltam. Amikor az „elevenen” végzett műtétbe kezdtek, iszonyú, leírhatatlan fájdalmat éreztem: „Hagyjanak meghalni! Nem bírom!” Úgy üvöltöttem, mint a szegény disznó, azt is csak úgy szokás leszúrni. Engem nemcsak megszúrtak, hanem felvágtak, kibontottak és elégették, beégették a vérző ütőeret.

Minderről már csak foszlányokat láttam, és amikor – még mindig éberen – összevarrtak, elvittek egy kórterembe, már igen gyenge voltam. Halványan láttam, hogy vérrel teli zacskók lógnak a magasban, fehér ruhás emberek nyüzsögnek körülöttem, és egy idő múlva bizseregni kezdtek a lábam ujjai és a kezem ujjai is.

Nyitogattam a szemem, lassan mozdítani tudtam egy kevéskét a kezemet is.

„Él!” – mondták, súgták egymásnak a kórterembe visszaszivárgó betegek. Igazi halálfélelem ült az arcokon.

Imádkozni kezdtem. „Megmutattad Uram – fejeztem be az imát –, hogy az embernek a szenvedést túl is lehet élnie, amíg helye, dolga van a világon.”

Azután elaludtam s a tanulságot vittem magammal: az emberi szenvedésnek nincs határa!