Akit a Balaton ihlet

Beszélgetés Ötvös Zoltán festővel, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanárával, aki Munkácsy Mihály-díjakat vehetett át 2016-ban.

– Ötvös Zoltán 1973-ban született, a Józsefvárosban nőtt fel, a Köztársaság téri általános iskolában tanult, aztán már művészeti iskolák következtek életében. Mi vonzotta képzőművészethez?

– Kezdetektől erősen vonzódtam mindenféle képhez: érdekeltek a bélyegek, levelezőlapok, kártyák, illusztrációk, rajzok, festmények, szobrok, érmek. Különböző korokból és helyszínekről származó tárgyak, színesek, feketék, tarkák. Szerettem őket hosszan nézegetni, rendezni, gondolkodni, álmodozni róluk. Később még több képi élmény ért, és én is egyre több rajzot, festményt, készítettem. Büszke vagyok arra. hogy kezdetektől jó tanáraim voltak, kezdve Kriszta nénitől a Köztársaság téri rajztanárnőtől Dombyné Szántó Melindáig, akik képi kíváncsiságomat csillapították, és világnézetükkel eligazítást adtak a képek között. Középiskolába, a Török Pál utcai Kisképzőbe kerültem, ahol díszítőszobrász szakon érettségiztem, tanárom ott Meszlényi János volt.

– 1994 és 1999 között járt Magyar Képzőművészeti Főiskolára, mesterei Dienes Gábor, Gaál József voltak. 1997-ben Gruber Béla-díjat kapott, 1998-ban Le Mans-i képzőművészeti főiskola ösztöndíjasa lett, majd 1999-ben Corvina-díjjal tüntették ki két nagyméretű tájképéért. Milyen emlékeket őriz ezekből az évekből?

– Boldog évek voltak, azt csináltam, amit szerettem, azon dolgoztam, amiben hittem. A rendszerváltás után voltunk, ha végignéztem, az akkori pesti galériákat és kiállítótereket, akkor sok-sok szürke képet láttam, legfeljebb egy hidegsárga árnyalta néhol a képen belül a hangsúlyos kontúrt. Ez megdöbbentett, értetlenül néztem, nem értettem, miért festők ezek a szürkefestők, fotófestők.

Én pont nem ezt akartam, színeset szerettem volna festeni, kihasználni a szín erejét. Talán pont ezért váltak képeim akkor érdekessé, mert hiába volt rendszerváltás a kiállítások többsége betonszürke volt szemben az én akkori, harsány kolorizmusommal, ahol törtszínek sem voltak. Akkor naivul hittünk, a „mi is nyithatunk cukrászdát Bécsben” szlogenben, miszerint mi is lehetünk európai festők, na és persze ez nem ennyire egyszerű…

– 2002-ben Derkovits Gyula-ösztöndíjban részesült, míg 2004-ben a Műcsarnok díját nyerte el. 2011-ben végzett DLA fokozattal a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában. Hogyan él Önben egymással a tanár és a festő? Mi vonzza a tanításban?

– A Főiskola elvégzése után két évvel volt egy önálló kiállításom a pécsi galériában „Peugeot 200 címmel. Ez után hívtak fel a főiskoláról, hogy nagyon örülnének, ha szeptembertől ott tanítanék. Elvállaltam. Azóta 14 év telt el sok-sok növendékkel és képpel. Ha festek, csak a kép érdekel, és azt szolgálom becsülettel, a tanítás más, ott emberek vannak, őket szolgálom, és így lesz belőle jó kép vagy sem. A tanítás komplexebb, mint egy korrektúra, amikor a kép nézőpontjából beszélek, ítélek.

– Számtalan külföldi ösztöndíj segítette abban, hogy a római, francia hegyek, völgyek, vizek is rögzüljenek emlékeiben. Jelenleg az egyetem festészetet tanító tanára. Tudományterülete a tájképfestészet történeti és tematikai feldolgozása. Ahogy a róla szóló tudósításokból megtudhatjuk: képei keletkezését gyakran programadó esszékben fogalmazza meg, aztán épülnek csak valósággá fikciói. Hogyan választ kutatási területet és témát?

– Festészeti témáknak hívom ezeket a kutatási területeket, ami a megtapasztaláson alapul. Utazok, festek, tanítok, élek, elhagyok dolgokat, új dolgokat keresek, és ennek a lenyomata a festészetem.

– Sokfelé volt kiállítása. Kérem, soroljon fel néhányat.

– Rendszeresen kiállítok Budapesten. Három éve volt kiállításom a Fészek Galériában „Fa-Víz” címmel. Egy Balaton körüli kiállítás sorozatba kezdtem három éve, Balatonkenesén, ezt folytattam egy évvel később Alsóőrsön és folytatódni fog valószínűleg Csopakon. Ezeken a kiállításokon kizárólag balatoni képeimet állítom ki.

– Ön Délceg Katalinnál, a Dovin Galéria alapító tulajdonosánál állított ki, aki megjelenési lehetőségeket biztosított az Ön számára, és aki a pályáját egyengette. Az ő csapatába tartozott. Milyen volt a közös munka?

– Jól működő kapcsolat volt. Katalin egy profin működtetett kereskedelmi galériát vezetett. Sikerének, titka pedig az volt, hogy nála nem kereskedelmi szempontok számítottak. Ha számított, akkor is csak a művészi szempontok után valahol a sor végén. Ráérzett a korszellemre, a nemzetközire és a magyarra egyaránt és a köztük lévő áthallásokra.

– Napjainkban gondolatébresztő, filozofikus képekkel jelentkezik. A korábbi ironikus és kritikus hangvétel mellett a látványra, érzésekre alapuló hangulat is jellemzi alkotásait. Hogyan jellemezné stílusát?

– A romantikus festő szerepét vállalom magamra, az utazó festőjét. Idegen táj, a marseille-i kikötő, a Joliette lesz képeim témája, ezt fogom legközelebb a Neon-ban kiállítani. Ugyanazon a Marseille-Budapest tengelyen mozgok. Vedutákat festek Marseille-ről ugyanarról a térről, amelyet annyira ismerek, amelyet már jó párszor lefestettem 2002-ben és 2008-ban is. A Katedrális a Major mögötti útszakaszról. Ezek a képek nem klasszikus veduták lesznek, mert a várost nem profilból festem, hanem alulról. Persze a város folyamatosan változik, ezt a változást követem évek óta képeimen. Oda megyek, megnézem, elmélázok a látványon, majd hazajövök és lefestem. Többször megyek vissza a látványhoz. Tavasszal, nyáron, nappal és éjszaka. Több kép, ember eddig nem volt sehol, most meg fog jelenni, a staffázs. A staffázs, aki főszerepet kap. Így kezdődik a kép. Ez lesz az új kiállítás.

Meg persze a parkoló autók. Ők is staffázsok. Ők az életem szimptómái. Mert némelyik autó, ami ott állt 10 éve, már nincs, vagy már más autó állt a helyébe. Eltűnnek már az autók is. Borzongató hiány alakul ki, amit csak az emberi staffázs képes feloldani. Sőt lassan a parkoló is eltűnik. Ez egy neo-posztapokaliptikus helyzet. Mert a rögzítés előtt mindig történt valami, amit nem tudok, mert nem voltam ott. Erre utal a csend. A rögzítés után is fog történni valami, amit szintén nem tudok, és ez számomra a várakozás. Francia témát festek magyar szemmel és amerikai témaválasztással. Talán ezt a hármasságot szeretném összeötvözni új képeimen. Fényeim távolról utalnak Nicolas de Staël antibesi fényeire, erős színeim megidézik Barnett Newman és Kenneth Noland színes csíkjait, és témaválasztásom nem áll messze Fairfield Portertől és Richard Diebenkorntól sem. De az én festészetem elsődleges célja az üresség megfestése színekkel. Nem fekete-fehérrel, nem szürkével, nem pasztellel, hanem színekkel.

– Én az ellentétek megragadójának látom, hol realista pontosság jellemzi, hol elnagyolt sejtelmesség marad a vásznon. A környezet változékony jelenségeit festi. Képein mintha a hirtelen jött halál titka lebegne. Az alak és a szín kategóriájával él, időnként mértani formákra bontja a tájat, de nem szakít teljesen a klasszikus távlattannal. Olyan festő, aki nem szeretné eltüntetni az ecsete nyomát.

– Örülök, hogy ilyennek lát, a teljességet, az abszolútumot képzelem ilyennek, ahol az ellentétek egymásba olvadnak. Vagy ellentét van vagy harmónia, nincs harmadik út.

– Érzékeny alkatú tájfestő, vonzzák a könnyed vonásokkal felvázolt tengerparti tájak, öblök, a tükröződés és a szürkület a Balatonon. Mit jelent Önnek a víz?

– A legelemibb vonzódás, minden tájkép alapmotívuma. Víz és Hegy, Víz nélkül nálam nincs táj, csak tájrészlet.

– Színes felületei összességükben is szépek. Mit jelent Önnek a szín?

– A szín nekem az eszközöm, amivel dolgozom, ezért színekben látom a világot. És ezekhez a látott színekhez, és az ábrázolt színeimhez van egy viszonyom, ez az én realizmusom. Ami nem azt jelenti, hogy azt festem, amit látok.

– Tímár Katalin művészettörténész írja alkotásairól, hogy képei befejezetlensége adja festői varázsát. Mit gondol erről?

– Ezt húsz évvel ezelőtt írta, akkor igaza volt, a mai képeimre ez már nem igaz. Korábban azt gondoltam, hogy egy kép olyan, mint egy harmadfokú egyenlet, amiről már Galois bebizonyította, hogy nem vezethető vissza egy ismeretlenre, így én sem zártam le képeimet, nyitva hagytam őket.

– Kik a kedvenc írói?

– Céline, Plutarkhosz, C.G. Jung művei, Hermann Hesse, Patricia Highsmith, Simenon, Houellebecq tartozik a kedvenceim közé.

– Köszönöm a beszélgetést, és végezetül engedje meg, hogy még egyszer gratuláljak a Munkácsy Mihály díjához.

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék