Festő a Róma-hegyen

Rippl-Rónai Józsefről

Élete nagy részét a kaposvári Róma Villában töltötte Rippl-Rónai József, az otthoni környezet és az intim családi atmoszféra festője. Az egykori birtok szobái a művész saját bútoraival és nyolcvan képével rendezték be, így hűen őrzik az eredeti állapotot.

Minden festő potenciális támadója, rombolója a hagyományoknak. Volt, aki meztelenséggel, frivol mozdulatok ábrázolásával, volt, aki félelmetes vagy eltorzított alakokkal, szétesett testekkel, a mindennapi élettől távoli, mesés, álombéli figurákkal, vagy csak egymásba folyó színekkel, formákkal támadt. Rippl-Rónait a színek varázsa ejtette rabul, és a poszt-impresszionista és szecessziós törekvések legjobb magyarországi képviselője lett.

Gazdag színvilág, stilizáló vonalak és dekorativitás jellemző műveire. Nem csodálkozunk a színek iránti vonzalmán, mert a szín az életerő része, mint a levegő, vagy a víz. Színes ruhákba öltözünk, virágokat nevelünk a kertben, és díszes csokrokat rakunk az asztalra. A nők festik az arcukat, még ételeinket is színes fűszerekkel ízesítjük. Házainkat kívül-belül festjük, így növelhetjük vagy csökkenthetjük tárgyaink, épületeink nagyságát és a köztük lévő távolságot.

Rippl-Rónai 1861. május 23-án született Kaposváron. Édesapja Rippl József a szakmunkásképző elődjének, az úgynevezett a Czigli-iskolának volt igazgatója, a város köztiszteletben álló polgára. Édesanyja Knezevich Anna Paulina katolikus leányneveldét vezetett. Saját megfogalmazása szerint amolyan félvér családból származott, mert ősei apai ágon földművesek, anyai ágon ősi nemesi sarjak voltak.

A családnak négy fiúgyermeke született. József volt az elsőszülött, a négy gimnázium után gyógyszerész, azután úri gyermekek házitanítója lett a Zichy-családnál, majd kora jeles festője. A következő testvér Ödön, vasutas-állomásfőnök lett, és József művészi ambícióinak legfőbb anyagi és erkölcsi támogatójaként vált ismertté. Modern képgyűjteményével a kaposvári múzeum alapjait gyűjtötte össze. Lajos testvérük pénzügy-igazgatási számvizsgálóként kereste kenyerét és a szűkebb család örömére hegedűn játszott. Sándor, a legfiatalabb, az Operaház énekese volt, de József nyomán Ödön és Sándor is rajzolgatott.

Rippl a gyógyszerész évek után, festészeti tanulmányokat folytatott a művészet akkori egyik fellegvárában, Münchenben. A Müncheni Akadémián Diez és Herterich élőmodelles osztályának növendékeként tanult három évig, aztán Párizsban Munkácsy Mihály segédje lett. Az öregedő mester mellett gyorsan elsajátította a stílusát, így Munkácsy hamarosan a fiatal segédre bízta a kereskedők által keresett, sikeres képeinek másolását. Eladás előtt ezeket a mester csupán néhány ecsetvonással vagy pusztán kézjegyével hitelesítette. Rippl különösen a polgári szalonzsánereket reprodukálta és variálta ügyesen, azt a képtípust, amelyben müncheni évei alatt ő maga is jártasságot szerzett.

Párizs rá is nagy hatást gyakorolt. A Nabis (Próféták) festőcsoport tagjait alakulásukkor ismerte meg, s többször is részt vett kiállításaikon. Barátja, James Pitcairn Knowles, skót festő mutatta be Aristide Maillolnak, akivel szintén közeli kapcsolatba került. A kilencvenes években járt Gauguin és Cézanne műtermében. Párizs akkor éppen újabb művészeti lázban élt, az impresszionizmust friss jelszavak váltották fel. Cézanne, Van Gogh és Gauguin már nem elégedett meg az optikai benyomás rögzítésével, helyette a szubjektív látomásnak és a változatlan képi törvényeknek kívántak formát adni.

Rippl kapcsolata a Nabikkal 1894 után fűződött szorosabbra. Ekkor mutatta be a Mars mezei szalonban Öreganyám című képét. A szürkés-barnás tónusokban készült festmény kifinomultan rezignált koloritja, puritán miliője, az alak minden sallangot mellőző, eszköztelen megjelenítése nagy feltűnést keltett a kiállítás kritikusainak és művészeinek körében. A Le Soir műbírálója Baudelaire kis öregasszonyaihoz hasonlította képét, mondván: Ez az erőteljes kép az öregség végtelen szomorúságának költészetéről énekel.

Stílusa leginkább a fauvizmushoz és a pointillizmushoz hasonlítható, színes foltok között finom árnyaltokat festett lágy vonalakkal, de a képeken időnként tarka rikító színek is megjelennek. Az intenzív, tiszta színek használata erősítik a festménynek a Fauve-ok stíluseszközeivel való rokonságát, de velük ellentétben Rippl megőrzi a színek statikusságát. A színek nem átmenetben kapcsolódnak egymáshoz, hanem világos és sötét foltjaik mintegy szembeszegülnek egymással. Malonyay Dezső szerint a festő uralkodik a szín által gerjesztett hangulatai fölött.

A párizsi képzőművészeti sajtó magasztalta Rippl festői szenzibilitását, visszafogott lélekelemző hajlamát, rafinált egyszerűségét. Arséne Alexandre például jellegzetes szimbolista képzettársítással a simogató álmok mágiájáról beszélt, és egy vérbeli szinesztéziás hasonlattal úgy fogalmazott: A benyomás művészete ez, inkább zenei, mintsem plasztikus.

A magyar közönség 1900-ban látta először műveit nyilvános kiállításon, az akkor már Rippl-Rónai néven alkotó művészt. Először képes folyóiratokban jelent meg polgári és népi tárgyú zsánerképeivel. Finom pasztell technikával festett. A művészi kifejezés érdekében merész formai, stílusbeli újításokra vállalkozott. Festészete a lírai érzések forrásvidékéről származik. Művein bemutatja a kisváros életét, ez leginkább a Piacsek bácsi sorozaton látszik. Kialakította sajátos stílusát, amit kukoricásnak nevezett, ennek lényege: az olajfestéket vattaszerűen, foltonként hordta fel kartonpapírra. Az enteriőr–korszak képein szobabelsők intim világába helyezett kisvárosi embertípusok, stilizált karakterek láthatók, mint a Mózes–szakállú édesapja, a nagyorrú Piacsek bácsi, migrénes fiatal hölgyek, rokongyermekek lettek Rippl-Rónai képeinek szereplői. E képeken kezdett magára ismerni a magyar közönség.

A mindennapok művészete is izgatta. A festészeten kívül üvegablakok tervezésével és készítésével is foglalkozott. Ő csinálta az Ernst Múzeum nagyméretű üvegablakát. Alapító tagja volt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre csoportnak, és részt vett a Nyugat mozgalmában is. Első (és egyetlen) nagyszabású iparművészeti megbízását egy magyar arisztokratától kapta. Gróf Andrássy Tivadar Rippl-Rónai első budapesti önálló kiállítása nyomán, 1896-ban bízta meg budai palotája ebédlőjének berendezésével. Rippl-Rónai a tervezést illetően szabad kezet kapott és az anyagiak sem korlátozták munkáját, így lehetősége nyílt egy teljes, stílusában egységes enteriőr megalkotására. Elképzelése szerint a bútorokat, az üvegablakokat, a hímzett szőnyegeket, a porcelán étkészletet és az üvegpoharakat azonos jellegű virágmotívumok díszítették. A szecesszió síkszerű dekorativitása, élénk színezése, erőteljes kontúrozása, lendületes vonalritmusa megteremtette a szoba bútorainak és használati tárgyainak vizuális egységét – ahogy ezt Révész Emese művészettörténész írta. Az Andrássy-ebédlő – amelynek rekonstrukciója szintén látható a kiállításon – a korszak magyar művészetének úttörő jelentőségű egységes szecessziós enteriőrje volt.

Rippl-Rónai 1908-ban 10 holdas birtokos gazda lett. A későbbiek során még négy hold szomszédos szőlőt és szántót vett hozzá. Tehenet, birkákat, lovat, szamarat, baromfiakat, méheket, kutyát és pávát tartott. A gazdasági intéző Hegedűs György volt. Ám a jövedelmező gazdálkodás helyett a vendéglátás örömeinek hódolt a ház ura. A művészi értelemben nagyon termékeny festőművész a korábbi évek nyarait rendszerint egy módosabb barátjánál – Kunffy Lajos festőművésznél Somogytúron, gróf Somssich Gézánál Vóta-pusztán, valamint Körtvélyesen töltötte. Ezután már ő nyaraltatta barátait. Medgyessy Ferenc szobrai 1913 óta ma is megtalálhatók a kertben. Ady Endre, Móricz Zsigmond látogatásáról híres történetek íródtak. Kiemelve Adyt, ő a legporosabb városok közé sorolta Kaposvárt, ahol még nem dőlt el, hogy város legyen-e vagy falu. A festőkollégák közül Márffy Ödön, Galimberti Sándor, Kunffy Lajos, Bernáth Aurél, s a művészettörténész Petrovics Elek és Meller Simon is éltek a kedves vendéglátással.

Rippl-Rónai francia felesége Lazarine és annak elárvult unokahúga Anella, Rippl bácsi, a művész édesapjának unokatestvére és egy szakácsnő voltak a villa és a gazdasági épületek lakói. A vincellérházból lett a műterem, ám a festőállvány legtöbbször a parkban állt. Általában minden vendég modellként szolgált a képeihez. 1910-ben egy Fenella nevű, szépen éneklő és gitározó angol cigánylány, a kukoricás stílusú képek kedvelt aktmodellje volt. A dal, a zene, a szőlőben megtermett bor, fontos vendégmarasztaló tényezővé vált. Rippl maga is zongorázott, de gyakran meghívták a gimnázium egyik nagyon szépen zongorázó tanárát, Novák Józsefet, aki Grieg, Chopin, Schumann és Liszt műveket játszott.

Az első világháború kirobbanásakor Franciaországban volt, és mivel ellenséges országból érkezett, internálótáborba került. Maillol és Maurice Denis közbenjárására került ki onnan. 1915-ben tért haza Kaposvárra, a Róma-villába.

Fülep Lajos szerint: Rippl volt az egyetlen, aki friss, eleven vért hozott a magyar piktúrába, s idehaza ő egy személyben minden volt, ő volt a magyar piktúrának Cezanne-ja, Gauguin-ja még az is, amit jobb értelemben vett impresszionizmusnak lehet nevezni, még Vuillard, Bonnard stb. is. Ő egymaga volt a reakció az akadémiával és Nagybányával szemben, ő maga jelentette nálunk azt az arisztokratikus mozgalmat, amely a naturalizmus hűhója mellett csendben a legnagyobb meglepetéseket készítette elő.

A két poszt-impresszionista művészhez való viszonyáról Rippl-Rónai így ír: Gauguin és Van Gogh… ők ketten azok, akikhez – bár más utakon haladtam – végeredmény gyanánt látszólag talán legközelebb jutottam a művészi rokonságban. Van köztünk bizonnyal hasonlóság, pedig egyikünk sem kereste azt (…) Egészen más Gauguin Noa-noaja, mint a Van Gogh Napraforgója, vagy a Piacsek bácsi apámmal a vörösbor mellett.

A kiegészítő és az ellentétes színek egymás mellé helyezésének elve színkezelésének egyik fő sajátossága, ezt Rippl minden kukoricás képén használja. Erről az elképzeléséről így írt: El kell dobni a mástól, bárkitől tanult technikai elméleteket, s a lehető legegyszerűbbre kell redukálni magát a technikát. Abból áll ez, hogy színeket egymásra semmi körülmények között nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell belőle venni úgy, ahogy van – mindig gondosan törődve az egységes stílussal -, csak rá kell tenni a vászonra. De oda, ahová való! De úgy, hogy ott maradhasson!

Rippl-Rónai mindent alárendelt a színnek, mert a felület síkjának hangsúlyozása összeegyeztethetetlen az arckifejezés pszichológiai játékával. Apjához fűződő kapcsolatának mélységét fejezi ki az arcon alkalmazott differenciált szín- és ecsetkezelés, s a festő itt teljes mértékben kiaknázza a színek, különösen a krómsárga és a fény hatóerejét. Emlékezéseiben erről így ír: Igen megszerettem a skarlátvörös zsálya s a piros szimpla muskátli mellett a tiszta fehér színű virágokat, de még jobban a krómsárga cíniákat. Ennél a sárgánál melegebb, hogy ne mondjam forróbb színt nem ismerek (…) A falak színei közt is ezt az egészen világossárgát szeretem a legjobban: az egyik oldalán csupa-ablak műhelyem falai is ezzel vannak befestve, sőt még ilyen szobában alszom is.

Az igazi festők képei egymással összefüggnek, tartalmukban és színvilágukban is, de látásmódjukban is összekapcsolódnak. Így van ez Rippl-Rónai képeivel is. Festményein a családi környezet összefogja a kompozíciót. Az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című képen a kettős portré és a zsáner műfaja ötvöződik. Mindkét műfaj a reneszánsztól kezdve jelentős hagyományokkal rendelkezik, de együttes alkalmazásuk meglehetősen ritka. Pontosan megfelelő ikonográfiái előzményt vagy párhuzamot keveset találhatunk, a két műfaj kombinációja azonban szoros kapcsolatban áll a XIX. századi francia festészettel. Ezen a művön semmi sem esetleges, a színek, a figurák ezt az egységet szolgálják. Piacsek bácsi alakjában és az élénksárga háttér síkszerű megoldásában már a széles ecsetvonásokkal létrehozott pöttyöket, színfoltokat láthatjuk. Azonban sem az itt megjelenő, új technika, sem a harsogó színek használata – sárga fal, égő piros terítő – nem az öncélú dekorativitás, hanem a szigorú kompozíció kiegyensúlyozottságának elemei. Így kerül kiegészítő színként a sárga háttér mellé az egyik oldalon a kék csíkos karosszék, a másikon a zöld bútorhuzat foltja. Hasonló kompozíciós szerepe van az asztalon álló boroskancsónak és a két pohárnak.

Nem Rippl-Rónai volt az első, aki a kettős portrét ötvözte a zsáner műfajával. Ez a megoldás mindenekelőtt Degas Nagybácsi és unokahúg, Toulouse-Lautrec A la mie és Cézanne Paul Alexisz felolvas Zolánál képeinek hatását mutatja.

Más képeket tekintve, a Vörös ruhás lány című gobelinhez készült előtanulmány. A beállítás érzékisége, légies könnyedsége, a kéztartás artisztikuma, eleganciája ragyogóan jeleníti meg a századvég szépségideálját. Az olajképen szereplő lány fehér ruhájában a szűzies tisztaságot jelképezi. A Népünnepély kép témája egy rituálisan vissza-visszatérő esemény. Ábrázolásakor a formák és színek leegyszerűsödnek, a gömbölyded alakok sárga és kék hullámzása vidámságot sugall. A kép jobb alsó szélén “félbevágott” alakok ezt a dinamikát fékezik le, megszilárdítják a szigorúan megtervezett kompozíciót.

Karcsú nő vázával című alkotással egy időben készült a Kalitkás nő. Témájuk is hasonló: karcsú, elegáns nő szenvtelen képe. A legszembetűnőbb a nő arcának, kezének és a kalitkának kontrasztja a háttérrel és a nő ruhájával. Itt már funkciót ad a modell mozdulatának, megszünteti a síkszerűséget és visszafogottan ugyan, de megjelenik az enterieur is. A Kuglizók című állapotképe ködös vasárnap délutáni elfoglaltságot örökít meg, egy kispolgári szórakozást. A kép témája, színvilága, meleg, barna árnyalatai, ködös tónusai, a mozgás lassúsága, a dinamika hiánya az elmúlás gondolatát idézik.

Festési folyamata a távol-keleti művészek alkotói metódusára emlékeztet, amelyben a kép rögzítését hosszú meditációs szakasz, intellektuális felkészülés előzi meg. Ritkán fogtam még «azonnal» festéshez, ha képet akartam csinálni. Ezt a munkát a tisztán lélekbeli, a «tanulmányozás» előzi meg, leggyakrabban minden rajzolgatás nélkül, de néha rajzolgatással, a dolgoknak már papiroson való keresésével. Mindaddig, míg kívülről tudom, látom, milyen lesz a kép. Amikor tehát a pemzlit kezembe fogom, vagy a pasztelles skatulyát kinyitom, akkor a modell már tulajdonképpen csak mint emlékezetem vagy impresszióm támogatója, az esetleges tévedések korrektora szerepel – összegezte munkamódszerét.

Élete végén a magyarországi körülmények azonban nem nagyon kedveztek Rippl-Rónainak. Nem kapott állami megbízásokat. Az általa védelmezett fiatal, modern művészgeneráció elfordult tőle. A téli hónapokat Budapesten töltötte. Ott festette híres pasztell arcképeit a Nyugat folyóirat íróiról: Babitsról, Szabó Lőrincről, Móricz Zsigmondról és a lipótvárosi szépasszonyokról. Életenergiája fogyott. Egyik modellje, Zorka iránt fellángolt érzései már nem az intim, hanem az eltitkolt kapcsolatáról vallanak.

Agyvérzéssel kezdődött a betegsége. A balatonfüredi szívkórházból való hazaszállítása után szélütés érte, tüdőgyulladást kapott, végül vese-elégtelenség okozta a halálát 1927. november 25-én. Sírja a kaposvári Keleti temetőben van.

Kaposvár díszpolgáraként a Városházán ravatalozták fel, sírjánál a kultuszminisztérium képviseletében Petrovics Elek, a Szinyei Merse Pál Társaság nevében Csók István és a művészbarátok nevében Márffy Ödön mondott beszédet. A Nyugat lapjain Kernstok Károly, az ifjú művésznemzedék vezéregyénisége e szavakkal búcsúztatta festőtársát:

Szép férfi volt, sötét, nehéz járású, magam előtt látom fekete hosszú bundájában, asztrakán süvegében, havasan, módosan, amint feltűnik alakja. Megjelenése látványosan szép volt, mintha a Balaton és Bakony romantikája lépett volna be a pesti kávéházba. Csöndes jellegű természet, a tréfát csak intimen szerette, nem volt lelkes beszédű, s bár harc volt egész élete és munkája, ritkán támadott… inkább félreállt a dolgok útjából, fejét behúzta subájába, várt, tudta, a szél, a vihar, az ármány elmúlik – ő megmarad örökre.

Kosztolányi így írt róla: Rippl-Rónai több mint szakember, több mint nagy festő. Azt, hogy író – az írók közt is kiváló – tudom emlékiratai óta, s szívem mélyén állandóan érzem, hogy költő, varázsos, szeszélyes, boszorkányos, olyan, amilyen kevés él ma a föld hátán. Miért nem ír apró, japáni verseket is? Sárgát, halványlilát, kéket. Madár kóvályogna bennük, a víz fölött, örök délután sütne a piros abroszra, köd libegne, élően, a haldokló fák fölött. Képei beszélni, sírni, rajongani akarnak, szavakat keresnek mibennünk.

Lazarine asszony a Róma-hegyi házban még húsz évig élt magányosan. Az őt követő örökösök kegyelettel megőrizték a ház bútorait, relikviáit, amelyeket dr. Martyn Róbert, a hegyi doktor adott múzeumi ajándékul.

Rippl-Rónai mintegy tízezer művet alkotott, azonban ezek egy része megsemmisült, sok képe pedig Amerikában, vagy ismeretlen helyen található.

A Rippl-Rónai képek a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum tulajdonát képezik. A nyolcvan darab mű betekintést enged Rippl-Rónai minden festői periódusába. A földszinti szobákban az indulás éveinek és a párizsi 13 év változatos, nagyszerű kísérleteinek alkotásait láthatjuk. Az emeleti előtérben a dél-franciaországi Banyulsban festett tájképei vannak. Az emeleti középső szoba a kukoricás képek bemutatására szolgál, az oldalsó szobákban családtagokról, barátokról festett pasztell arcképek láthatók. Vitrinek őrzik a művész kitüntetéseit, iparművészeti alkotásait, személyes tárgyait, dokumentumokat. A különálló műteremben Rippl-Rónai festőállványa, festőfelszerelései, pasztelljei, s a falakon sok dokumentum-fényképen követhetjük nyomon életének eseményeit. 

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék