Impresszum

Lichtig második élete

Írta: Rekreátor Magazin 2016. aug. 29. Kultúra

Beszélgetés az íróval, Lackó Gáborral

Napjainkban mind többen jobbára nyugdíjasok késztetést éreznek gondolataik, visszaemlékezéseik leírására, netán irodalmi művek alkotására. Ilyenekkel elárasztják az embert, engem is, melyekbe jobbára udvariasságból belelapozok, de csalódottan le is teszem. Egy újabb könyvajándékban volt megint részem Lackó Gábor jóvoltából, amikor is az ő könyvébe is udvariasságból belelapoztam. Csoda történt, nem tudtam letenni! “Lichtig második élete” című könyvéről van szó. Erről kérdezzük a szerzőt.

Régóta ismerlek, tudom, hogy gépészmérnöki végzettséggel, sok idegen nyelv tudásának birtokában külkereskedelmi vonalon dolgoztál. Hogyan lesz egy egykori mérnökből “író”? Egyáltalán mikor kezdtél írással foglalkozni? Csak nyugdíjasként?

Nem egészen. Bár biztosan nevetségesen hangzik, de a vállalati bulikra mindig írtam humoreszkeket, amiket – bár sikert arattak – gyorsan el is felejtettem. Míg egy néhány éve rendezett nosztalgia összejövetelen több volt kolléga is az én egykori írásaimmal felszerelkezve érkezett, ereklyeként őrizték. Akkor jöttem rá, hogy ezek az írások nem is lehettek olyan nagyon rosszak. És arra gondoltam, hogy megpróbálok megint írni, de most komolyabb dolgokat. Mert ha meg se próbálom, sohasem fog kiderülni, hogy tudok-e írni, vagy nem. Így aztán belevágtam.

. Feleségedtől megtudtam, hogy egy novellásköteten dolgoztál. Azt befejezted?

Igen, novellákkal kezdtem. Ezek azért egy kicsit hosszabbak, mint egy novella általában. Emlékek a gyerekkorból és a fiatal éveimből, óhatatlanul is egy kortörténeti tabló a hatvanas, hetvenes évek Magyarországáról. Most visszatérek ezekhez, és reményeim szerint néhány hónap alatt befejezem.

Mennyire ismerted a joggal szomorkás édesapád életét? Sokat meséltetted?

Persze ismertem a történetét, a kettétört életét, sajnos csak felületesen, mert, mint minden “rendes” gyerek, én sem kérdeztem, amikor még lehetett volna. Talán kíméletből sem, mentem fel magamat valamennyire.

Ha ilyen keveset tudtál meg sorsáról, nem volt nehéz mégis az életét bemutatni?

Mivel a regény főhősét már nem állt módomban kikérdezni, jobb híján saját magamnak voltam kénytelen feltenni a korábban elmaradt kérdéseket, és megkíséreltem választ találni rájuk.

Miről is szól a regény, melyben édesapádnak állítasz emléket az 1945-től haláláig átívelő időszak történelmi hátterében?

Ez a regény egy kisember megpróbáltatásairól szól a XX. század második felében, a háború utáni fájdalmas újrakezdésről, a sors által ráadásnak adott életről. Az államosítás traumájáról. Egy véletlen, vagy sorsszerű statisztaszereplésről ötvenhat forgatagában és az ezt követő bűnhődésről. A konszolidált kádári békeidőkről, majd élete alkonyán ősei tradícióihoz való visszatérésről. Az öregedésről, és halála után a fia részére tartogatott meglepetésről. De főleg arról akar szólni, hogy hogyan képes tovább élni az ember, ha lelke soha be nem gyógyuló mély sebeket kapott, és emiatt soha nem tud nevetni.

Nagy érdeklődéssel – és egyáltalán nem barátságunkból fakadó kényszerűségből – olvastam a lebilincselő stílusban íródott regényt. Látom, a kezdetbe nyúltál vissza, a háború vége felé járó viszontagságos hónapokra. Mikortól is indulnak a cselekmények?

1945 február 13-ának zimankós reggelén egy szökött munkaszolgálatos előbújik budai rejtekhelyéről, átkel a zajló Dunán, és hazaindul az elpusztított városon át. De a kifosztott erzsébeti ház üres, senki sem várja. Hónapokon át remények és kétségek között várja vissza családját. Mindenhonnan lesi a híreket, nem adja fel, az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik, míg néhány hónap múlva meg nem érkezik a bizonyosság: nincs értelme tovább várnia.

Regényedben édesapád szomorú sorsát bemutatva az olvasó jelen esetben jómagam szíve felderül, amikor látja, hogy apukád végre révbe jut. Lelkesedik a munkájáért, egy kedves, bájos hölggyel majdani anyukáddal családot alapít. Valahogy érezni, hogy minden nem lehet ilyen szép.

Valóban szépen alakul élete. Egy vidéki kisvárosba költözik, ahol kerékpárboltot nyit. Az üzlet jól megy, újra családot alapít. Belép a kommunista pártba, lelkes társadalmi munkás.

Tudom, aztán megint szomorúan alakult élete.

Igen, mert 1950-ben váratlanul államosítják az üzletét, fellázad, ellenáll a hatósági intézkedésnek. Majdnem súlyos árat fizet érte, de megússza. Mindent kezdhet elölről. Visszaköltözik a fővárosba, azonban nem talál képesítésének megfelelő munkahelyet. A forradalom első napjaiban beválasztják a gyár munkástanácsába. Megtorlásként elbocsájtják, kényszerűségből önálló lesz, két sorstársával mechanikai műhelyt nyitnak. Csak néhány év múlva tud megint elhelyezkedni egy állami vállalatnál, és onnan is megy nyugdíjba amikor eljön az ideje.

Nyugdíjas évei boldogok voltak? Hogyan láttad azt, aggódó fiúi szertettel?

Megöregedve visszatalál ősei vallásához, de legalábbis a közösségéhez. Újra előtolul és kínozza a fájdalmas múlt, egyre inkább magába fordul.

Mikor veszítetted el őt?

1989. július 6-án, az év legmelegebb napján fejezi be földi pályafutását, szívinfarktusban. Ugyanazon a napon, amelyen Kádár János is elhalálozott. A temetésén két volt bajtársa elmeséli fiának (nekem), hogyan mentette meg az életüket a fronton. Ő maga soha nem beszélt erről.

Apukádról végig végtelen szeretettel írsz, anyukádról kevés szót ejtve. Nem ért az a “vád”, hogy “apás” voltál, vagy ezzel a mély ragaszkodással inkább nyugdíjas éveiben vetted őt körül, megédesítve utolsó éveit annak, akit mint írod “soha nem tudott jóízűen nevetni”, hiszen olyan szomorúan alakult “első életének” lezárulása?

Azt hiszem, hogy majdnem mindenki – ez alól én se vagyok kivétel – úgy érzi, azzal vádolja magát, hogy nem eléggé figyelt oda a szüleire. Azt azonban szerencsére elmondhatom, hogy apám és közöttem nem egy szokványos apa-fiú kapcsolat, hanem mély, őszinte barátság volt, és nagyon remélem, hogy ezt ő is így érezte. Persze ez soha nem fog kiderülni.

Könyvedet olvasva szinte ott érzi magát az olvasó a helyszínen. Mindent olyan életszerűen írsz le, mintha a háttérből figyelted volna apukád minden lépését. Bevallom egy gépészmérnöktől ilyen lebilincselő stílust, kiváló írói kvalitásokat nem feltételeztem. Csak gratulálni tudok könyvedhez. Köszönöm a beszélgetést. Szívből kívánom, hogy minél több olvasóhoz jusson el könyved, olyanokhoz is, akiknek a Lackó Gábor írói név eddig semmit nem mondott.

Dr. Kölcsei Tamás