KÖBCSI ÉS A RÓMAI PART

Az alábbi remek írás szerzője – több rangos országos médium főszerkesztőjeként – mindig érdekes témákkal szokta az olvasók elismerését kivívni. Ennek tudatában mi is örömmel adjuk közre Olvasóinknak megtisztelő cikkét…

Mióta, vagy 15 éve a Rómaira költöztem, pontosabban Csillaghegyre – bár errefelé, a Duna-partján, sehol sincs egy fia hegy se –, egy kicsit átlényegültem vízi emberré. Nemcsak azért, mert itt majdnem minden a Dunáról szól, különösen nyaranta, hanem azért is, mert van egy kétpárevezős, öreg kielboat-om. Ha volna rendszáma, többszörös OT-s lehetne, hiszen valamikor 1942-ben gyártották, vagyis 81 éves a kicsike. Amely típus, jobb, ha tudják: „Mérvadó szakmai vélemények szerint a világon fellelhető evezőshajók közül ez testesíti meg a legmagasabb szinten az evezősport végtelen lehetőségeit, szépségét, ember és víz kapcsolatát”. További tudnivalók: a szó, a kielboat maga egy lehetetlenség: német előtag: kiel (tőkesúly) és angol utótag: boat (hajó). Ráadásul hátrafelé megy, mert így elegáns…

De valójában a hajómról inkább csak érintőlegesen akarok mesélni – bár története, ha regénybe talán nem is, de egy bánatosan szép novellába biztosan beleférne –, hanem az igazi H. Kovácsról, és persze örök barátomról, „A” Köbcsiről, vagyis Kőbányai Györgyről, az egykorvolt Esti Hírlap utolsó hírlapírójáról, aki amúgy jövőre lenne száz éves. (A hírlapíró mesterség régies, klasszikus zamatú kifejezése az első háború körüli hőskorból maradt ránk, illetve őrá, amikor Pesten több lap jelent meg, mint Bécsben és Prágában, és ezeket a lapokat olyanok írták, szerkesztették, mint Móricz, Mikszáth, Kosztolányi, Nagy Lajos, Karinthy, Ady, s leginkább Krúdy.)

Köbcsi igazi rómais volt, Duna-járó ember, miközben mindvégig Pesten lakott. Valamikor a ’60-as évek elején került ide, ahol is az akkor már állami céghez, a Sportlétesítmények Vállalatához tartozott szinte minden: a csónakházak, és a köréjük épített, a legteljesebb szocreált idéző telepek (ma kempingeknek mondanánk ezeket). Képzeljék ezt el olyannak, mint a nagyjából 10 évvel korábban (1952-ben) készült Állami Áruház című film betétjelenete, ahol is látható, sőt el is hangzik, hogy „A Duna parti csónakházban, nagy a jókedv minden nap…” Tényleg majdnem olyan volt, csak egy kicsit kevéssé kínálkozott a filmvászonra… Köbcsi erről így írt: „ a kabinnak keménypapír a mennyezete, korhadó nád, gerenda benéz a tenyérnyi betonpadlós szobácskába”. Ezeket a kabinokat lehetett a szezonra kibérelni, s persze a Köbcsinek volt egy ilyenje. Sajnos nem emlékszem, hogy melyik csónakház telepén állt a kalyiba: a Bibicén, a Vöcsökén; leginkább a Vörös Csillagra gyanakszom…

És természetesen volt egy kétpárevezős kielboatja, abban is megfordultam néhányszor. (Bár, tegyük hozzá: jót soha nem mondott evezős tudásomról…) „Felhúzunk – mondta. – A Lupáig mindenképpen”. És hát fel is húztunk… A hajóhoz és a kabinhoz természetesen különféle hölgyek is tartoztak. Köbcsi szerint korábban a lányok gyakorta keblüket kitárva eveztek/üldögéltek a hajókban. Erről sajnos lemaradtam, hiába, no, a korcsosuló generációk… Viszont egyéb hajósokkal is barátságot köthettem, elsősorban Kardos Gyurival, az íróval, Köbcsi örökös barátjával, aki szintén „csónakos” volt.

És akkor az igazi H. Kovács.

A legtöbben valószínűleg Moldova György: Ferencvárosi koktél című, és H. Kovács történetei alcímű kötetéből ismerhetik a figurát, aki a 8888-as számú italboltban meséli véget nem érő fröccs- és rumközi történeteit, azt a sok színes hazugságot, amelynek köszönhetően került a Kovács név elé a H betű. És hát neki, pontosabban Moldovának köszönhetjük a ferencvárosi koktél receptjét is: „két deci rum egy deci rummal felöntve, és jól összerázva”.

Moldova is természetesen Köbcsi-haver volt, s ha nem bántom meg, vélhetően a H. Kovács nevet is tőle vette kölcsön. Ugyanis Köbcsi hajóját az igazi H. Kovács gondozta, lévén hajóépítő volt a mestersége. Köbcsi az Esti Hírlap 1979. június 26-dik számában így mutatta be:

„H. Kovács a Római-parton él, hajóépítő mester. No persze: csónaképítő, de már inkább csak javító. A Tiszáról jött át a Dunára. Apja, nagyapja is hajóépítő volt, ők még bőgős hajót (ló, ember vontatta tiszai hajót) faragtak, ácsoltak a tutajokkal úsztatott fenyőszál fákból. Ő már 12 éves korától lapos fenekű csónakokat, s a háború után – persze az első háború után – karcsú kielboatokat készített. Tizenkilenc éves korában került a Tiszáról a Dunára.

Élt Pesten egy Weiser Béla nevű vállalkozó, csónakszalonja volt az akkori Lipót körúton, a mai Berlin étterem helyén. Ez a Weiser Béla gyakran járt le Szegedre, ott is volt neki egy csónakháza. Látta a fiatal H. Kovács munkáját, felhívta Pestre, ott készítsen neki hajókat. Azóta a mester a Dunán van. A parton él. Már régóta márkanév a H. Kovács név, de lakása csak ez a kabinszerű alacsony házacska a Római-parton, amelyben a pesti parti emberek tavasztól őszig élnek, csakhogy ő egész esztendőben, negyvennél több éve már.”

Az írás egyébként azért született, mert H. Kovácsot a mindenható Sportlétesítmények Vállalat éppen ki akarta tenni a Rómairól, merthogy „iparűzést nem engedélyez pihenő- és üdülőövezetben”. Csónakjavítást a Duna-parton? – méltatlankodik Köbcsi –, bizonyára jobb helye lesz Pécelen, Rákoscsabán vagy Vecsésen…

H. Kovácsot már nem ismerhettem, de Köbcsi rám hagyott egy fotót: így festett az öreg hajóács, valamikor a ’60-as években.

Szűcs Gábor

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék