Széchenyi a hazai borászatért is sokat tett

Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” hihetetlenül gazdag, szerteágazó, nemzetgazdagító tevékenységét a hálás utókor szinte napjainkra sem tudta mélységében és teljes terjedelmében feldolgozni. A gazdasági élet minden területére kiterjedő tevékenységéből a hazai borászat, főleg a borkereskedelem javítására irányuló törekvés sem hiányzott.

Korai érdeklődés

A gróf a mezőgazdaság néhány „kedvenc” ágában, különösen a ló- és juhtenyésztés, selyemhernyó-tenyésztés terén maradandót alkotott, de figyelme a borászat fejlesztését sem kerülte el. Ez részben az örökölt (közel 88 ezer holdnyi) földterületén lévő jelentős nagyságú (főleg Zala megyében fekvő) ültetvényekkel járó családi „kötelezettségre”, de jóval inkább mély hazaszeretetétől átitattatott, a gazdaság szinte minden szegmensére kiterjedő óriási alkotóerejére vezethető vissza.

Már ifjú korában katonaként sok helyre eljutva gyakran kitért naplójában a megkóstolt nevezetes borokra. Nemcsak ismerte, de kedvelte is a borokat, de ha tehette, inkább pezsgőt ivott (abból is franciát). A borokhoz viszonylag jól értett, tudott dicsérni, de elmarasztalni is. Egyik alkalommal házigazdája, Podmaniczky báró magyar borokat márkás külföldi italok gyanánt kínált fel neki, a turpisságra szakismerete révén rögtön rájött. Naplójában „micsoda piszlicsárság” megjegyzéssel fakadt ki az eset miatt. Neki tulajdonítják a „magyar lónál, magyar bornál, magyar szakácsnál nincs jobb” szólást, ami nem jelenti, hogy a hazai borokat kritika nélkül csak dicsérte, sőt… 31 éves korában Abonyban tett útja során jó somlói bort hörpintve jegyezte meg, hogy „ifjú nő és bor vajmi jól illik a férfiakhoz”. Különösen a hazai könnyű fehér borokat (Somlait, Neszmélyit, Érmellékit stb.) kedvelte, miként azokról így írt: „ízlésem szerint a világ minden fehér borai elibe teszem”.

Barátjával, Wesselényi báróval útban Angliába sok helyen megfordult, nem vetve meg a borivást, annak mértékét néha nehezen (vagy egyáltalán nem) tartva. Naplójában restelkedve emlékszik vissza egy francia pezsgőgyárosnál tett látogatására. („Kis híján az asztal alá estem”, így még köszönetét is csak „nagy keservesen” tudta a házigazdának kifejezni). Ebben a korszakában lelkiismeret furdalása volt a túlzott(nak hitt) bor- és pezsgőfogyasztása miatt. A két végletet (vízivás – szertelen borivás) vizsgálva naplójában arra a következtetésre jut, hogy „pontosan középen van, ami a legcélszerűbb”.

Aztán az ifjúi évek múlásával a bölcsesség is növekedett. A Világ c. könyvében a tokaji borról írva a mértékletes borfogyasztásra hívja fel a figyelmet, mondván „nagyobb mennyiségben gyomrot ront”….”nagyobb alkalmaknál abbul gyűszű néhány pohárkát ürítsen az ember”.

A borkereskedelem hiányosságait ostorozva

Széchenyi korán felfigyelt a borkereskedelmünket akadályozó okokra, miként fogalmazta: „borkörülti tudatlanságunkra”. Szerinte ezek „a kádárság, a pincemesterség” ismereteinek hiányosságaira és a külföldi vevők gyakori megcsalására (!) vezethetők vissza. Arra is felfigyelt, hogy a magyar borok nem tartósak, hamar megromlanak, megzavarodnak, megecetesednek, nem bírják a hosszú szállítást.

A megoldást keresve kifejti, „legelőbb is bordolgaink belső organisatioját – szőlő nemesitéstül fogva a palack-fúvásig – kell tökéletes rendbe hoznunk, s csak aztán beszélhetünk kereskedésrül”.

Tájékozottságát jól jelzi, hogy a nimbuszként tisztelt tokaji bor hírnevének romlását bátran merte szóba hozni. 33 éves korában naplójában a megkopott hírnév okait vizsgálva megállapítja, hogy a tokaji „divatjamúlt”, majd így folytatja: „a tokajiban csakugyan nincs olyan sok, mint amilyent csinálnak belőle. Egyik hibája honfitársaimnak: nagyítani és szépíteni. Úgy látszik a borkupecek mind meggazdagodnak”. Ezt a szigorú következtetést a Hitelben folytatva keserű szájízzel jegyzi meg, hogy „néhány csalárd ember az egész ország becsületét veszendőbe hozta”. Ugyancsak a Hitelben hívja fel a figyelmet arra, hogy a mennyiségi termelés helyett a minőségire kel átállni, s nem azt kell nézni, hogy melyik „szőlőfaj” terem legtöbbet, hanem melyik terem legjobbat.

Szigorú szavakkal ostorozza a borkészítés hibáit, melyek miatt „a magyar bortul pedig, ha mélyen tekintesz a pohárba, fejed fáj vagy megrészegülsz”…”E tulajdon pedig a hibás lefejtés s fermentációnak hiányos procedúrájából következik.”

A tettek mezején

A megoldást keresve egy olyan központi mintapincészet létesítését szorgalmazta, ahol „Magyarország lehető minden borai, lehető legjobb mineműségükben egy pinczében egyesítettnek”. Itt a külföldi kereskedő a hazai boraink „többféle nemét” megismerhetné „olly jó minőségükben, millyenekkel azok bírnak”. Másrészt egy olyan kiváló pincemestert kellene felfogadni (akár külföldről is), „ki a borkörülti szövevényes mesterséget A-tul Z-ig bezárólag tökéletesen s practice érti”. Egy ilyen nagy tudású szakemberhez „akárki elküldhetné emberét, hogy attul a kész borokkal bánást tanulja meg”.

1837-ben megalapította a Borismertető Társaságot. A Kaszinó pincéjében borlerakatot hozott létre, ahová minden tag letehette legjobb palackját „mustrául s eladásra”.

Döblingben élve

Szerteágazó, országépítő munkája mellett mind kevesebb ideje maradt a borászat kérdéseivel mélyebben foglalkozni, erre már csak önkéntes száműzetésbe vonulása után, Döblingben szakíthatott több időt. Innen irányította Béla fia szellemi fejlődését, jellemének formálását is. Nem mulasztotta el a borászat iránt közömbösséget mutató fia figyelmét felhívni a bortermelés fontosságára. A bölcs tanácsok közé atyai feddések is kerültek, amikor pl. a fia nem megfelelő szőlővesszőket akart beszerezni. („Kérlek, ezt ne tedd, ez nem volna egyéb, mint Dunába vetett pénz”.) A Cenk központban gazdálkodó fiának a (fertő)bozi pince hasznos berendezésére is tanácsodat adott, sőt szóba hozta az értékpapírok egy részének eladásából „egy szőlőskert létesítésének mérlegelését.”

A Döblingből fiának adott „borászati tanácsok” mellett egy tokaji borkereskedő cégbe is belépett, pontosan meghatározva, hogy milyen borokkal és mennyiséggel teljesítsék a megrendelést. Borait nem termőhelyi névvel, hanem fantázianévvel árusította. Az ország különböző részeiről felvásárolt, tehát vegyes származású borokat nem volt hajlandó jó hangzású, de hamis névre keresztelve forgalmaztatni – mindezt Döblingből irányítva úgy, hogy közben minisztereket, közéleti embereket, országos szaktekintélyeket fogadott, könyveket, röpiratokat írt, szervezett, Béla fiát pedig kitűnő „távnevelésben” részesítve. És erre rajta kívül senki nem lett volna képes, nemhiába volt ő a „legnagyobb magyar”. Tetteivel az maradt élete utolsó pillanatáig, az öngyilkos fegyver eldördüléséig. Így őrizzük meg örökre emlékét, melyben a borász szakma is kiveszi részét. Erre nemcsak a szakmaszeretet kötelez, de szívünk szava is ezt mondja.

Dr. Kölcsei Tamás

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék