Párbeszéd a múlttal

Emlékezés Borzsák Istvánra, a magyarországi klasszika-filológia klasszikusára

Beszélgetés dr. Dörömbözi János eszmetörténésszel

Dörömbözi János az utóbbi időben tankönyvszerzőként, középiskolai és felsőoktatási tankönyvek írójaként, lektoraként, szerkesztőjeként, megteremtőjeként ismert.

A tanár urat kérdeztük annak kapcsán, hogy a Telosz Kiadó gondozásában napvilágot láttak – hét kötetben – Borzsák István válogatott tanulmányai.

– Ön Borzsák István irodalomtörténész, ókorkutató, a budapesti egyetem egykori professzorának művei szakavatott ismerője, összegyűjtött írásainak szerkesztője, kiadója. Kérem, mondja el, hogy mi ragadta meg a Borzsák-életműben, miért vállalta a jeles tanár életművének gondozását, és mi adja a művek időszerűségét. Kezdjük a közelképpel! Miként került kapcsolatba a klasszika-filológiával és annak legsikeresebb hazai művelőjével?

– Bölcsészként, „bölcsességszeretőként” mindig érdekelt a múlttal való párbeszéd. Magam, mint outsider sokat foglalkoztam a klasszika-filológia világával, de nem mint kívülálló valójában a görög–római kultúrával. Babits szerint nem a görög vagy latin nyelv grammatikai ismerete, hanem az annak talaján kibontakozott szellemiség birtoklása teszi az embert humanistává. A görög–latin közös kultúra adja az európai kultúra egységét. E hagyomány ápolása a feladatunk. Ezen európai kötelességemnek kisgyermekkorom óta eleget teszek. Borzsák professzor Vergilius, Tacitus nyomdokain halad és igyekszik titkaikat ellesni, mondanivalójukat hüvelyezgetni, a ma embere számára is érthetővé tenni. Munkásságának egy-egy szeletkéjét – tanulmányait, fordításait – már ifjú koromban ismertem. Személyesen 1977-től – egyetemi tanulmányaim megkezdésétől, s egyben az ő budapesti bölcsészkarra történő visszatérésétől – kerültem vele kapcsolatba.

– Sokan jártak egyetemre, s a mindenkori hallgatókat sokan tanították. Válaszából kiderült, hogy ön nem is volt Borzsák-tanítvány. Egy elismert tudós életmű kiadását – ha meg nem sértem –, miként bízza egy kívülállóra, egy nem szakmabelire?

– Egyetemistaként Kelet-Európa történelme kutatójának, Dolmányos István egyetemi tanárnak „tudományos segédmunkatársa” voltam. E megtisztelő titulust 1982-től (1987-ben történő adjunktusi kinevezésemig) hivatalosan is viselhettem. Gyakorlatot szereztem a tudományos kutatás mikéntjében, a pontosságra való törekvésben – korrektúrák, névmutatók, segédszerkesztések.

A „rendszerváltást” követően a pannon földről elszármazott, tudományos munkásságát „idegenben” kiteljesítő Alföldy Géza (1935–2011) ókortörténész hazalátogatott vendégelőadásokat tartani (Pécs, Budapest). Egyik ezt követő fogadáson felkértem a Latin Tanszék akkori vezetőjét, Adamik Tamást, hogy a Seneca Kiadó részére készítsen egy hézagpótló kiadványt a római irodalom világáról. Római irodalom az archaikus korban, Római irodalom az aranykorban, Római irodalom az ezüstkorban, Római irodalom a késő császárkorban. E négy kötet (több kiadást megélt, egykötetes változata is megjelent) lektora Borzsák István volt, magam láttam el a szerkesztési munkálatokat. 1994 januárjától kezdve kisebb megszakításokkal szoros együttműködés alakult ki a tudós Borzsák István és a docta ignorantia-ra kárhoztatott kiadója között. Talán tanítványává váltam.

– Kérem, meséljen a Dragmáról és annak megalkotójáról! Mi jellemezte a professzor úr gondolkodását?

– Borzsák István az ELTE BTK Latin Tanszékének néhai professzora – megszakításokkal – 1936 őszétől (1953-tól egyetemi tanárként) közel hét évtizeden keresztül oktatta–nevelte az egyetemi ifjakat az európai civilizáció és kultúra tradicionális értékeinek tiszteletére. Munkássága az ókor egészét felöleli, különös tekintettel a római irodalomra, az antik historiográfiára és a klasszikus antikvitás utóéletére. A MTA rendes tagja, a római Latin Akadémia tagja, a göttingeni Tudományos Akadémia levelező tagja; a debreceni KLTE, a budapesti ELTE és a heidelbergi Karl Ruprecht-egyetem, valamint a KGRE (Hittudományi Kar) h. c. doktora. 1971-ben Akadémiai Díjjal, 1993-ban Széchenyi-díjjal, 1994-ben Herder-díjjal, 1996-ban Akadémiai Aranyéremmel, majd az Arany János Közalapítvány nagydíjával, továbbá a Magyar Örökség Díjjal tüntették ki.

Oktatói munkásságának része a debreceni bölcsészettudományi kar és Piliscsaba „ifjú” egyeteme. Szerves kötődése a Ménesi út nevezetes épülete, az Eötvös Collegium, melynek neveltje, nevelője, tanára, majd kurátora volt. Eszmélődésének – élete végéig szeretetteljes viszonyulásának – színtere még a református gimnáziumi alma mater, a „Lónyay”, továbbá a Pázmány Péter Tudományegyetem, melynek görög–latin–német szakos hallgatója, majd oktatója.

Kutatói ténykedésének jeles időszaka az Egyetemi Könyvtárban (1957–1963) eltöltött termékeny hat esztendő. Ez utóbbira a professzor úr így emlékezett vissza: „1957 júniusában a megátalkodott előadó azonnali hatállyal elbocsáttatott, és több hónapig tartó létbizonytalanság után beosztott tudományos kuliként ülhetett hat évet az Egyetemi Könyvtárban. A szükségből úgy lett erény, hogy a ki- (ill. be-) rekesztett filológus közben szakadatlanul olvasott”. E fájdalmas sorok bepillantást engednek a sikerek, díjak, kitüntetések, külföldi meghívások, előadások, megbízatások (latin klasszikusok kritikai kiadásai, ókortudományi tanulmányok, nemzetközi lexikonok szócikkeinek idegen nyelven történő elkészítése) mögött rejtekező egyéni sorsba. Az 1914 szentestéjén született Borzsák István sem vonhatta ki magát a szenvedésekkel szegélyezett közös és egyéni emberi sorsból. A magyar közösség tagjaként átélte a népünkre a XX. században rámért szenvedéseket: az I. és II. világháborút, a szovjet hadifogságot (ebből erényt kovácsolva megtanult oroszul is), az oktatói és tudományos munkától kényszer-elvonta időszakokat, a szovjet megszállók és helytartóik okozta hátrányokat.

– Igazán terjedelmes írásgyűjtemény, mit jelent, miért fontos mű?

– A Dragma görögül a. m. „am(enny)it össze lehet markolni” – elsősorban sarlós aratás (az Arany-féle betakaríttatás) közben –, vagyis „egy maroknyi”. Így indítja útjára a professzor úr válogatott tanulmányainak első kötetét. Kezdetben egy köszöntő könyvről volt szó, de latens módon benne volt a „maroknyi” mindenkori bővítésének lehetősége. Borzsák István Az antikvitás XVI. századi képe (Bp., 1960.) című művének egyik motívumaként egy reneszánsz korabeli levélke szerepelt. A szerző kérésének eleget téve a Dragma jegyzeteit elválasztó részeket szintén ez jelölte. A kiadó választása – az esetleges további kötetek kapcsán – nem az egyes kiadványok sorszámozására, hanem e levélke darabszámainak növelésére esett. Hét levélke – hét impozáns könyv. Az I. kötet 1994 decemberében a szerző 80. születésnapja tiszteletére bíbor alapon arany szegéllyel, a II. kötet 1996. szeptember végén, zöld alapon arany szegéllyel, a III. kötet 1997. augusztus 18-án, Ilona napon, barna alapon arany szegéllyel, a IV. kötet 2000. október 31-én, a reformáció emléknapján (a „római református” akadémikust köszöntve) arany alapon bíbor szegéllyel jelent meg. Az időzítések mindenkor a szerzőnek oly kedves dátumokat jelentettek. A „kalászok” begyűjtése itt sem állt meg. 2002-ben az V. kötet ezüst alapon zöld szegéllyel, a VI. kötet 2003-ban fehér alapon barna szegéllyel, s végül 2006-ban a tényleges zárókötet, a VII., tengerkék alapon arany szegéllyel jelent meg. A VI. kötet 5. lapján a június hónap ábrázolása található. Benedetto Antelami kora XIII. századi reliefje a parmai keresztelőkápolnában. Illusztrálja Dragma („amennyit össze lehet markolni” – elsősorban sarlós aratás közben) című sorozatunkat is. A VII. kötet 5. lapja a szerző aláírásával ellátott arcképét ábrázolja. Búcsúzás a munkásságtól, búcsúzás az olvasótól – búcsú az élettől.

Borzsák István első dolgozata (Platón Védőbeszédének történetiségéről) egyetemi hallgató kora elején, Kerényi Károly mentori közreműködésével látott napvilágot. A Dragma zárókötetének Epilógusa 2005 karácsonyán készült Budán. Az eltelt időszakban „sok víz folyt le a Tiberisen. Emberek jöttek és mentek, birodalmak tündököltek (illetőleg garázdálkodtak) és buktak meg csúfosan. Közben pedig az olykor gúnyolt »örök emberi értékek« hajója hányódott bár, de el nem süllyedt.”

Visszapillantások – számvetések. Érdemes volt? Érdemes? – tépelődik, töpreng, mereng a válogatott tanulmányai második kötetének a Paenultima linea rerum talányos címet viselő, 1995. október 31-én írt zárósoraiban honi klasszika-filológiánk klasszikusa. E kételyek, megválaszolatlan kérdések a negyedik kötet köszöntő soraiban – 2000 januárjában – ismét felbukkannak. Az V. kötet előszó helyett írt Epilógusa pozitív kicsengésű: „Tudományos törekvéseim mindig az antikvitás értékeinek feltárására és jobb megértésére irányultak. Mivel pedig európai műveltségünk alapja az ókori görög–latin kultúra, s fejlődésének biztosítéka antik alapjainak és értékrendjének megőrzése, ha munkásságom annak halhatatlanságához valamicskét is hozzájárult, akkor nem írtam hiába, amit írtam.”

Mulandóság és maradandóság. A hajdani híres német ókortudósok – az irodalmi Nobel-díjas Mommsen vagy Wilamowitz-Moellendorff – művének sem jósolt teljes maradandóságot a professzorunkat is okító Eduard Norden. Egy életmű sem mérhető százalékokban. Minden megfigyelés, minden értékelés mögött ott áll a mindenkori megfigyelő, a mindenkori értékelő. A mai technicizált, érték-vesztett világunkban tömegek nőnek fel és élnek a kultúra örök értékeinek befogadása vagy az azok iránti legcsekélyebb érdeklődés nélkül. Így van ez hazai és nemzetközi szinten egyaránt.

– Borzsák professzor írásait olvasva felmerül a kérdés, hogy él-e még az ókor. Kell–e a latin nyelv ismerete? Művei dicsőítő ódák vagy mentőiratok a klasszikus műveltség védelmében?

– Borzsák István több mint hét évtizeden át gondozta a görög-római ókor hagyatékát, ébresztgette a latin Európához való tartozásunk tudatát. Nem utolsósorban életben tartotta a holt nyelvet: A latin nyelv szelleme; Kell-e a latin? A latin nyelv melletti mindenkori kiállásánál jelentősebb a klasszikus szerzők tanulmányozásán keresztül annak ápolása, továbbhagyományozása. A római szerzők professzor úr általi tolmácsolásai, fordításai, valójában értelmezései szerencsére ma is megkerülhetetlenek a közoktatásban résztvevők számára. Egyes fordulatai szállóigévé váltak. Ki ne ismerné? „Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? Mily sokáig űz még csúfot belőlünk dühödtséged? Mely határig hányja-veti magát fékeveszett vakmerőséged?” (Cicero: Catilina ellen. Első beszéd) Nem csak a latin, a magyar nyelv mestereként is tisztelhetjük. Okkal, ok nélkül bírált „szövegkonstituálói gyakorlat”? A szövegalkotás mikéntjébe a Dragma bőséges bepillantást enged.

A hét kötet tartalomjegyzéke 363 címet tartalmaz. Közel 3000 oldal. Nem kikapcsolódásra való olvasmány. Útmutató tanárnak, diáknak, a szellemi hagyaték befogadására vágyó olvasónak. Minden sora további elmélyült gondolkodásra és vizsgálódásra késztet. Utalások szövevényes rendszere. Az borzsáki életmű középpontjában az I. századi római történetíró, a sine ira et studio író Tacitus áll. Borzsák István Tacitus műveinek fordítója és értő tolmácsolója. Pax Tacitea, Tacitus Germanicus-portréja, A tacitusi portréművészet megértéséhez, Tacitus-szöveginterpretációk, A tacitizmus kérdéséhez, Forgách Ferenc és Tacitus, Kemény Zsigmond és Tacitus?, Tacitus Magyarországon, Tacitus sírfelirata, Tacitus – az ékes szavú Cicero-tanítvány stb. sorjáznak a Dragma köteteiben a „hallgatag” hagyatékának szemelgetései. „Tacitus magyarországi utókorának nyomozgatói… a szabadságeszmény tudatosítására, a szabadságigény ébresztgetésére, a mindenkori zsarnokság megbélyegzésére szoktak felfigyelni. Kazinczynak vagy Batsányinak azért jelentett Tacitus (elsősorban az Agricola) oly sokat, mert a zsarnoki önkény elmarasztalása ébren tartotta olvasóikban a hazai elnyomatás keserű tudatát; Domitianus, Nero vagy Tiberius tacitusi ábrázolása erkölcsileg igazolta, meggyőződésükben szilárdította őket a reakció tombolásával szemben. A Bach-korszakban talán Tacitus a legolvasottabb klasszikus: gondoljunk Az új földesúr Garanvölgyi Ádámjára, amint méhesében hátat fordít Grisák doktornak, és Tacitusába mélyed. De a Világos utáni évek »rothadását« érző és szenvedő Madách mindenkinél jobban szemlélteti Tacitus ez időbeli szerepét. Commodusról szóló első művében Tiberiusnak a meghunyászkodó senatusról tett megjegyzését idézi: »Gyáva nép, te igába születtél«!”

E rövid idézet illusztrálja Borzsák professzor mindenkor alkalmazott tudósi eljárását: az akár évezredekkel korábban élt alkotók utóéletének, különös tekintettel hazai hatásának bemutatását. Livius, a történetíró, Cicero, a bölcselő és politikus, Catullus, Horatius, Vergilius, Ovidius és a római irodalom más halhatatlanjai esetében is megfigyelhető a mindenkori mába emelés, a letűnt korokkal való összevetés. „Fortleben”-kutatás Th. Zielinski munkásságára (Ciceróról írt művére, 1897) visszavezethető „műfaja”. Néhány szemléletes példa a Dragma köteteiből. „Az Aeneis alvilági seregszemléjének utókora”: Dante, Tasso, Milton, Camões összekapcsolása Vergilius motívumaival. „Horatius-interpretációk”: Propertius, Ovidius, Zrínyi Miklós (Szigeti Veszedelem), Puskin (Emlékmű), Illyés Gyula (Az ítéletmondóhoz) írásaiban a híres Exegi monumentum aere perennius „kép” kimutatása. „Livius magyarországi utókora”: Petrarca, Alfonso (Mátyás király feleségének nagyapja), Vitéz János, Hunyadi Mátyás, Galeotto Marzio, Bonfini, Jan Długosz, Heltai Gáspár, valamint humanista történetíróink Livius-tiszteletének elemzése. „Tacitus Magyarországon”: Vitéz János, Oláh Miklós, Verancsics Antal, Forgách Ferenc, Szamosközy István, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc, Bessenyei György, Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Vörösmarty Mihály, Madách Imre Tacitus „elismerésének” felelevenítése. „Horatius Magyarországon”: a teljesség igénye nélkül – Balassi, Rimay, Bornemisza, Zrínyi, Berzsenyi, Kazinczy, Petőfi, Széchenyi, Kossuth, Deák, Gyulai, Babits, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés munkásságában jelentkező hatása. „Rohanó”, „felgyorsult” világunk lassításra, megállásra, elgondolkodásra késztető hajdani, mai és remélhetőleg jövőbeni értékei. Köszönet érte Borzsák István türelmes, nem sziszifuszi munkálkodásának, „búvárkodásának”.

Igen figyelemreméltó, hogy a több ezer oldalon, a különböző időszakokban keletkezett írásokban nem fedezhetők fel a mindenkori politikai kurzusoknak, elvárásoknak megfelelni akaró citátumok; elvétve található direkt politikai utalás – ez csak 1956-tal, a személyes érintettséggel kapcsolatban fordul elő.

Vezérfonal viszont az Urbs Aeterna, Róma hagyatéka: műveltség, művészet, tudomány, jog, nyelv, egyszóval kultúra és mindenekfelett – erkölcsiség. Religio, pietas, disciplina, dignitas, gravitas, constantia, clementia, virtus, iustitia, severitas – antik római fogalmai, megnyilvánulásai végigvonulnak a Dragma lapjain. Plutarkhosz párhuzamos életrajzai (melynek magyar kiadásához Borzsák István írt eligazító utószót) az események ábrázolásánál a moralitás szempontjait követik. Az ott felsorakoztatott hősök közül nem egy Borzsák professzor elemzéseinek is középpontjában állt – külön kiemelendő Nagy Sándor, kinek alakját számtalan tanulmányban mutatta be. Említésre méltók a hajdani tanárokról, mentorokról, pályatársakról, vagy a „fájdalmasan” fiatalon eltávozott alkotókról, társakról való megemlékezések, nekrológok. A teljesség igénye nélkül: Nyusztay Antal, Klebelsberg Kunó, Ábel Jenő, Keresztury Dezső, Huszti József, Kerényi Károly, Harmatta János, Szemerényi Oszvald, Gyóni Mátyás, Gombocz Zoltán, Györkösy Alajos, Bollók János. Ezek és a Dragma IV. kötetével kezdődő ajánlásai segítik meglátni a szigorú „professzor úr” szerep mögötti élő-érző embert.

– Milyennek ítéli napjainkban a klasszika-filológia helyzetét, ismertségét?

– A klasszika-filológiánál időzzünk el egy pillanatra! A „klasszikus filológusok” (némelyikük ragaszkodik e megnevezéshez) ténykedésében valamit hiányolok. Nem a pontosságot, precízséget. Hiszen megadják ők sorok szerint a hivatkozott helyeket. A grammatika rejtélyei, a coniugatio (igeragozás), a declinatio (névszóragozás) módozatai, a kivételek, a hiányos ragozások számukra nem ismeretlenek. Például: vis (erő) – nincs genitivusa (birtokos esete) és dativusa (részeshatározó esete). Iustitia (igazság), vulgus (néptömeg), aurum (arany) – csak egyes számuk van (singularia tantum). Divitiae (gazdagság), exsequiae (temetés), tenebrae (sötétség), inferi (alvilág), feriae (ünnepnap), fasti (naptár), gemini (ikrek) stb. – csak többes számuk van (pluralia tantum). Van közöttük, akit nem lehet az „erdőbe vinni” oroszul sem: „erdőben” – „v leszu (в лесу)”, és nem „v lesze (в лесе)”, „kertben” – „v szadu (в саду)”, és nem v szade (в саде), vagy a „sarokban” – „v uglu”(в углу)”, és nem „v ugle (в угле)”. Предложный падеж – elöljárós eset. De… Az, hogy a hajdani görög–római bölcsek mit és miért tanítottak, miről gondolkodtak, néha a nyelvészkedési bravúrok keltette ködben maradt. Azt szeretnénk megismerni, hogy miként rejtekezett vagy vált nyilvánvalóvá az igazság, milyen összefüggésekben bukkan fel az alvilág, a sötétség, az arany és a gazdagság stb. A deus (isten) többes szám alanyesete (plur. nom.): dei, dii, dī; a többes szám részeshatározó esete és általános határozó esete (plur. dat., abl.) deis, diis, dīs. Mindhárom alak helyes. Jó, ha tudjuk. Még jobb viszont, ha fogalmat alkotunk arról, hogy a római vallásban mely isteneknek mi volt a funkciójuk, az emberek milyen áldozatokat mutattak be nekik (do ut des), miként vélekedtek róluk.

Mindezt azért mondtam el, mert inkább vagyok bölcseleti megalapozottsággal rendelkező kívülálló, mint eszmetörténeti (vagy bármely történelmi) háttérrel, alapokkal nem rendelkező, „bányaló”, nyomtató ló szemléletű szóelemző. Egyébként is, jut eszembe Arany János: gondolta a fene.

– A beszélgetés végén felelevenítene a Professzorral kapcsolatban valamilyen személyes élményt

– Igaza van, térjünk rá a pozitívabb részre! Számtalan személyes élményem van, hosszas beszélgetések, emberi gesztusok, a kéziratok gondozása okán megejtett elmélkedések. Eszmecserék – egyenrangúként! – az emberség okán. A consolatio antik műfaját éreztette velem, a mindenhonnan kirekesztettel, a díjazott, elismert professzor. Nincs tudomásom arról, hogy valaha is nyilvánosan nyilatkozott volna rólam, akár így, akár úgy – arról viszont van, hogy négyszemközt a több ezres nagyságrendű javításaimat mindig megköszönte. Nevezetes emlék: 1997 májusának egyik vasárnapján találkoztunk a Dragma III. kötetének készítése kapcsán, s ekkor az idős tudós hatalmas csokrot állított össze a budai kertjének lankáján éppen virágzó orgonabokrokból tinédzser lányom részére.

*

(Szerk.: Márkus László)

Fotó: Dr. Dörömbözi János portréja

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék