Az évszázad egyik legjelentősebb genetikai kutatása

“Fürge róka lábak, surranó kis árnyak, hipp-hopp jön Vuk,” ismerjük ezt a fülbemászó dalt a Vuk című méltán híres filmből. A kis róka persze vadon él, és természetesen nagyon fél a ‘símabőrűtől’. Kérdés, hogy ez egy eleve elrendelt helyzet, vagy nincs biológiai akadálya annak, hogy a rókák egy része átváltozzon okos, kedves, szeretnivaló házi-kedvencé. Az évszázad egyik legjelentősebb, bár széles körökben nem igazán ismert genetikai kutatása ez utóbbit látszik igazolni.

Dmitrij Konsztantyinovics Beljajev több évtizeden át tartó, háziasítással kapcsolatos vizsgálatait a 20. és 21. század legjelentősebb genetikai kísérletei között tartják számon. Az evolúciós biológiában ehhez fogható  kísérletre nem volt példa – több mint hatvanezer állat, fél évszázad kemény munka és a folyamat során elért eredmények. Beljajev akadémikusnak és lelkes csapatának, különösen odaadó hallgatójának és követőjének, Ludmila Nyikolajevna Trutnak mindössze néhány évtized alatt sikerült a rókát ‘kutyává’ változtatnia, míg az embereknek 15 000 év kellett a farkas megszelídítéséhez!

Anovoszibirszki genetikusok egyedülálló kísérlete számos kutatási cikkben és népszerű filmben szerepelt. 2017-ben a University of Chicago Press kiadta Beljajev születésének 100. évfordulója alkalmából a Hogyan szelídítsünk a rókát (és építsünk egy kutyát) című könyvet, amelynek szerzői Ludmila Trut és Lee Dugatkin, népszerű amerikai biológus és tudományos írók. 2018-ban ennek a könyvnek az angol kiadása megkapta az American Association for the Advancement of Science díjat. 

Ha sikerül megtalálni a gént, amely megszelídíti az eredendően vad viselkedésű állatokat, számos új házi kedvenccel barátkozhatunk, sőt az ember szociális viselkedéséről is többet tudunk meg. A több mint fél évszázada indult novoszibirszki kísérletekben a róka a kutyához hasonlóan emberbaráttá vált.

Ma a szibériai Novoszibirszkben, a Citológiai és Genetikai Intézet közelében található kísérleti gazdaságban a háziasított rókák ugyanolyan nyugodtak, mint bármelyik öleb. Ráadásul meghökkentően kutyaszerűek. 

Hogyan kezdődött mindez?

A háziasított róka kitenyésztését az egykori Szovjetunióban 1959-ben Dimitrij Beljajev kezdte el. Az 1930-as évek végén Beljajev a moszkvai Ivanova Mezőgazdasági Akadémia hallgatója volt. A diploma megszerzése után a második világháborúban harcolt, majd munkát kapott Moszkvában a Bundás Állatok Tenyésztő Intézetben.

A kísérleteket bátyja halála után, Szibériába menekülve indította el. A Beljajev fivérek hittek a mendeli genetika elméletében annak ellenére, hogy akkoriban ez nem kis veszélyt jelentett. A hivatalos szovjet tudományt ugyanis Liszenko szemlélete határozta meg, amely teljesen elvetette Mendel gondolatait. Beljajev testvérét koncentrációs táborba száműzték, ahol meghalt, neki azonban 1958-ban sikerült Szibériában menedéket találnia.

Itt viszonylagos szabadsággal vezethette a novoszibirszki Citológiai és Genetikai Intézetet.  Beljajev azonnal felvette az akkor 25 éves Ludmila Trutot. Trut gyorsan a kísérlet vezető kutatójává vált, és Beljajevvel dolgozott együtt a gyakorlati szempontoktól a fogalmi szempontokig. Trut 2020 novemberében töltötte be a 87. életévét, és a mai napig a munka vezetője (Beljajev 1985-ben halt meg).

Beljajev úgy döntött, hogy a rókánál megpróbálja egy emberöltő alatt reprodukálni azt, amire a kutya esetében több tízezer évre volt szükség. A szovjet kutatónak több oka is volt, hogy a rókát választotta kísérlete alanyául. Egyrészt a kutya távoli rokona, másrészt kéznél volt a szibériai prémtelepeken, ráadásul így könnyen el tudta fogadtatni, hogy a kutatásnak csupán az a célja, hogy könnyebben kezelhetőkké tegyük a szőrükért tenyésztett állatokat.

A megszelídítés, háziasítás genetikai háttere érdekelte, mivel a háziállatok számos tulajdonságukban különböznek vadon élő fajtatársaiktól. Mik lehettek a szempontjai tízezer évvel ezelőtt élt őseinknek a háziállatok kitenyésztésénél? Beljajev szerint egyetlen ismérv elég a háziasításra alkalmas egyedek kiválasztására, mégpedig a szelídség, az emberhez való barátságos viszony. Meglátása szerint ehhez az alapvető tulajdonsághoz csatlakozik minden többi jellemző is, így a lógó fülek, foltok a bundán, a csontozat változása.

Beljajev vizsgálataihoz az ezüstrókát választotta. A szőrméjükért ezüstrókát tartó tenyésztők ekkorra már 50 éve dolgoztak az állatokkal, azok mégis meglehetősen vadak voltak. A telepen tartott 130 állat közül szülőnek azokat választotta ki Beljajev, amelyek a legjobban elfogadták az ember közelségét. A merész kísérlet eredményeképpen a nyolcadik róka-generációban már általános volt az embert elfogadó viselkedés.

Kutatói szempontból az igazán nagy kérdés az volt, hogy a háziasítás folyamata csupán az állapot viselkedést változtaja meg, vagy genetikai kódjukat is.

A megkezdett munkát Beljajev 1985-ös halála után is folytatták Ludmila Trut vezetésével. A világ végül az ő néhány évvel ezelőtti publikációja révén ismerhette meg részletesen a kísérleteket. Negyven év tenyésztése, 45 ezer ezüstróka után ekkorra már olyan szelídségű példányokról számolt be a kutatónő, amelyek a kutyához teljesen hasonlóan “szolgálták” az embert.

Ezzel párhuzamosan a megszelídült ezüstrókák külleme is megváltozott. Bundájukon Beljajev jóslatának megfelelően fehér foltok bukkantak fel, megjelent új vonásként a lelógó fül, a kunkorodó farok és a kisebb koponya is. Ezek a rókák nyugodtak, tiszták, barátkozóak, és bár mozgásigényük igen nagy, még a pórázt is eltűrik.

Veszélyben a kutás

Az 1990-es évek elején az Akademgorodok intézeteinek finanszírozása jelentősen csökkent. Nem volt elég pénz a személyzet fizetésére, és az állatok etetésére. Ez 1998-ig folytatódott, amikor a kísérlet pénzügyi támogatása teljesen megszűnt. Egy ideig a projektet olyan támogatásokból finanszírozták, melyeket korábban Ludmila különített el, valamint az intézet dolgozóinak személyes alapjaiból. Hogy megmentsék a rókákat az éhségtől, Ludmilának még ki kellett mennie az utakra, le kellett állítania az autókat, és fel kellett kérnie a sofőröket, hogy minél többet osszanak meg pénzben vagy ételben … Néhány állatot fel kellett áldozni, elaltatva őket, és bőrért eladva, hogy a többiek ne haljanak meg. 1999 elején a korábbi 700 rókából kevesebb, mint 300 maradt életben a gazdaságban.

A kutatás sorsát megmentette egy cikk, amelyet nem sokkal korábban Ludmila írt és küldött a Scientific American tudományos folyóiratnak. A cikkben a kísérlet lényegéről, kivételes időtartamáról és lenyűgöző eredményeiről, a tudomány lehetséges kilátásairól beszélt. A cikk végén megemlítették a projekt súlyos helyzetét. A magazin 1999. március-áprilisi számában végül megjelent a cikk, és Ludmila számtalan levelet és pénzügyi támogatást kezdett kapni külföldről, pénzügyi ajánlatokkal. Néhányan csak jelképes összegeket ajánlott fel, de néhányan nagy összegeket, 10 000 – 20 000 dollárt is küldtek, melynek következtében a rókákat megmentették.

A rókák 51 generáció után ma már teljesen szelídek. Az ember felbukkanásakor rögtön izgalomba jönnek, és alig várják, hogy valaki benyúljon a ketrecbe, és megvakarja a hasukat. Kézbe véve bújnak, és nyalogatják az embert – teljesen úgy, mint egy öleb. Külsőleg is egészen máshogy néznek ki, mint a vadon élő rókák. A bundájuk foltos, a farkuk pedig kunkorodik. Kisebb a koponyájuk és a szemfoguk, lelóg a fülük, és ugatnak.

Független vizsgálatok

A megszelídített rókák közül egyetlen csoport hagyta el mindössze a szibériai telepet, de sajnos nem élték túl hosszabb ideig az új otthonukba, Finnországba való áttelepülést.

A Duke Egyetemen kutató Brian Hare evolúciós antropológus szerint a háziasított és a vad róka között annyi a különbség, mint a kutya és a farkas között. Hare 2004-ben olyan teszteknek vetette alá a rókákat, amelyekben azt mérték, mennyire képesek az emberi gesztusokat, kommunikációs jelzéseket értelmezni. A kutyák ebben még a csimpánzoknál is jobbak, és a háziasított rókákról is kiderült, hogy nagyon tehetségesek ezeknek a jeleknek az olvasásában.

Természetesen – mint ahogy az tudományos kutatásoknál szokásos – voltak kétkedő hangok is. Elinor Carlson amerikai biológus például cikkében megkérdőjelezte a kísérlet eredményeit. Catherine Lord evolúciós biológus támogatta a Massachusettsi Egyetem Orvostudományi Karán. A tudósok szerint a kísérlet nem vadon élő rókák tenyésztésével kezdődött. A genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy az állatok Kanadából keletre érkező rókák génjeivel rendelkeznek, valószínűleg a Prince Edward-szigeti prémfarmról származnak, ami azt jelenti, hogy az állatok már a háziasítás felé tartottak. Ugyanakkor Carlson és munkatársai nem tagadják, hogy a rókák domesztikációs kísérlete nagy jelentőséggel bír, és saját genetikai kutatásuk nem hibátlan, ezért nem tekinthető a kísérlet tisztátalanságának bizonyítékaként 

Némileg kapcsolódik a Beljajev és Trut kutatásához a Glasgow-i Egyetem Biodiverzitás Intézetének munkatársainak későbbi megfigyelése. A Proceedings of the Royal Society B című tanulmányukban arról számoltak be, hogy a napjainkban a róükák jelentős számban jelentek meg a városokban, s városiasodás domesztikációs folyamatokat indított be a ragadozóknál – legalábbis az Egyesült Királyságban. A kutatók szerint a városi rókák kutyaszerűbbek, mint vidéki fajtársaik.  A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Királyságban élő városi vörös rókák még csak a domesztikáció első lépéseinél tartanak, és egyáltalán nem biztos, hogy folytatják az önszelídítő munkát.

Ahhoz, hogy a 63 éve zajló kísérletet befejezettnek nyilvánítsák, még igazolni kell a taníthatóságukat is. Ehhez pedig úgy kellene tartani a rókakölyköket, mint a kölyökkutyákat, és azután elvégezni a vizsgálatokat. A sikeres tesztek igazolnák a háziasítást, és akkor új lendületet kaphatna a felelős gének kutatása.

Szabó Szilárd

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék