THE ROLLING STONES: FOREVER

Nos, igen! A címben jelzett csapatról nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy örök ikon marad a könnyűzene rock&roll műfajában.

Merthogy ez évben mégiscsak elindultak a korábbra tervezett (2012-ben ünnepelhették 50 éves fennállásukat) világkörüli turnéjukra „2014 ON FIRE” néven, amelynek egyik állomásáról személyesen tudósíthatom tisztelt olvasóinkat.

Mielőtt bárki is ítélkezne, hogy milyen jól megy egyeseknek, azon nyomban vallomással élek szerencsém okán. Nos, egy arab barátom – aki hazánkban szerezte meg diplomáját – jóvoltából juthattam ki az Emirátus fővárosába, pontosabban Abu Dhabi (Yas Island) futurisztikus városnegyedébe, ahol a világhírű együttes nagy valószínűséggel életének utolsó koncertsorozatának egyik  állomásán  búcsúzhatott el rajongóitól. Közel félszázezren lehettünk részesei a fergeteges eseménynek, akik között a hírek szerint egy német rajongó immáron 163. alkalommal bizonyította örök hűségét a nagy Stones iránt, ami mellett egy londoni fun clubos a hatvanadik koncertjével már nem is olyan szenzáció. S akkor az egyéni ebbéli teljesítményem még említésre méltó se lenne, de azért magyar vonatkozásban a négyes szám sem hangzik rosszul.

Amint az köztudott, az 1962-ben alakult Rolling Stones már kétszer járt Budapesten, de úgy hozta a sors, hogy Hamburgban Mick Jagger 60. születésnapját a „dühöngőben” – pár méterre tőle – én is megünnepelhettem. No de idén már 2014-et írunk, amikor a két alapító sztár (az énekes frontember Mick Jagger és Keith Richard) ez évben hetven esztendősök, míg a dobos Charlie Watts 76 és a nagy teniszbarát Ronie Wood mindössze csak 66 esztendős. Ha már a neveknél tartunk, akkor feltétlenül szólni kell a hajdani társukról, Mick Taylorról, akit díszvendégként hívtak meg a koncertre.

Ennyi bevezető után vágjunk is a legfontosabb történések közepébe! A helyszínről csak annyit, hogy a február végi koncert a szupermodern Forma 1-es pályakomplexum szomszédságában, illetve a már jó messziről látható (piros tetejű) Ferrari múzeum tövében zajlott. Méghozzá óriási várakozás mellett, ugyanis Jaggerék még soha nem jártak az Emirátusokban. Ismerve az olajkincseiből meggazdagodott, viszonylag újnak számító ország életszínvonalát, már rá sem csodálkozunk a VIP belépők árára, amelyek kerekítve mintegy háromszázezer forintnyit kóstáltak. Ez persze nem ülőhelyes részt jelentett, hanem a zenekarhoz legközelebbi jelenlétet. Habár az említett összeg feléért a közönségtömeg feléig benyúló alig három méter széles színpad két oldalán is már elővételben elfogytak a jegyek. A főszereplőktől legtávolabbra eső részen volt csak ülőhelyes részvétel, s előtte a „kommersz”-ként aposztrofálható negyedik, a legolcsóbb kategória megközelítően harmincezer forintnyi értékű jegyet jelentett. A magyarországi tarifákat pedig mindenki ismeri, arról most nem teszünk említést.

S hogy kissé megjelenítsük a valóságot, akkor tudatosítom az abszolút nemzetközi kavalkádot, mivel baloldalunkon tucatnyi norvég és angol baráti társaság sörözgetett, jobbunkon pedig egy szimpatikus indiai rocker hölgy az iráni származású bankár barátjával, aki amúgy inkább a dream&bass műfaját kedveli, de a Rolling Stonest is nagy tiszteletben tartja. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a jó idő (25 Celsius fok körüli hőmérséklet) csak fokozta a teltházas hangulatot. Olyannyira, hogy amikor a „Start me Up” című igazi kezdő számukkal berobbantak a színpadra az öregfiúk, már szinte csak az üvöltések hallatszottak.

Ekkor éreztem először életemben extázis közeli állapotot, amire valójában rásegített a három óriási kivetítőn felidézett hatvanas évek végi eufórikus őrület is, így jó pár másodpercig (talán megközelítette a fél percet is) elveszítettem a fejemet, küszködve az örömkönnyeimmel. Remélem, ezért az őszinteségemért nem kell szégyenkeznem, mert az élő legendát nagy valószínűséggel utoljára láthatja a nagyérdemű Ausztráliában is, a következő állomásukon. A zenéjük pedig önmagáért beszél, ráadásul az ő művészetük valóban nem ismer határokat. Jut eszembe, hogy az iménti sorokat egy ember biztosan megérti Magyarországon, ő pedig Földes László (Hobo) Kossuth-díjas művész. A művelt, hajdanán történelemtanárként is elismert zenész ugyanis írt egy könyvet (1982-ben) a Rolling Stones-ról, amelynek sikeréhez nekem is sikerült hozzájárulnom némi archivált külföldi forrásanyaggal. Akkoriban jólesett Hobo figyelmessége, mert egy hosszabb levélben meg is köszönte önzetlen segítségemet, hívének támogatását.

Visszatérve: ami ezután következett, azt már kellő józansággal és mértéktartóan élvezhettem, mert a repertoár, a gondosan megválasztott összeállításuk is erre késztetett. Egymást követték a jobbnál jobb slágerek, de sajnos az egyik kedvencem, a „Ruby Thuesday” valahogy kimaradt, pedig tavaly a Hyde Parkban nagy ováció kísérte ebbéli rubintjaikat. Sebaj, mert minden jó, ha a vége jó – szoktuk mondani – ami ezúttal be is jött a „Paint it black” és az „I can’t get no Satisfaction” című dalaikkal.

Természetesen csak ízelítőnek szántam a helyszíni tudósításomat, hogy megoszthassam felejthetetlen élményemet más „hasonló őrült” zenerajongóval, akinek nem adatik meg egy minden bizonnyal búcsúkoncerten való részvétel. S azt is illik megjegyezni, hogy egykoron a világ ifjúságát ők osztották meg a The Beatles-szel. Ám az utóbbi frontemberének, John Lennonnak meggyilkolásával, illetve Georg Harrison természetes halálával gyakorlatilag megszűntek létezni – habár Paul McCartney ugyan gyakrabban, ám a dobos Ringo Star ritkábban fel-feltűnnek zenéjükkel.

Epilógus gyanánt csupán annyit, hogy a Rolling Stones ÖRÖK értékmérő marad a zene világában, miként a címben is utaltunk erre. Amennyiben – sokunk szerint – a bálványainkra három jelzőt kellene megfogalmazni, akkor a következőket nevezhetnénk találónak az ikonnak számító kvartettre: tehetség, kitartás és maga a halhatatlanság. Egy szó, mint száz: köszönjük Rolling Stones- Örökké szívünkbe zártunk Benneteket!!!

Sz.A.

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék