Volt egyszer egy csapat…

…volt egyszer egy sípálya, volt egyszer egy másik élet! Merthogy a pandémia óta az egész világ nagyot változott. Eképpen szólt tiszteletet parancsoló stílusban a közelmúltban – többek között – Lukács László balatonfüredi közismert nagy sportbarátról is egyfajta megemlékezés, aki a piacvezető eplényi sícentrumban (Síaréna Vibe Park) úgymond a téli sportágban (a profi vitorlázás és biciklizés mellett) ikonnak számít. Ő az, aki 80 plusszosan az egyik legesélyesebb az ottani rekordot megdönteni, ugyanis anno egy százéves veteránnal volt szerencsém együtt csúszkálni a „magyar gleccseren”.
Nos, az alábbiakban tehát nevezett Síkirályunkról is szó esik, amelyet Palitz Izabella egykori ügyvezető jóvoltából adunk közre :

Egyszer egy kis falu határában, valaki gondolt egyet és elkezdte felépíteni kis hazánk egyik legnagyobb sípályáját. Túlságosan fiatalon, de annál nagyobb lelkesedéssel csöppentem az ország másik végéből egy izgalmas, új világba. A hely, a cél és a hozzá tartozó kihívás egyből beszippantott, függőjévé és szerelmesévé váltam, mint sokan mások körülöttem. A rengeteg küzdelem és bizonytalanság után végre sikert arattunk, a 2009/2010-es szezonra megépült az ország első 4 üléses liftje, és berobbant ez a sípálya a köztudatba.

Az éjszakázások, a hógyártások, a hajnalozások, a zsongás, a sodalalom, a hütte melege, a hó csillogása, a kivilágított pálya fényei mind-mind varázsvilág voltak, nem lehetett nem élvezni a varázslatos milliöt. Életem egyik legszebb éve lett ezen start.

Volt hideg, volt vizünk, gyakorlottak lettünk a versenyszervezésben, a rendezvények lebonyolításában. Szó szerint éjt nappallá téve, vállvetve éltük a napokat hétfőtől vasárnapig. Sokszor tele konfliktussal, kimerültséggel, de egyben a hegy és a hó adta békével, a bulik önfeledt hangulatával, a rengeteg forralt borral és persze Gergőék kihagyhatatlan borsófőzelékével.

Ebben az évben minden egyben volt, még az is, ami nem. Abban a pozícióban voltam, ahol mindenkivel is kapcsolatom volt: a vendégekkel, a tulajdonosokkal, a pályakezelőkkel, a hóágyúsokkal, az oktatókkal, a vendéglátósokkal, a felvonókezelőkkel, a pénztárosokkal, s nem utolsó sorban zömében a kialakult Veszprém megyei törzstagokkal. Egyébiránt csaknem mindenkiről van egy-egy kedves emlékem, talán felsorolni sem tudnám őket: Józsi bácsi trombitaszólója, a flúgos futam patakba esése, az éjszakai hóágyúzás és hószánozás Norbiékkal, a “ratrakok istenéhez” való imádkozás szerelés közben Ferivel, a konyha és a pult úszása, amitől kínunkban már néha csak röhögtünk. Talán nekem az egyik legemlékezetesebb emlék marad a 80. jubileumi születésnapi napomra híveim ajándéka és a március 15-i zázlós lesiklások vezénylésemmel. Na és persze ott voltak a külső partnereink: a sajtó, az önkormányzatok, a szállásadók, az amatőr versenyszervezők, de legfontosabbként talán a sí és snowboard szövetségek hazai kis pályáinkat támogató, lelkes tagjai. Akik közül többen velünk együtt hittek a csodában, és szinte családtagként rótták mellettünk a hegyet egész szezonban.

Mindig meghatott, ahogy a freestyle-os srácokat láttam küzdeni hétről hétre a snowparkért, hogy sok óra lapátolás után birtokba vehessék “játszóterüket”. De megérintő volt Barbai Áron kitartása is, ahogy sokszor árral szemben próbálta feltenni a síelő közösség térképére a dunántúli síversenyeket. És végül, de nem utolsó sorban Nyikolaj szeretete, elhivatottsága és megszámlálhatatlan önkéntes munkája,  kiegészülve emberi támogatásával a nehéz órákban. 

Ha majd életem utolsó lapjairól visszatekintek a sorsom könyvére, ez a pár év biztosan színesen és mosolygósan fog kiemelkedni a nagy egészből, minden nehézség és sérelem ellenére. Hálás vagyok, hogy a részese lehettem és lenyomatként magammal vihetem a jövőbe.
Sz.A.

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék