Utószó helyett, rendhagyó formában

Otthonában fogad az újságíró, az ÉL€TEM című könyv szerzője. Pár száz méterre lakik a koncertimádók arénájától, illetve a futballisták szentélyétől, a Puskás Stadiontól. Azt mondja, szereti ezt a zuglói környéket, mert minden zsúfoltsága ellenére felkínálja az itt lakóknak a városi élet minden előnyét. Íme a rendhagyó zuglói riport a szerzővel, ami (majdnem) kimaradt a könyvből…

Négyszintes ház magasföldszintjén, két és félszobás lakásban él a feleségével. Íróasztalán rendetlenség, papírcetlik, könyvek, tollak, telefon, e-book olvasó, kihajtott menedzsernaptár, benne nagy betűkkel beírva a mai napra: ÖNINTERJÚ. Hellyel kínál, megkérdezi, kérek-e valamit. Munka közben nem fogadok el semmit.

– Fáradtnak tűnik, mintha álmos lenne… Jól van?
– Tegnap éjfélig a Liverpool-meccset néztem, s kikaptak. Ez kissé megviselt. Két magyar srác, a Szoboszlai és a Kerkez ebben a világklasszis csapatban játszik, nekik szurkolok. Minden meccsüket megnézem.

– Nem a Fradinak szurkol? Hiszen a fia ott játszott két évet az ifisták között.
– Amióta magyarok alig vannak a csapatban, az idegenek jönnek-mennek, azóta nem vagyok nagy szurkolójuk. Pedig fradistának születtem, kívülről fújom még ma is a hatvanas évekbeli összeállításukat.

– Ezt azért nem hiszem… Hatvan év után.
– A kapuban: Géczi István védett. A hátvédsor: Novák, Mátrai, Páncsics. A két középpályás, akkor úgy mondtuk, fedezetek: Juhász és Szűcs. A csatársor pedig legtöbbször így állt fel: Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. Európai kupát nyertek 1965-ben, meccseiken nyolcvanezren szurkoltak. Nekem a Fradit ők jelentették. Amikor a fiam a Fradiban focizott, s kimentem a pályára megnézni, gyakran ott sétált a parkban Albert és Rákosi.

– Kanyarodjunk el a foci világától jövetelem célja felé… Megjelent az életrajzi könyve, elégedett vele?
– Nagyon.

– Miért?
– Mert annak ellenére, hogy nagyon nehezen kezdtem hozzá, az első sortól az utolsóig élvezettel írtam minden sorát. Újra átéltem az emlékezetemben megőrzött eseményeket és ez örömmel töltött el. Már ezért megérte belevágni.

– Miért nem akarta megírni a saját életregényét? Hiszen az elmúlt harminc évben sok száz ember életrajzát jelentette meg, részint gyűjteményes kötetekben, részint pedig egyéni életrajzi könyvekben…
– Éppen ezért. Mert ezek írása, kiadása közben kicsit megcsömörlöttem a sok életrajz-írástól. Másrészt pedig úgy gondoltam, az én életem az övékéhez képest nem olyan izgalmas, érdekfeszítő. Aztán rájöttem a nagy igazságra: minden ember élete egy külön regény. Teli van izgalommal, Adyval szólva, „Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény…” Remélem, könyvemből kiderül ez.

– Mi az, ami kimaradt belőle?
– Ne haragudjon, de nem azt kellene először megkérdeznie, hogy mi az, ami belekerült…

– Kérem, ne oktasson engemet a szakmáról, ötven évet már lenyomtam benne! Ami megjelent, azt látjuk, olvassuk, nem kell magyarázni. Sokkal érdekesebb, ami hiányzik belőle és miért maradt ki?
– Na, jó. Például nem írtam az igazán nagy átverésekről, amikor hiszékeny módon belesétáltam mások csapdáiba… amikor emberek hazugsággal, csalással próbáltak kutyaszorító helyzetükből kimászni… És én minden szavukat elhittem.

– Nem akarta magát nevetségessé tenni, azzal, hogy milyen könnyen átverték…
– Lehet. Aztán elhallgattam olyan dolgokat, amelyek mások személyiségi jogait sértenék, vagy nem kellően rendelkeztem olyan információval, ami megalapozott lenne, hogy leírhassam… Aztán a családi, baráti részeknél is tiszteletben tartottam a személyiségi, a privát jogokat, a magánélet szentségét, bizonyos ügyeknél a beperelhetőséget. Nem szeretnék bíróságra járni.

– Miközben sok emberről ír, bemutatja, jellemzi őket, önmagáról nem ír… Nem tudjuk meg, hogyan látja önmagát.
– Ez nem így van. Voltaképpen az egész könyv rólam is szól. A stílus és a tartalom maga az ember. Minden benne van rólam. Azt gondolom, hogy egy ember jellemét, értékeit nem az mutatja be a legjobban, amit mond magáról, hanem amit cselekszik, s ahogyan vélekedik dolgokról, jelenségekről, másokról.

– Soknak éreztem a kritikai hangot, a bírálatokat, különösen a szakmáját, az újságírást illetően. De bizonyos jellemű személyekről is sokszor állított ki elégtelen bizonyítványt…
– Elismerem, hogy néha túl kritikus hangot ütöttem meg. Egyébként nem jellemző rám az életben, mert mindenben és mindenkiben a jót, a szépet keresem. Viszont egy belém rögzült újságírói módszer, hogy a jelenségeket sokoldalról, több nézőpontból közelítem meg, s nem minősítem, ítélkezem, hanem ezeket ismertetve az olvasóra bízom, alkossa meg a saját értékítéletét. Ez a módszer szükségszerűen felerősíti a kritikai oldalt, merthogy kinek nincs hibája, ez hangzik erősebben, elnyomva esetleg a pozitívumokat. Sokszor, ha jellemzünk valakit ezer pozitív jelzővel, de egyetlenként megemlítjük, hogy például túl önző… akkor mindenkiben az marad meg, hogy az illető egy önző típus.

– Néha úgy éreztem, hogy olykor tudatosan felszólítja, ráébreszti az olvasót is egy kis önvizsgálatra, és társadalmi felelősségére. Amikor arról ír, hogy nem csak saját magunk iránt tartozunk felelősséggel, hanem másokkal szemben is.
– Egyszer mindenkinek fel kell tennie a kérdést, hogy életünkben adtunk-e valami pluszt a világnak, a környezetünknek, a köznek? Azon kívül, hogy jókat ettünk-ittunk, rendesen munkába jártunk, autókat és embereket cseréltünk magunk körül, megtanultunk írni-olvasni és zongorázni, esetleg futballmeccsekre is eljártunk, szóval, ezen túl hozzájárultunk-e bármilyen módon, hogy a minket körülvevő világ kicsit fejlődjön, élhetőbb legyen? Adunk-e valamit másoknak is abból a kiváltságos helyzetből, amit a Teremtő biztosított a számunkra. Egyáltalán, a környezetünket próbáljuk-e szebbé, jobbá tenni? Örkény írja a Tótékban, hogy „ha a kígyó felfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? Az őrnagy úr mondja ezt, utalva a totális önfelélésre, amikor önmagát szünteti meg egy rendszer. Zseniális megfogalmazás.

– Ez a XXI. században egy fantazmagóriának tűnik… Nem túl nagy elvárás ez a mai világban?
– Meglehet. Megkoptak olyan szavaink, mint a szeretet, az összetartozás, a közösség, a tisztelet, az illem. De én még abban a világban és abban a családban, olyan közösségekben éltem, ahol az említett fogalmak tartalommal bírtak. Például a szolidaritás, az egymás iránti törődés alapérték volt. Nem kellene egy-egy letűnő társadalmi rendszer minden értékét sutba dobni, mert a fürdővízzel együtt a gyereket is kidobhatjuk a kanálisba. Például a kádári rendszernek egyik értéke a közösségi összetartozás volt, a szocialista brigádmozgalomtól kezdve a május elsejei felvonulásig számos fórumot erőltetett az emberekre. Ami akkor nyűgnek és tehernek tűnt, de kétségtelenül megteremtette a lehetőségeket a találkozásokra, az ismerkedésre. A KISZ-be sem azért jártunk, hogy ideológiát hallgassunk, hanem, amikor a szónoklat elhangzott, kipipáltuk jövetelünk eredeti célját, együtt maradt a társaság, s kezdődhetett a buli, a zene, a tánc, az ismerkedés.

– Ma már nem így van.
– Tudom, csak az egó létezik. Mindennek és mindenkinek az Ént kell kiszolgálnia. Az emberek aszerint mérnek, ki, mennyit és mit ad nekik. Az egó mindenekfelett. Egy szép példája ennek az előtüremkedésnek, a szelfizés, amelyen mindig én vagyok a fókuszban, mögém és mögöttem áll mindenki… nem ők a fontosak, mások csak díszletek az én fizimiskámhoz, háttéremberek. Nekem kell elől lenni, legyen az a legszebb táj, a leghíresebb személy. Lehet, elfogult vagyok e téren, mert életemben egyetlen szelfit sem készítettem, de nem a szelfiről, hanem egy önmagán túlmutató jelenségről beszéltem.

– Probléma a társadalom szolidaritásának a hiánya. Az együttműködés és segítés hiányát a szegényekkel, az idős, magára maradt emberekkel, a nehézsorba került gyermekekkel szemben…
– Óriási szakadék van a felső tízezer és az alsó hárommillió ember között. Nem kell messzire menni, csak a metróaluljárókba vagy a pláza bejáratokhoz, ahol tömegével látjuk a hajléktalanokat. Egy-egy sarokban berendezve kis életterüket, ott esznek, isznak, alszanak, ott vannak a szatyraik, benne életük összes „kincse”. Miközben több ezer ember úgy megy el mellettük nap mint nap, mintha nem is léteznének. Évtizedek óta egyetlen kormány sem tudja megoldani húszezer ember gondját? És számuk egyre gyarapodik. De beszélhetnénk más leszakadt rétegekről is. Veszélyes tendencia.

– És akkor a migránsokról nem is beszéltünk.
– Egészen más téma. De annyiban közös, hogy irányukban a propaganda olyan gyűlöletet kelt, hogy nem veszik észre az emberek, jellemük részévé, mindennapossá, általánossá válik, s bármi és bárki ellen fordítható. Lehet az egy ország, egy személy, egy jelenség, a gyűlölet nagyon hamar lángba boríthat mindent, s a tűz tudjuk, nem kegyelmez semminek, porig ég a ház. Ehhez társul a képmutatás jelensége, mást mondunk és mást cselekszünk. Ha kell, akkor
pedig ugyanezt tesszük megfordítva, ahogyan kedvünk és hatalmi érdekeink diktálják… Amikor Ferenc pápa megmosta egy migráns lábát, Krisztus emberszereteti tanításának megfelelően, akkor a média egyes vezérszónokai gyűlölettel, lehülyézve beszéltek róla… És amikor a pápa Magyarországra jött, ugyanezek leborultak előtte, kezet csókoltak neki, bűnbocsánatért esedezve… Milyen világ ez? Egy képmutató világ.

– Nagy dolgok ezek…
– Nem hiszem. Sokkal kevesebb is elég, hogy megváltoztassuk, mint gondolnánk.

– Hogy érti ezt?
– Megmosolyogtat, amikor lelkes emberek arról beszélnek, hogyan lehet megváltani a világot… hogyan kell megmenteni az emberiséget, a Földgolyót… hogyan kössenek békét a háborúzó felek… És mit kéne tenni a kormánynak, az önkormányzatnak, a szomszédnak…. Mindig a másiknak kell tennie valamit. Sok okos ember ezzel tölti az idejét. Ők mindezt tudják. De nem ezzel kéne foglalkozni, s nem itt kéne kezdeni.

– Hát akkor…?
– Önmagunkon, a legszűkebb közösségünkben, környezetünkben kellene megtenni az első lépéseket. Lehet, hogy ehhez már a Tízparancsolat betartása is elegendő lenne. Aztán jöhet a családalapítás, gyermekeink felnevelése becsületben, tisztességben, boldogságban… Na, ha eddig ez rendben van, akkor jöhet a kissé tágabb közösség építése, a baráti, a civil, a közéleti… s így lépésről-lépésre eljuthatunk a nagyvilág „megváltásáig”.

– Ha újra kezdhetné az életét, Ön mit tenne másként? Mi az, amit kitörölne az életéből?
– Mindent ugyanúgy tennék, ahogyan eddig tettem. Semmit nem csinálnék másként, s nincs kitörölni való emlék az életemből, kivéve Édesanyám halála… Azt gondolom, nekem ezen az úton kellett végigmennem. Sem több, sem kevesebb, ennyi jutott nekem a Sors jóvoltából. Elégedett vagyok vele.

– Voltak haragosai? Ellenségei? Akiket szívesen elküldene „melegebb éghajlatra”? Most elégtételt vehetne, kiszerkeszthetné őket…
– Haragosaim nincsenek, nem vagyok haragtartó ember. Ha valaki megérdemelné, hogy haragudjak rá, akkor sem terhelem magam ilyenféle érzésekkel. Ellenségek? Inkább konkurens ellenfeleim voltak, de velük sem nagyon foglalkoztam, inkább magamra, a saját feladataimra koncentráltam. Oly rövid az életünk, nem kellene időrabló ellenségeskedéssel foglalkozni. Másoknak is ezt javaslom, hagyják az irigykedést, a gyűlöletet, az ellenségeskedést, törődjenek a saját dolgaikkal. Meglátják, megtérül egészségben, időben és pénzben.

– Kitől kérne bocsánatot? Kik azok, akiket megbántott, s most úgy érzi elnézéssel tartozik feléjük?
– Ha valakit életem során megbántottam, ott és akkor kértem tőle elnézést, nem haboztam, és nem szégyelltem ezt megtenni. Kevés ilyen eset volt. Mindig igyekeztem kerülni a konfliktusokat. Ha például valakit a munkahelyről el kellett küldenem, akkor vele együtt beszéltem meg ezt a lépést, megkérdezve, hogy ő mit tenne a helyemben? Vele megbeszélve jutottunk arra a döntésre, hogy mennie kell. De az is előfordult, hogy meggyőzött engem, hogy helye van az adott csapatban. Ha hosszú távon gondolkodom, akkor talán a szüleimtől, a nagyapáimtól, nagymamáimtól és a gyermekeimtől, feleségemtől kellene bocsánatot kérnem, hogy nem szántam rájuk még több időt és törődést az életemből.

– Ki volt az Ön példaképe?
– Nem voltak példaképeim. Bár sok emberre felnéztem, s bizonyos tulajdonságaikat nagyra becsültem, sőt próbáltam magam is ellesni, eltanulni néhány módszerüket… Főként írók, irodalmárok. De egyetlen embert nem tudnék kiemelni, aki, mint példakép vezetett volna az életemben…

– Akkor úgy kérdezem: ki volt Önre a legnagyobb hatással?
– Ez egyértelmű: egy hölgy. Húszéves koromban ismertem meg, s teljesen megváltoztatott. Értelmet adott az életemnek, ötven éven át türelemmel kitartott mellettem, s megajándékozott három gyermekkel. És több mint ötven éve a feleségem.

– Végezetül, néhány rövid kérdés. Mi a hobbija, a kedvenc ékszere, amit szívesen birtokol?
– Hobbim a szakmám, az olvasás, az utazás, a sportolás és mostanság a kertészkedés. Semmilyen tárgyat nem hordok. Se órát, se nyakláncot, se karkötőt, se fülbevalót… Szeretem minden tárgytól távol tartani magam, fölösleges koncokat nem rakok magamra. A tetoválás divatja is mindig hidegen hagyott. Drága barátom mesélte, hogy 16 évesen a karjára vésette első szerelme és felesége nevét: Ilona. Aztán jött a második feleség, akit történetesen nem Ilonának hívnak… na, ez aztán egy magas labda, mondja is neki gyakran, ha valami nem tetszik, menj vissza az Ilonkádhoz…

– Kocsimánia? Harley Davidson?
– Soha nem izgattak a különféle márkás járgányok. Elegendőek voltak a középkategóriás autók, egyetlen szempont dominált, hogy biztonságosan elvigyen A pontból B pontba. Egyébként a Toyota-típusokat szeretem a leginkább. Arra valók, hogy engem szolgáljanak, ezért a műszerfalat sem suvickolom naponta.

– Milyen erényei, pozitív tulajdonságai vannak?
– Én mondjam magamról? Ezt mások jobban tudják. De ha muszáj: hűség a hazához, a családhoz, a barátokhoz. Megbízhatóság. Gyors döntésképesség. Segítőkészség. Kitartás értékrendem, elveim mellett, rugalmas gondolkodás. Jó szervezőkészség. Folytassam még? Ja, és szerény vagyok.

– Milyen hibái vannak?
– Ez szinte végtelen…Konfliktuskerülés. Olykor érdemtelen bizalomadás másoknak. Türelmetlenség egy-egy hosszútávú terv megvalósítása során. Néha nem nézek magam mögé, mennyien követnek az utamon. Érdektelenség mások privát ügyei iránt, nem szeretem a pletykásokat. Hiányos emberismeret. Túlzott követelménytámasztás másokkal szemben. Folytassam még?

– Mit tart életünk legfontosabb értékeinek?
– Egészség. Emberség. Szeretet. Hivatástudat.

– Egy mesebeli tündértől mi lenne a három kívánsága?
– Gyermekkorom házi zsíros-cukros kenyere, habos madártej és málnaszörp. És a világbéke.

– Mi az, amit nem kérdeztem, viszont Ön, mint újságíró önmagától megkérdezne?
– Semmit. Annyi sok érdekes és értékes emberről írtam munkám során, nekik már feltettem az összes kérdésemet.

Itt véget ért a beszélgetés. Az újságíró udvariasan kikísért, s bezárta mögöttem az ajtaját. Hazafelé a Stefánia úton sétáltam végig, ahol az árnyas fák hűvösében patinás paloták sorakoznak. Hajdanán bankárok, gyárosok, mágnások, hírességek építették ezeket a gyönyörű villákat az egykori homokbánya és a tehenészet helyén, s a széles utcán lovaskocsikon flangált az uraság. Kitiltottak innen autót, verkliseket, koldusokat és temetési meneteket, hogy ne zavarják az úri világ hangulatát. A legszebb neobarokk palota előtt megyek el. Kétszintes, íves lépcsőkkel, bábos korlátos teraszokkal, oszlopokkal díszített loggiák, egy lakberendező építtette a múlt század húszas éveiben. Nagy termeiben magyar jellegű kiállításokat rendeztek, később családok bérelték, a vészkorszak idején rákerült a megbélyegző sárga csillag, lakosaikat elvitték a lágerekbe. Aztán államosították, irodaházzá vedlett, majd kiürült és néhány éve másfélmilliárd forintért piacra tették. Ma a Kínai Kultúra Háza, és az ázsiai életformát népszerűsítik benne. Száz év alatt mennyi mindent és mindenkit szolgálhatott ez a gyönyörű épület! Ha mesélni tudnának a falak.

Hangosan nevetve érkezik egy kínai gyermekcsoport, a díszes lépcsőn otthonosan
szaladnak fel a belső termekbe. Az egykori építtető, Novák András, a felső tízezer akkori legkedveltebb lakberendezője bizonyára nem róluk álmodott, amikor a megtakarított kétszázezer dollárjából a magyar lakáskultúrát reprezentáló kiállításait itt megrendezte. Változnak az idők, s mi benne változunk. De ennyire?

Sz.A.

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék