Tűzhányó volt a lelkében

Novák Imre Márai Sándorról 

Márai Sándortól a Füves könyv került először a kezembe. Azt olvastam ki belőle, hogy nincs egyetlen üdvözítő igazság, világunk különböző megközelítésekben értelmezhető, és a szavak értékítéletet is jelentenek. Kiderült számomra, hogy az irodalomolvasás alapja a kreativitás, és az elvonatkoztatás képessége a legfontosabb. Írni annyi, mint megkülönböztetni.

Márai a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója, életünk korképét egyetlen pillanatból, balesetből, sérülésből is képes levezetni. Különös az életútja. A nálunk olyan sokáig háttérbe szorított polgári eszmény képviselője. Hiába tartozott a múlt század harmincas éveiben itthon a legismertebb íróink közé, a fasizmus és a kommunizmus elszakította hazájától. Csak lélekben és nyelvében maradhatott magyar, földrajzilag világpolgár lett.

Márai 1900. április 11-én született Kassán. A szász Grosschmid családból származott, felmenői között hivatalnokok, jogászok, katonák találhatóak. Már gyerekkorában magába szívta a nagypolgárság értékrendjét, viselkedését, kultúráját. Eleven ifjú volt, nem kerülte konfliktusokat, ezért gyakran váltott iskolát. Járt a kassai jezsuitákhoz, aztán Pesten a katolikusokhoz, majd újra Kassán tanult, végül az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban érettségizett. Iskolaváltásai oka lehetett, hogy tanárai nehezen tűrték bohém öltözködését, de azt sem nézték jó szemmel, hogy diákjuk publikál, pedig ő már fiatalon lapokhoz küldözgette írásait. Ekkor már világossá vált számára, hogy egyedül van a világban, hiszen szülei sem támogatták ebbéli ambícióban, de ő már döntött, az irodalomnak fog élni. Választott embernek, zseninek érezte magát, és nem hagyott föl szenvedélyével. Érezte, hogy végtelen lehetőségek szunnyadnak benne.

1918-ban Pestre jött, jogot tanult, majd bölcsész lett. Ekkor jelent meg Emlékkönyv című verseskötete, amellyel sikert aratott. Elnyerte Kosztolányi tetszését is. Budapesten belevetette magát a nagyváros éjszakai világába, bohém, költekező életet folytatott, mulatókban, kabarékban érezte jól magát. Krúdyval, fogadott mesterével járta az éjszakát.

A Tanácsköztársaság után Lipcsében tanult újságírást, majd Berlinben, de a tizedik félév után abbahagyta, és német lapok munkatársa lett. Sorra jelentek meg írásai, széleskörű tájékozottságának köszönhetően felkérték, hogy Kafka novellákat is fordítson. Sokat utazott. Megfordult Prágában és természetesen az örök városban, Kassán is. Ekkor már ismerte Lolát, Matzner Ilonát, akivel 1923-ban házasságot is kötött, és hatvan évig a társa is maradt.

1923-ban pár hétre Párizsba utaztak, de hat év lett belőle. Közben a Közel-Keleten is eltöltöttek néhány hónapot. Felfedezte magának a keleti kultúrát és az emberek gondolkodásmódját. Ezekről az Istenek nyomában című írásában számolt be.

1928-ban visszaköltöztek Budapestre, a Krisztinavárosba, a Mikó utcába, Kosztolányi Dezsőhöz közel. Legtermékenyebb korszakát élte az elkövetkező bő egy évtizedben. Ekkor jelent meg A zendülők című írása, amelyben a kamaszkorról és a háború utáni világról írt. Az 1931-es Idegen emberekben a német- és franciaországi utazásainak élményeit és az ott szerzett tapasztalatait írta meg, de kiadta tárcáinak gyűjteményét is. Kora népszerű írója lett. Rendszeresen publikált a Nyugatban, felolvasásokat tartott a rádióban, tagja lett a magyar PEN Klubnak és a Kisfaludy Társaságnak. Megjelent – a főleg önéletrajzi elemekből álló – Egy polgár vallomásai című írásának első és második kötete, amely a polgárság újrateremtéséről szól. Márai a polgári életérzést iparkodott valamilyen magasabb órarend és munkarend fegyelmébe fogni. Később Naplójában a polgárságról így ír: a polgári világkép, akár Nápoly, a tűzhányó tövében épült, és ez a tűzhányó a polgári lélek mélységeiben van.

Londoni élményeit a Napnyugati őrjáratban foglalta össze. Közben a Pesti Hírlap munkatársa lett, ahol 1944-ig a Vasárnapi Krónika című rovatban is írt. A szerkesztőség kérte fel, hogy keltse életre a lap divatos rovatát, és töltse meg azt korszerű tartalommal. A művészetek valamennyi ága elmélkedésre serkentette. Az ő világszemléletében az író az örökkévalósággal szerződik, és a szívével szűr, és szelleme túléli testét. Nála az író dolga, hogy az emberek sorsáról beszéljen. Elmondja, hogyan laktak, ettek, ittak, aludtak errefelé, milyen volt betegnek lenni és egészségesnek maradni, hiszen többre nem vállalkozhat. Nála minden mondat mélyén az élet és a halál gondolata áll. Nem beszél virágnyelven. Őszinte erkölcsi tisztaság árad írásaiból. Művei mögött az élete, a mögött az ember áll.

Az 1937-es bécsi döntést örömmel fogadta, hiszen a Felvidék egy részét, Kassával visszacsatolták Magyarországhoz. Tudósítóként a magyar csapatokkal visszatért szülőföldjére, de a második világháború kitörése elkeserítette, az ösztönök rémuralmának eljövetelét látta.

Az ekkortájt megjelent Füves könyv is bizonyítja, hogy Márai kitűnő beszélgető társ. Képes fontossá tenni tapasztalatait, feljegyzéseit, elfogadtatja velünk az ősi bölcsességeket, hogy nézni könnyebb, mint olvasni, de amíg könyvünk van, nem vagyunk egyedül. Világunkat egységben látta. Értelmet adott a magyar szellemnek, megmutatta, lehet a hagyományokról sértés nélkül is írni. Őrizte azt a világot, amelyből származott.

Írásaiban egy olyan régi világba csöppenünk, amire csak vágyakozhatott. Jól felismerhető ez a Szinbád hazamegy című regényében. Ebben Krúdy írásművészetét idézi meg, nem csak a világát. A színházak is érdeklődtek művei iránt. Bemutatták a Kaland című darabját, aztán elkészült A gyertyák csonkig égnek, amelyben idős katonák, szerelmi vetélytársak öregkori leszámolása zajlik. Itt is találkozhatunk Márai kedvenc témájával, hogy valaki előkerül a múltból. Hősei tetteiből, gondolataiból látjuk, hogy láthatatlan erők irányítják életünket. Izgalmas és titokzatos, feszültségekkel telt a prózája. Hagy minket elgondolkodni alakjai titkain. Ugyanez a motívum köszön vissza az Eszter hagyatékában is, ahol egy korosodó nőtől veszik el az utolsó szerelem lehetőségét. Márai szerint is színház az élet, és nála mindenki a maga szerepét alakítja, de csak egy szerep vagyunk.

Naplója, amely élete utolsó éveinek meghatározó műfaja, csöndes, mélyen tragikus és elkeseredett idillekből áll. Márai szkeptikus, hisz nagy csalódások sora az élete. Látta, hogy nemzedékek hittek az értelemben, ami túllép az ösztönökön, és hitt a szellem hatalmában, a színes értékvilágban és a független értelmiségi szabadságában, de kénytelen volt belátni, hogy mindig mindegyiknek összeomlott a golfpálya világképe, hol háborúban, hol diktatúrában, és a selymes pázsit mindig a múlté lesz, és az emberek megint nem lettek jobbak, ahogy azt már Tolsztoj is panaszolta.

Gondolkodásában szemben állt a nácikkal és a bolsevikekkel is. A kommunista diktatúra elől, 1948-ban külföldre ment, emigrált. Előbb Európából, majd többségében Kaliforniából figyelte 1989-es öngyilkosságáig Kelet-Közép-Európa morális és kulturális pusztulását. Nem vállalta a kádári elnyomás idején szokásos kompromisszumok megkötését. Tudjuk, nem is engedélyezte könyvei kiadását sem itthon, míg idegen csapatok (értsd szovjet) vannak hazánkban.

A sors sem volt kegyes a Márai családhoz. Kristóf fia 1937-ben, születése után néhány héttel meghalt. Zsidó származású felesége apját deportálták. Utolsó öt évében mindenkit elvesztett. Kató húga, Géza öccse ( Radványi Géza filmrendező) és fogadott fia, János is meghalt. Tetézte a bajt, hogy Lola halála előtt elvesztette a látását. Így maradt a teljes magányban a súlyosan beteg író. Márai önként ment a halálba. Fogy a türelmem – írta, mielőtt főbe lőtte magát. Hamvait, kívánságának megfelelően, a Csendes-óceánba szórták.

Márai nehezen barátkozó alkat volt, mindenkivel bizonyos távolságot tartott. Bizalmatlan és hűvös volt az idegenekkel szemben. Versei a hazaszeretet legszebb darabjai közé tartoznak. A halotti beszéd című verse a hazájától, nyelvétől elszakadó ember fájdalmát mondja, mikor lehull a nevéről az ékezet, míg A mennyből az angyal az ötvenhatos forradalom siratása, magárahagyottságának csendes monológja. Nemzeti poétává lett. A hazai élettől eltávolodva, csak a Szabad Európa Rádión, az éteren keresztül találkozhatott a magyar hallgatókkal, ahol a tárcáiból olvasott fel. Később megszakadt velük a kapcsolata, és a kölni Deutsche Welléhez küldte írásait.

Márai nem csak gondolataink tisztaságát segíti, hanem történelmi tapasztalatok alapján a széthúzás és az acsarkodás ellen is tanít. Az európai gondolat kialakulásának forrásvidékéről olvashatunk nála egy emberöltővel ezelőtti világunkról. Írásaiban minduntalan előkerül a földrész gondja és baja. Drámai korokat idéz. A háborúkban az emberélet olcsó. Pusztulnak az épületek. Kassát bombázzák, Strassbourgot kiürítik. Területek, városok váltanak gazdát, emberek milliói vesztik el szabadságukat. Fájdalmasan írt a háborús Európáról, ahol a műveltség időnként meghal. Ilyenkor hullafoltok jelennek meg, amelyek mindenütt egyformák, függetlenek helytől és időtől. Théba, Róma, Budapest egyre megy.

Tartózkodott a harsány örömtől, a teljes letörtségtől. A közönyt tartotta az elfogadható viselkedésformának. Márai az elegancia mestere volt. Sokoldalú. Eleven kíváncsisággal figyelte eletet. A dolgok lelkét kereste. Magával ragadó, lélekelemző, aki tudta, hogy minden tettünket a gyerekkori élmények, tapasztalatok vezetik. Mindent látott, mindent tudott. Nála nem cél volt a népiesség, hanem azt vallotta, hogy a társadalmat kell olyanná tenni, hogy a nép megértse, élvezze a művészetet. A magyar nyelvről így fogalmazott: keserű igazság, nyelvünket nem ismerik, irodalmunk nemzeti maradt. Ki kell törnünk történelmi internáltságunkból, nyelvünk még néma. A magyar irodalom legtitkosabb tartalmában nem kapcsol a világirodalomhoz. A világhoz is szólnunk kell, szellemi Trianonunk régebbi, mint a határokat módosító.

tabs-top
More in Kultúra
QUEEN+ADAM LAMBERT BUDAPESTEN

A Queen+Adam Lambert néhány héttel az észak-amerikai turnéjuk bejelentése után nyilvánosságra hozta a 2017-es európai turnéjuk állomásait, melynek keretében most...

Close