TAVASZELŐ

Távoli, enyhe, télízű ködben
mélyről a tavasz kezdete zörren,
Szertelen ünnepli közelgő jöttét,
szél hátán táncolva szórja szét röptét.

Színváltó párából kinéz egy ablak:
fátyolos villában egyedül hagytak,
érzem magamat kicsi hadnagynak,
kit a kardjával magára hagytak.

Fodrozott, megbarnult, szikrázó lélek
levált az ágról, körül se nézett,
éltető ereje semmibe vészett,
föld befogadta, mint örök mécset.

Bújnak a bimbók, mosolyuk csalfa,
tó tükre nézi, vissza ragyogja.
hullámzó rétek, zöldülő fények
forognak körbe, helyet cserélnek.

Fordul a föld és fordul a színpad.
csak az nem látja, aki már színvak.
Derengő homályból hullik a harmat,
didergő fűszálak egymáshoz bújnak.

Csattan a villám közeli fába,
nézik a bokrok: mi ez az ábra?
– Mintha a törzsről ága levána,
tanuljuk majd a faiskolába!

Csobban a csermely, loccsan a tóba,
nincs benne róka, nincs benne fóka,
mert hideg tóba nem fürdik róka,
langy meleg tálba nem csusszan bálna!

Nézd a nap csupa fény, Rád ragyog,
ma este fél hétig láthatod.
Fűzágról barka szem pislogat,
kakukkszó tavaszba hívogat.

Balassa Zoltán

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék