Találkozás egy sokoldalú szobrászművésszel

Kedves mosolyáról, mindenki felé nyitott alkatáról jól ismert sokoldalú Koller Margitot az utóbbi időben ritkán látni. De a napokban karján tartott aranyos kislányával egy kiállításon összefutva vele tudtunk beszélgetni.

– Újabban tapasztalni, hogy boldog anyaként kezd a régi sebességre váltani, mind gyakrabban találkozni Önnel. A régi lendület kezd visszatérni?

– A lendület nem veszett el, csak átalakult. Kislányom sok időt, figyelmet és energiát igényel, így természetesen az alkotástól is szinte minden időt át kellett csoportosítsak, de ez ilyenkor természetes. Nem mindig könnyű ezt megélni, hiszen rá kellett jöjjek, hogy eddigi életem során mindig az alkotás tartott egyben, ezért, bár nagyon szeretek anya lenni, azért az alkotói idő nagyon hiányzik. Így a vázlatfüzetemben gyűltek az elmúlt 1,5 évben az ötleteim skiccei, valamint azért időnként csak tudtam magamnak lopni egy kis időt a megvalósításra is.

– Mielőtt terveiről beszélgetnénk, feltesszük a kissé sablonosnak tűnő kérdést: mikor is kezdett el a képzőművészetek iránt érdeklődése? Ehhez milyen iskolákban tanult? Érettségi után rögtön felvették az Egyetemre?

– Nálam ez úgy alakult, hogy zenei általános iskolába jártam, 6 éves koromtól kezdve zongoráztam és énekeltem, úgyhogy az elején a zene dominált. De a nyilvános szereplések alkalmával mindig iszonyatosan izgultam, úgyhogy amikor rátaláltam a szereplés-mentes rajzolásra, majd egy nyári alkotótábor során az agyagozásra, az egy valódi fordulópont volt számomra. Azt éreztem, hogy akkor vagyok boldog, ha alkothatok, és azt is megfigyeltem, hogy ezzel nincs mindenki így – tehát akkor lehet, ez az én utam. Így a budapesti Kisképzőbe mentem középiskolába. A Kisképzőben Szobrász szakra vettek fel, és fantasztikus tanáraink voltak, akik nagyon nyitott szellemiséggel tereltek minket abban, hogy ráleljünk a saját utunkra. Azt kell mondjam, sok tekintetben még szabadabb és nyitottabb szellemiség volt ott, mint később az egyetemen. Így nagy reménységgel vágtam neki negyedikes koromban a felvételinek a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász szakára, ahova elsőre fel is vettek, amire büszke vagyok, mivel akkoriban még magas túljelentkezés volt.

– Az egyetem elvégzése után hol dolgozott? Netán még tanult tovább?

– Az egyetemen az utolsó évben elvégeztem párhuzamosan a szobrász szakkal a pedagógiát is, így 2015-ben két diplomát vettem készhez. Még azon a nyáron ajánlás alapján megkerestek a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnáziumból, hogy nem akarok-e tanítani náluk szeptembertől szobrászatot, rajzot és művészettörténetet? Kicsit hezitáltam, mivel nem akartam elköltözni Budapestről, Debrecen pedig nincs a szomszédban, de igent mondtam, mivel vonzott az, hogy kipróbáljam magamat tanárként. Nagyon örülök ennek a döntésemnek, mert bár nem volt egyszerű a hét egyik felét ott dolgozni, a hét másik felét pedig itt Budapesten tölteni, rájöttem, hogy nagyon szeretek tanítani. Úgy érzem, nagyon nekem való feladat, és a tinédzsereket is jól tudtam kezelni, jól megtaláltuk egymással a hangot, nagyon szerettem őket is és a kollégáimat is. Fájó szívvel hagytam őket ott 1 év után, de felvételt nyertem ösztöndíjasként az MKE Doktori képzésére, így vissza kellett tegyem a teljes székhelyemet Budapestre. De azóta is úgy érzem, a tanítás az a platform számomra, ahol a képzőművészeti tevékenységből számomra hiányzó társadalmi hasznosság érzését megélhettem, ahol segíthettem fiatal embereknek megtalálniuk valamit, amit esetleg egyébként nem biztos, hogy megtaláltak volna. Mind a tehetséggondozás, mind a kallódó gyerekek fókuszváltása és segítése örömteli kihívás számomra, így remélem, lesz még olyan az életben, amikor újra a szakmámon belül taníthatok.

– Milyen alkotásai állnak a szívéhez legközelebb?

– Nagy léptékben szeretek alkotni. Az érdekel legjobban, hogy olyan installációkat építhessek, amik olyan nagyok, hogy a terükbe be tudjon lépni a közönség, az körbevegye fizikailag a nézőt. Ez a lépték ugyanis nem pusztán a látást aktivizálja, de szinte észrevétlenül az egész testet is bevonja, amik mélyebb befogadói élményhez vezetnek. Nehéz erről úgy beszélni, hogy itthon igen kevés ilyen alkotással találkozik a művészet iránt érdeklődő közönség, és még mindig túlnyomórészt képek lógnak a falon és szobrok ülnek a posztamenseken. De a disszertációmat is e két lépték közti különbségről és a befogadói élmény testünkre és elménkre gyakorolt hatásáról írtam. Így a nagy léptékű videóinstallációimat szerettem a legjobban csinálni és bemutatni, de mostanában kicsit elfáradtam abban, hogy ezek rengeteg energiát és pénzt emésztenek fel, és bár mindig sikerélményt ad a bemutatásuk, de utána tárolhatom nagy nehézségek árán, csoportos kiállításra nehezen hívják ezeket a műveimet, mivel nehéz elég nagy teret biztosítani számukra, valamint nagyon nehéz eladni őket. De a kedvenc művem magamtól a diplomamunkám, valamint a Három ajtó c. environmentem, ahol a művészet tere és ideje a valós tér-idővel került filozófiai alapon, vizuális megfogalmazásban összehasonlításra. De dobogós az Ablakomban más idők járnak címet viselő, legelső nagy léptékű videóinstallációm is, melyen egy éven keresztül dolgoztam. Mindig örülök azóta is, amikor hasonló léptékben kérnek fel alkotásra, bár azóta tulajdonképpen egyetlen ilyen helyzet volt, amikor a szigetmonostori Betonszobrászati Szimpóziumon megalkothattam, és szakmai segítséggel kiönthettem egy hatalmas köztéri betonszobrot, ami egy félig nyitott ajtót ábrázol. Elvileg a Duna partjára szántuk volna és Szentendrére nézett volna, azonban jelenleg az önkormányzat nem tud erre anyagi forrást elkülöníteni, így a faluház szoborkertjében várja jobb sorsát.

– Alkotásai közül milyen kitüntetésekre, díjakra a legbüszkébb?

– A diplomamunkámmal (Küszöb nélkül) elnyertem a legjobb szobrász diplomáért járó Vígh Tamás-díjat, mely művem azóta a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet állandó gyűjteményébe került. 2018-ban pedig a Peter & Irene Ludwig Alapítvány kutatói ösztöndíjával New Yorkban jártam, ahova egyébként nem biztos, hogy saját pénzemen eljutottam volna, de nagy hatással voltak rám az ott látottak. A doktori fokozatot pedig summa cum laude zártam, bár nagy vitát generált a védésen.

– Doktori disszertációjában milyen alapelvek, koncepciók érvényesültek? Ezeket lehet az ars poeticájának tekinteni? Sokunk számára bizonyára a téma ismeretlen (netán egy átlagembernek felfoghatatlan). Ezért is lenne érdekes, ha kifejtené ezt részletesen?

A doktori kutatásaim során az a hipotézisem állt össze, hogy a nagy léptékű installációk bejárása erősebb szomatikus élményt hív elő az emberből, mintha csak fizikailag passzívan állna egy műtárgy előtt és nézné azt egy pontból. Számos művészettörténész, esztéta és művész gondolatát hasonlítottam össze azzal kapcsolatban, mikor mit gondoltak a mű nézése és az annak hatására a nézőben lecsapódó gondolatok viszonyáról, valamint a passzív, egy pontból való nézés és az aktív bejárás közti különbségről. Feltételezésem szerint ugyanis (és ez persze nem csak az én feltételezésem) van egyfajta aktívabb befogadás-üzemmód, ami segít a fizikai élményen keresztül úgy aktivizálni a tudatot is, hogy kizökkentsen a korábbi berögződéseinkből, segítsen máshonnan szemlélni az általunk korábban megszokottat. Felülírni a természetessé vált alapvetéseinket és perspektívát váltani. Tehát az a célom alkotóként, hogy kibillentsem kicsit a nézőt, amikor eljön egy-egy művemet megnézni (bejárni), és a kutatásom során olyan alkotókat gyűjtöttem, akiket nagyon szorosan tudok kapcsolni előképként a munkásságomhoz, valamit elméleti szakemberek szövegeiből is igyekeztem megtámasztani a feltételezéseimet. Mind alkotóként, mind a disszertációm írásával, mind pedig emberként azt keresem, hogyan tudok a lehető legjobban harmóniában élni a környezetemmel, a természettel, embertársaimmal – és önmagammal is. Ehhez nagy fokú szabadságra van szükségem, amihez minden körülmény között ragaszkodom, és próbálok a műveimen keresztül vagy máshogyan másoknak is abban segíteni, hogy ugyanígy harmóniát keressenek és szabadságot küzdhessenek ki maguknak. Sajnos, úgy érzem, ez az elmúlt időszakban egyre nehezebb, egyre fullasztóbb a körülöttünk lévő világ. Ezért pedig még inkább úgy vélem, hogy egy szabad alkotó embernek még nagyobb a felelőssége abban, hogy fel tudja mutatni a szellemi szabadságot, ne pedig belesimuljon olcsó kompromisszumokba. Engem ugyanis a dekoratív művészetek nem érdekelnek (persze elismerem vizuális értéküket), számomra a művészet a szellemi szabadság békés fegyvere, vagy ha úgy tetszik, útjelző táblája. Bár jobban figyelnének, amikor meglátják az út mentén a vigyázz, ez egy veszélyes út már táblát, de úgy látom, a történelem ismétli magát.

– Végezetül pedig meséljen arról nekünk, mivel foglalkozik mostanában.

A nyáron egy lengyel fotóművész barátnőmmel, Ania Jopp-pal csináltunk egy fotósorozatot, ahol én és kislányom, mint anya-lánya, és mint két különböző generáció nőtagja állunk köztéri szobrok mellett, játékosan viszonyulunk hozzájuk, filozofikus és politikai kérdéseket feltéve ezzel az egyén és a hatalom viszonyáról, kulturális alapértékeinkről és a férfiak és nők kihívásairól. Ezt az anyagot még nem publikáltuk, de hamarosan várható belőle egy kiállítás, valamint nemzetközi szinten pályázni kezdtünk vele. Emellett pedig az anyává válás egy nagyon inspiráló élethelyzet volt számomra, így az ebből fakadó élményeimről is dolgozom a műtermemben különböző anyagokkal, pár hónapon belül ennek is lesz majd látható eredménye.

Köszönjük a beszélgetést!

Kölcsei Tamás

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék