Színes tintákról álmodott

Kosztolányi Dezsőről

Kosztolányinak az írás volt az élete. Kiemelkedő költő, prózaíró, műfordító, újságíró és nyelvművelő volt, a magyar nyelv XX. századi őre és tisztítója, lelkes és szakavatott hírverője a világban. Sokszínű a szövegvilága. Szavai belénk ivódtak. Őt olvasva saját sorsunkon is gondolkodhatunk.

Felidéződnek bennünk gyerekkorunk képei, érzései, kamaszkori és fiatalkori lázadásaink eszméi. Felidéződnek az Üllői úti fák, kapcsolódnak hozzá Esti Kornél kalandjai, és Édes Anna elfojtott érzelmei a gyilkosság előtt, a csúnya lány nyomorúsága a Pacsirtából, az Aranysárkány tanárának megaláztatása, aztán a véreskezű római császár, Néró élete és művészi ambíciójának megfogalmazása, a kisgyermek és a bús férfi panasza, valamint a színes tinták és nyelvünk szeretete. Ezek mind hozzá kapcsolnak minket.

Kosztolányi 1885-ben született Szabadkán. Apja a helyi gimnázium tanára, igazgatója. Ifjúkora az „oszló Monarchia” világa. A magyar társadalom tele volt kétséggel, tétovasággal. Szülővárosában megszakadtak tanulmányai egy önképzőköri vita kapcsán, ami tettlegességig fajult egy tanárával. Magántanuló lett Szegeden. Ott érettségizett, majd Pesten lett bölcsészhallgató. Négyessy professzor híres stilisztikai szemináriumán ismerkedett meg Babitscsal. Ő is ott szívta magába a „fentebb stíl” formai szabályait. Magyar-német szakon végezne, de a végső vizsgák előtt otthagyja az egyetemet. Kétszáz korona fizetésért állást vállalt a Budapesti Naplónál. Adyt váltotta a szerkesztőségben. Egyre nagyobb lett az írói, fordítói ázsiója. Berobbant az irodalomba. Magánélete is révbe ért. 1913-ban feleségül vette Harmos Ilonát, akit az irodalomból Görög Ilona néven ismerhetünk. Nemsokára megszületett Ádám fia. Ekkor meghalt a korhelyvilág számára. Már nem járt az újságírók templomába, a kávéházakba, szakított az újságírók hű proletár batátaival, a pincérekkel is. Már nem csábította új kalandra a tavasz. Otthon ült és dolgozott. Irodalmi társaságokba, lapokhoz hívták, keresett szerző lett, rendre jelentek meg írásai. Elismerést elismerés követett az életében. A PEN klub elnökévé választották, megkapta a francia becsületrendet is. A harmincas évek elején érte utol halálos betegsége, ami néhány év alatt végzett vele. Fiatalon, ötvenes évei elején halt meg. Élete és munkássága összeforrt a Nyugat című folyóirattal, a magyar szellemi életet pezsdítően megújító lappal.

A XX. század első felének magyar szellemi életét meghatározó külföldi gondolkodók közül – Benedetto Croce és Freud lélekelemző tanai mellett – Bergson rá is nagy hatást tett, mint ahogy Babitsra is. Bergson vonzereje abban rejlett, hogy szerinte az idealizmus és realizmus összehangolható. Kosztolányi is szabadkőműves volt, mint Ady. Nem volt a tételes vallások híve. Schoppenhauer után ő is úgy vélte, hogy Isten valami gonoszat gondolt az élettel. Így legfőbb gondunk önmagunk sorsa, és izgalmunk abban rejlik, hogy az ár és apály törvénye szerint mozgó fekete árnyék mit is jelent. A városi élet biztonságos és ellenséges színeit is lefestette. Kéjlakiakról és hajléktalanokról, nyomorban élőkről egyaránt írt. Arról győz meg minket, hogy mégis élvezet élni, mikor pusztul a világ. Nincs menekülés, még a pénz és az arany sem ment meg minket, kár is nekik hódolni. Nem segít a hasznosság- és az értékelvűség sem. Úgy tartotta, hogy mind csalódik, aki a tiszta érzésekben hisz, ahol a pénz kormányoz. Csak a játék adhat menedéket a világ borzalmai, a lét szörnyűségei elől, és ebből lehet életerőt meríteni. Talán nem írt nála senki többet a halálról. Sztoikus bölcsességgel az elfogadására törekedett, de az élet szépségét hírdetette. Életünket egy kedves vendégségként fogta fel itt a földön. Élete egy hosszabb ébrenlét volt. Hitt a művészet társadalomformáló erejében, a fantázia valósággal való egyenértékű szerepében.

Kosztolányi mélyreható, ösztönös műveltséggel rendelkezett, amit nem lehet megtanulni, amire csak születni lehet. Jellemzője a poénos szerkezet, a stíljáték, a szellemesség, és a könnyed elegáns írásmód. Egész lényét jól fejezi ki az a kalandor fürt, ami a homlokára hullott. Stendhal, Csehov, Flaubert volt a kedvence, de igazi mesterének Shakespeare-t tartotta, tőle vette az írói megközelítés mintáját, pozícióját. Utálta a regényes beállításokat irodalomtörténeti írásaiban is. Kerülte az eszményesítést és a szólamokat, mert ezek – szerinte – csak a műkedvelőket lelkesítik. Csodálhatjuk benne az írásművész közvetlenségét, amivel elkerülhetik a szerzők a rájuk leselkedő veszedelmeket: a tartózkodást és az áradozást. A szépség és a játékosság kedvelője, művelője. Az élet nagy dolgait az apró részletekkel ragadta meg. Bámulatos volt a ritmusérzéke, könnyed a rímelése.

Történetei megkapóak. Kosztolányinál a kedvesség és a durvaság egymás rejtett alakjai. Írásaiban az önpusztítás, a magyar vágyak lázálmai jelennek meg azzal a céllal, hogyan kell megmenteni a lelkünket. Erre legjobb példa Esti Kornél alakja, aki az ő másik énje. A művész és polgár ellentét feszül jellemük, életvitelük között. Kosztolányi jól nevelt fiú, de túlzottan kegyes – ahogy ezt a vele rokon lelkületű Esti Kornél fogalmazta. Egytestvér volt a hindu álmodozókkal, arról a tőről fakadtak írásai, ahonnan a mítoszok és a regék. Kétkedő lélek volt. Nála a tárgy, a tájleírás vagy néhány szó nem pusztán a szépsége miatt jelenik meg a szövegben. Ismerte a hangok vegytanát, vegyértékeit. Neki is szavak, színek, hangulatok áradtak idegpályáin. Lelki érzékenység és démoni képek jelennek meg verseiben. Biztonságvesztésről ír, mert az álmoknak végük. Komor volt a mondandója. „Minden fakul, sodor az idő, kopik az ember.” Nem járt rezervátumba, állat- és botanikus kertbe az ihletért. A társadalom felületéről gyűjtötte a képeket, a történeteket.

Nagy önfegyelme volt, ez látszott abból is, hogy hiába volt szenvedélyes kártyás, egy nagy vesztés után megfogadta, hogy többet nem ül kártyaasztalhoz, nem nyúl a lapokhoz. És amit ő egyszer megfogadott, elhatározott, azt megtartotta. Nem is kártyázott többé.

Kosztolányi szerint is a kritikus olyan, mint a költő, csak a szenvedés hiányzik a szívéből, és a zene az ajkáról, mint ahogy a műfordítás is a jó borok ízét idézi, amelyben a nyelvek szóképeit kell egymásnak megfeleltetni. A nyelv nála is a tudat létezési formája. Az individuum szemszögéből írt. A szó ősi ereje élt szövegeiben. Gondolkodásra késztető esszéista, aki tanulmányaiban a modern művészet jegyeit, karakterét kereste. Stílművész volt, sokoldalú és megtévesztő.

A magyar vidék kispolgári ürességéből, szürke hétköznapjaiból jött. Számára Budapest modern Babilon volt, ahogy mondta. Az elmúló biedermeier világot jelenítette meg. A csendes elzárkózást a polgári lakások nyugalmával, egy kis múltidéző zsinóros attilával, zongorával és alakjainak démonoktól való félelmével.

Regényeiben és novelláiban a freudi pszichoanalizmus alapján elemez, de nem csak mások életének repedéseit figyelte. Néró az önkiélés korlátlan alakja, akiben nincs etikusság, csak szabadosság. Esti Kornél lelke a széthulló Rómából jön, vele kereste Kosztolányi a hűtlenséget és a csapongást. A pusztulás utolsó pillanatainak szépségkereséséről szól, mint a nihil írója, akinek nyelve zenél, és az elmúlást muzsikaszó kíséri. Nem oldott meg nagy kérdéseket, szakított mindenféle ósdi és új hagyományokkal, akár jobboldali, akár baloldali iskolával, modorral, egyszerűen csak mesélt.

A vers nála is az emberi képzeletünk kifejezése szóban, és úgy tartja, az álmodozónak út és tévút egyre megy. A világban terjedő fenyegetettségre a felülemelkedés volt a válasza. Minden versszaka vagy falfestmény, vagy vulkánkitörés. Végtelen lehetőségek rejlettek benne. Vonzották a vad lelkületű írók. Puskin, Lamb, Heine és Poe gondolatai, tettei élete végéig igazgatták fantáziáját. Zseniális esszéportrékat rajzolt róluk.

Ellentétes volt irodalmi és emberi megítélése. Gyakran támadták, és néha nem is ok nélkül. Ebben a régi barát, Babits járt az élen. Hígság, felületi hiszékenység, kétkulacsosság, amoralitás vádjai érték. Hol Ady költészetének bírálatáért, vátesz költőiségének tagadásáért a húszas évek végén, hol a proletárdiktatúra utáni rövid ideig tartó antiszemita korszakáért. Mellette szól, hogy később korrigálta tévedéseit, még a szomszéd népek sértegetéseiről is.

Világa nehezen ismerhető meg, hiszen ellentmondásos az életműve. Kosztolányinak több a szabadság a boldogságnál. Titok lappang írásaiban. Bontja a lélek rétegeit. A halál költője volt, tudta, hogy csúnyán halunk meg. Játékossága néha elfedi a borzalmakat. A pillanatban rejlő lehetőségek kifejtője, hiszen az idő többértelmű. Megértő nyugalommal veszi tudomásul a világ kaotikus jellegét. Az elegancia mestere volt, mikor lelki válságairól írt, akkor is. Költészete pátoszmentés. Sokoldalú és ezerszínű, nála bohócosan kergetik egymást a szavak.

Kosztolányi a XX. századi magyar irodalom klasszikusa. Világa miniatűr-művészet. Szuggesztív író, aggályoskodó filológus volt. Babits a morális ember volt, ő az esztétika embere. Adyval összevetve pedig azt a párhuzamot találjuk, hogy Ady ars poétikája a művészet az életért, Kosztolányié az élet a művészetért.

*

(Szerk.: Márkus László)

Fotó: Kosztolányi Dezső portréja

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék