Különös élménynek nevezhető az amatőr tengeri horgászat avagy szigonyos vadászat, amelyben a közelmúltban (április első hétvégéjén) volt alkalmam debütálni – ráadásul az egyetlen unokámmal és nyugdíjasként. Ennek az eseménynek a történéseit szeretném megosztani az olvasókkal, akit persze feltételezve a téma érdekel…
A kedves és izgalmas meghívásnak nagy várakozással adtam teret, mivel a közös szórakozás illetve kikapcsolódás során büszkén szembesülhettem főszereplőnk szaktudásával illetve megszállottságával. Előzetesen természetesen megkaptam tőle az alapfokú ismereteket a tucatnyi leggyakoribb színpompás hal fajtákról (az internet segítségével), következésképpen azért nagyjából – mint később kiderült valóban csak felületesen – felkészültem a számomra exkluzív programra.
Csakhogy a szigony egyfajta fegyvernek tekinthető, amellyel tulajdonképpen akár emberi élet is kioltható – az óriási erejének okán. Aki netán nem látott ilyen szerkezetet, annak mondjuk összehasonlításul a nyílvesszőt tudnám felhozni szinonimaként, csupán a végére rögzítve minimum 3 m-es műanyag zsinórt, amelynek segítségével becserkészhető az áldozat.
Nos, a körülmények abszolút ideálisnak tűntek: napsütés, szélcsend és kristálytiszta víz a hármas jelző, úgyhogy gyakorlatilag már az első percekben egy partközeli stég alatt sikerült megalapozni a sikeres vadásznapot. Ugyanis már az első percekben közel két kg-os hal, nevezetesen egy Yellow fin seabream kopoltyúja mellett fúródott át a nyílvég. Úgyanis – Sherpa kisérőként – követve a mestert indultunk felfedezni a sziklásabb részeket, majd a második lövéshez már érdemben is hozzájárulhattam. Merthogy a búvár szemüveges pásztázásommal hamarosan hasonló méretű ugyanezen fajtát véltem felfedezni a varázslatos mélységben. Természetesen e tényt azonnal unokám tudtára adtam, aki profi gyorsasággal merült le a mintegy három méterre lévő mini rajhoz. Nagy meglepetésemre és örömünkre itt is bejött az első lövés, méghozzá csupán fél óra elteltével.
Ezt követően pedig egy nagyon izgalmas történet részese lehettem, amely akár tragédiával is végződhetett volna. Mivel a partközelben hosszabb ideig csak maximum tenyérnyi medúzák cikáztak, így kissé a nyílt tenger felé merészkedtünk. Előzetesen és utólag bevallom: a ritkaságszámba menő cápatámadás azért átvillant az agyamon veszélyforrásként. Arra persze álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a félelem hamarosan valósággá erősödött bennem.
A lényeghez közelítve: egy kissé elmélázott pillanatomban szembesülhettem unokám pánikszerű ordítozásával, miszerint a Papigót (ez volnék én) ismételgetve – majd a felszínen elhagyva a szigonypuskát – egyre nagyobb iramban kifelé tempózott, szinte versenyszerű gyors csapásokkal. Ekkor villant át az agyamon az iménti utalás, miszerint netán beleharapott a testébe egy cápa. Azon nyomban utána eredtem a part irányába, bizonyára egyéni sebességi rekordot megdöntve, szinte önkívületlen állapotban – mondhatni némi túlzással halálfélelemben. Másodpercek alatt zajlódott bennem le, hogy akár mindkettőnket megcsonkíthatja egy ragadozó állat. Csakhogy a dilemmám egy pillanatra az volt, hogy a saját életem vagy az övé fontosabb. Egyértelmű volt a pillanatszerű helyes és indokolt döntés a tinédzser kor mellett, egy végéhez közeledő idős emberrel szemben.
Végül is mint kiderült, egy hat kg körüli Golden trevally akadt csaknem horogra és azt vette unokám üldözőbe – nagy ovációval örömében. Nagy bánatára persze sikerült a szerencsétlen állatnak kiszabadulnia kiterjedt vérfelhő közepette, miközben az infarktus kerülgetett. Nagy nehezen azért/mindenesetre sikerült lehiggadnom illetve nyugtáznunk és tisztáznunk a félreérthető helyzetet.
Minden jó, ha a vége jó – szoktuk mondani! Ezek után már nem volt sem fizikai, sem lelki erőm folytatni a portyázásokat, így elindultam kifelé a kezdésünk színhelyére. S mit ad Isten, újra a stég közvetlen közelében egy állítólag lassúbb fajtára bukkantunk – jelesül egy Cuttle fish-re (amúgy ez egy tintahal fajta). Sorstársam szerint ezeket lehet a legkönnyebben elejteni, viszont macerás a kizsigerelése. Ugyanis a nettóban alig fél kilónyi feldolgozható hozadék előtt szobányi felületen látható volt a kipréselt – a védelmét szolgáló tömény tintaszínű – ürülék. S ebből sikerült még egyet kifogni, így végeredményben a 2-2 fajtából meg volt egy kellemes családnak elegendő vacsora.
Feladataimról így utólag röviden: bármelyik oldalán kísérni a mestert/főnököt, búvár szemüvegben pásztázva illetve keresve az esetleges áldozatokat. Sikeres lövés esetén egy zsinórhoz rögzítve cipelni a kivégzett halakat és tűrni az izgalmaktól felfűtött unokám olykor magyarázat nélküli utasításait avagy megfejteni azokat. Jut eszembe, a profizmusát persze sokszor bizonyította e tekintetben, csakhogy megfeledkezett arról, hogy egy debütáló amatőr volt a kísérője, akinek még a több órás vízben lebegés önmagában is nagy kihívásnak számított…
Apropó: ha lúd, legyen kövér – szoktuk mondani. Egy alkalommal (vagyis a második napon) pedig egy Hamúr (nem Amur) üldözése tette izgalmassá a vadászatunkat. Egy méretesebb -úgynevezett úszó avagy vízen lebegő – műanyag stég alá kémlelve nagyjából 3 m-es mélységben sikerült felfedezni ezt az állítólag nem félős (mondhatni lustának tűnő) fajtát, amelynek a húsa az egyik legízletesebb.
Viszont ehhez már a kísérő türelme is nagyon kellett volna, mert bő fél órán keresztül várakoznom kellett egy lövésért, mivel a kiszemelt példány nagy magányában azért egyszer sem került kellő és elég lőtávolba. Végül is egyszer csak elfogadta invitálásomat partnerem a korábban ismert sziklás helyszín irányába. Ám ott perceken belül megvolt a siker, csupán egy alig kilós súlyban levő Sweet lip példánnyal. Persze a Mesteremet nem hagyta nyugodni az iménti hamurozás sikertelensége, hamarosan visszatértünk a stég alatti folytatásra. Nagyjából újabb félóra következett, de most már szerencsémre az ő fizikai állóképessége is fogytán volt a mentális mellett, miközben elárulta, hogy aznap korán reggel másfél órás kemény tréningen volt túl és nagyon meghajtotta a profi edzője.
Megjegyzem: hősünk alig 16 évesen 190 cm magas, közelítve a kilencven kilogrammot. Ebből következően az abszolút kisportolt atlétikus testével nem volt könnyű felvenni vele a versenyt. Ennek tudatában jól esett azon elismerése, miszerint kölcsönösen büszkék voltunk, s kissé talán lehettünk is egymásra a felejthetetlen élmények birtokában…
Sz. A.
Az életünkben nincs fontosabb dolog, mint az egészség! Ezért is tartjuk kiemelt programnak az e témában szervezett sajtótájékoztatókat. Merthogy egy...