Szezonvég – zárszó

Mottó: „Ó, a Balaton, a régi nyarakon…” (Cseh Tamás)

Előrebocsátom, semmi érdekes, izgalmas, poénos nem lesz ebben a kis visszaemlékező, hangulatfestő írásban, ezért aki ilyesmire számít, csalódni fog. Az utolsó idei szezonzáró balatoni úszások keltette hullámok hozhatták felszínre a régi nyarak néhány emlékét…

Meghatározó kelléke volt a balatoni nyaralásoknak a Pálma (később Taurus) Gumigyár népszerű terméke, az úszómatrac. A ’60-as évek közepén, vagy a második felében, amikor a szüleim megvásárolták, még nem azt a könnyű, sima felületű, áttetsző műanyagból készült úszóalkalmatosságot gyártották (vagy importálták a testvéri KGST országokból), amihez később, a szocializmus egy fejlettebb szintjén lehetett csak hozzájutni – ez még szövetborítású gumi, viszonylag súlyos darab volt. Talán nem is sikerült elsőre hibátlant kifogni, hiszen iparunk ritkán állított elő selejtmentes árut; ezek a felfújást követően (ami fáradtságos feladat volt, nem is ment egy menetben, legfeljebb a párna részé; mire végre megtörtént, a sportoló a hiperventilációtól szédült állapotba került – ez volt a marihuána szocialista alternatívája) röviddel fonnyadni kezdtek, valamely ragasztásnál eleresztették a fáradtságosan belepréselt ájert. Iparunk azonban nem ismert lehetetlent – talán a kábítószerek elleni megelőző küzdelem jegyében –, hamarosan piacra dobták a lábbal taposandó pumpát, ami ugyan lassú, de szédülésmentes megoldást biztosított a matrac rendeltetésszerű használatához, és egyben kezdetleges workout sporteszközként is funkcionált.

A gyártó a matrac mellé előrelátóan – gondolva az esetleges meglékelődésre – kis nejlon tasakban egy foltnak való gumírozott szövetdarabot és egy tartalék dugót csomagolt. Hogy mi módon lehetett volna megfoltozni, arról fogalmam sincs, mert akkoriból ütőképes ragasztóra nem emlékszem. A ma is népszerű Technokol Rapidot (vagy, ahogy drága jó gimnáziumi biológia tanárunk, Bognár tanár úr nevezte – nem egészen pontosan: Technokid Rapid, ill. Technokolor) csak pár évvel később produkálta vegyiparunk. A mi matracunk egyik oldala sötétpiros, a másik sötétkék színben pompázott, bár Apám Fradi és nem Vasas drukker volt, de valamiért a zöld fehér színkombinációt még nem sikerült a gumigyárnak kikevernie; de léteztek tisztán piros, avagy tisztán kék példányok is, igazolva a rendszer sokszínűségét. Akárhogyan is, e kényelmi eszköz, mely szárazon és vízen egyaránt hasznosítható volt, új színt hozott a nyaralásokba, még azon az áron is, hogy a mozgolódások következtében smirgliszerű felülete ledörzsölte a bőrt a felhasználó térdéről és könyökéről. Jelzem, nem csupán nyíltvízi felhasználásra szánták, a városi és nem városi strandokon is engedélyezett szórakoztató eszköz volt. Még ma is őrzöm, nem volt szívem kidobni. Egy biztos, jelentősen növelte a balatoni csomagjaink súlyát.

Ha már csomagolás, akkor utazás. Ekkoriban, szinte mindenki vonattal jutott el a célhelyre. Kisgyerekként ez számos izgalommal, később inkább unalommal járt. Érdekes újdonság volt számomra, amikor a vonat indulása előtt a vasutasok egy marhanagy kalapáccsal megkocogtatták a kerekeket; de ezt nem viccből tették, hanem hallás alapján kiszűrték a megrepedt darabokat.

Emlékszem, talán a székesfehérvári állomáson Apám mindig leszáll a megállást követően a vonatról, újságokat vásárolni. Ilyenkor Anyámmal teljes frászban voltunk, nehogy lemaradjon. Unaloműzésként egy ilyen utazás során tanított meg Apám, hogyan lehet a vonat sebességét megállapítani egy karóra és a síneket szegélyező kilométerkövek segítségével. De sakkozni is egy ilyen alkalommal tanulhattam meg, egy kis utazó sakk-készlettel. Így aztán hamar elszállt az idő, és egyszercsak – elsőként – jelezhettem: Ott a Balaton!

Egy régi siófoki családi ebéd is megmaradt emlékezetemben. A szakszervezeti üdülések többnyire teljes ellátással (háromszori étkezéssel) jártak, de volt e téren önellátó év is. Egy jobb étteremben ebédeltünk hárman, bizonyára levessel és frissensültekkel, salátával és üdítőkkel a ceh kereken 60 forintra rúgott… Ez nem volt kis pénz akkoriban, az átlagos pesti éttermek árfekvését is meghaladta, természetesen, mint ahogy ez most is van. (Érdemes utánaszámolni az akkori és az aktuális átlagjövedelmeket figyelembe véve; valahol most is itt tartunk az árakat tekintve.)

Másik emlék az 1968. augusztusi üdülésünkből származik. Emlékszem, az üdülő társalgójában a férfi vendégek feszült arccal vették körül a rádiót. Ekkor jelentették be a rendkívüli hírként, hogy a szocialista országok seregei – köztük a mienk is – bevonultak Prágába, a felkelés leverésére… Akkor persze nem éreztem ennek a súlyát, jobban aggasztott az egy hét múlva kezdődő tanév …

Az időjárás alakulása természetesen fontos tényezője volt a balatoni nyaralásoknak. A (nagyobb) szakszervezeti üdülőknek saját könyvtára volt, így rossz időjárás esetén is hasznosan lehetett eltölteni az időt; a helyinél távolabbi kirándulások az autó hiányában nem igazán voltak divatban. Tipikus kirándulási lehetőség a hajózás, illetve a sétányon sorakozó néhány ajándéküzlet – feljavított trafikok – árukínálatának megcsodálása volt. Esős, hűvös időben – igény szerint – unatkozni is lehetett a gyerekeknek. TV-t csak a társalgóban rendszeresítettek, így esténként társasjátékozással, kártyázással mulattuk az időt; nem hiszem, hogy rosszabb időtöltés volt, mint a tévézés. Röviden még egy – számomra – fontos emlék: a balatoni nagyobb települések valóságos nyugati autókiállítással értek fel a hazai autóparkhoz képest. Leginkább nyugatnémet, osztrák és olasz vendégek sport és luxusautóit lehetett látni, megcsodálni a parkolókban: Mercedesek, Porschék és ritkábban egy-két amerikai modellt. Egy korai Lamborghinit is sikerült akkor lefotóznom, egy Espadát. (Valahol még megvan a róla készült fekete-fehér fotóm. A filmet otthon Apámmal mi hívtuk elő és fotópapírra is mi másoltuk, nagyítottuk.)

Utolsó megosztandó emlékem, talán már a ’70-es évek elejéről, amikor a Műegyetem siófoki modern, talán tizenvalahány szobás üdülőjében nyaraltunk. (Próbáltam a neten utánakeresni, és bár közvetlenül a parton volt, mégsem sikerült megtalálnom. Az biztos, már nem az Egyetemé – hogy kik lehetnek az új tulajdonosok, nem érdemes firtatni, de valószínű, már nem az állam.)

Egyik estefelé azt észleltük, hogy a nyári kánikula ellenére az erkélyablakunk előtt, fentről vízesés ömlik alá. Mint később kiderült, a felettünk nyaralók alighanem fürdésre készülhettek, vizet engedtek a kádba, de meggondolták magukat (rájöhettek minek, ha úgyis a tóban is ezt tették egész nap), és sétálni mentek a belvárosba. Ám a csapot elfelejtették elzárni, és amikor a vízszint meghaladta az erkélyküszöb magasságát, a víz lezúdulva vízesést képezett. A felnőttek a mitővőségen tanakodtak, ugyanis a gondnokot nem sikerült fellelni. Akkor én egy hirtelen ötlettől vezérelve, halált megvető bátorsággal, a földszinti vagy első emeleti erkélyünk (valójában nem a miénk volt, hanem az államé – csak a pontosság kedvéért) oldalsó árnyékoló rácsának külső lemezein felmásztam a felettünk lévő erkélyre, behatoltam a lakrészbe, és félelmet nem ismerve elzártam a kád csapját – megmentve ezzel az üdülőt a végpusztulástól. Ezt követően lemásztam, de eszemben végig az járt, hogy bizonyára mindenki a hőstettemről fog beszélni, az elkövetők pedig nem győznek majd hálálkodni… Nem így történt, az egybegyűltek csupán helyeslően bólintottak a veszély elhárultán, majd a nemkívánatos és büntetendő csoportosulás elkerülését megelőzendően oszoltak.

Ezzel a néhány életképpel búcsúzva gyerekkorom balatoni nyaralásaitól azért még egy hangulati képet felidézek: ezek pedig a szélben suhogó nyárfák, melyek akárhol is üdültünk, mindenütt jelen voltak. Egy évvel az utolsó szüleimmel töltött balatoni nyaralásunk után már kellemetlen emlékként maradtak meg bennem ezek a fasorok: a kiskunfélegyházi laktanya udvarán szép számmal termelték a faleveleket, amiket ősszel aztán a frissen bevonult egyetemi előfelvételiseknek kellett felseperniük. A számomra amúgy is szokatlanul korai ébresztőnél már jóval korábban, az aznapi sertepertélésre kiszemelteket az ügyeletes mozgósította a feladatra. „Molnár, ébresztő” – javasolta, és a balatoni álomországból egykettőre a laktanya udvarán találtam magam, a magyar néphadsereg csodafegyverével, az ágakból kreált seprűvel a kezemben. De ez már egy másik történet, hogy az elcsépelt szófordulattal éljek…

Molnár Zoltán Gábor

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék