Szabálytalan beszélgetés egy szabálytalan pályáról

Vannak évfordulók, amik mérföldkőként jelzik az időt. Ilyen mérföldkőhöz érkezett el Pozsgai Zsolt is, aki az egyébként többek által nem túl sokra tartott kortárs magyar irodalom, színház és filmművészet alkotója. Dramaturgként és rendezőként is számos társulat munkájának meghatározó alakja. Az a fajta ember, aki a színházi szakma számos területét „testközelből” ismeri, mert több évtizeddel ezelőtt belemerítkezett a színház varázslatos világába. Nem csak benne maradt a művészet különleges szférájában, hanem néhány év elteltével számos saját drámával, előadások és filmek sorával lepte meg a közönséget. Zsolt azon magyar szakemberek egyike, aki maga kezébe vette a sorsát, és ezt olyan tehetséggel teszi, hogy nemzetközi megmérettetéseken díjak sorát nyeri el. Olyan országokban, ahol pályatársainak eszébe sem jut indulni. Sikerének egyik titka az, hogy hisz a művészet erejében és időszerűségében. A kezdetektől ismerjük egymást. Ezért szinte hihetetlen, hogy a 60. születésnap kapcsán beszélgetünk, mert bennem megmaradt annak a fiatalembernek, akivel a ’80-as évek elején találkoztam Pécsett. De biztosan állíthatom, hogy egy perccel sem múlt el felette az idő. Ma is az, aki annak idején elindult egy szabálytalan pályán. Csak mostanra nagyon sok siker van mögötte és az évek során kialakult még érettebb szemléletű emberi értékrend képviselőjévé vált.

– Hogyan kezdődött a színházi és az írói pályafutás?

– A színjátszással nagyon korán kapcsolatba kerültem. A Nagy Lajos Gimnázium amatőr színpadán diákként együtt játszottunk a színház későbbi igazgatójával Balikó Tamással és Nagy Zoltánnal, aki szintén a színészmesterséget választotta. Zoltán többek között a Vígszínház társulatának is tagja volt. Sajnos már mindegyikük az égi társulat tagjai. Az én életem nem a színjátszás felé kanyarodott. Viszont a színházi lét egy életre a részemmé vált. 1982-ben kerültem a Pécsi Nemzeti Színházhoz Simon István ajánlására, ahol asszisztensként kezdtem, majd átkerültem a titkárságra, ezután a közönségszervezés feladatát kaptam meg. Később más színházakban dramaturgként is dolgoztam, és jöttek a rendezői feladatok is. Egyre több területét megismerve a színházi szakma sokrétű hátterének haladtam a pályán. A Pécsi Nemzeti Színház nagyon nyitott volt arra, hogy az ott dolgozó művészek, alkotók többféle módon bontakoztassák ki magukat. Az írói pályafutásomat az első darabom bemutatójától számolom. 1988-ban Zalaegerszegen debütáltam. Az azóta eltelt 32 évben pedig sok mű született. Jó néhányat rendezőként is én állítottam színpadra. 15 évvel ezelőtt pedig belépett az életembe a film. Számos alkotást rendezőként jegyzek. Azóta ez a hármasság, az írói munka, a színházi és a filmrendezés jellemzi a mindennapjaimat.

– Az első darab megszületésére mi késztetett?

– Már a diákszínpadi időktől datálódik a dráma, a belső párbeszédek iránti érdeklődésem. A folyamatos kérdezés, a dialógusokon keresztüli kifejezési formát éreztem magamhoz a legközelebb. Szerencsés együtt állás volt az is, hogy abban az időben Nógrádi Róbert igazgatása alatt a kiváló társulat mellett, többek között olyan nagyszerű szakembertől tanulhattam a szakmát, mint Szegvári Menyhért, a Színház akkori főrendezője. A személyes inspirációt is Szegvári Menyhértnek köszönhetem. Az általa rendezett Hamlet előadás meghatározó volt a számomra. Ennek hatására született meg az első darabom a Hamlet egyik szereplőjének, Horatio életének tovább gondolása. A darab címe ezért nem véletlenül Horatio.

– A műveidben nagy mélységekig viszed el az olvasót/nézőt. Cselekményeiben gyakorta történelmi keretbe foglalva a dilemmákat, kérdéseket, mondanivalót. Mi ez a kíváncsiság?

– Van bennem egy folyamatos párbeszéd a világgal, ami árnyalttá teszi a problémákat. Mindig azt keresem, hogy a különböző nézőpontok igazság tartalma mit rejt magában. Arisztotelész ezt úgy fogalmazta meg, hogy a dráma két igazság összecsapásából alakul ki. Ezt a magam nézőpontjából még avval egészítettem ki, hogy ha 2 igazság fut, az tragédiába torkollik, ha 3, vagy több igazság szálai keverednek, az a komédia. Mivel én a színház gyakorlati oldaláról jöttem, ezért a darabok megírásakor is a színpadra állítás mikéntje lebeg a szemem előtt. Talán ebből eredhet, hogy gyakran felkérnek a saját darabjaim rendezésére is. A színházi háttérmunka, a színpadra állítás követelményeinek nagymértékű ismerete számít a megvalósításban.

– A saját művek rendezése laikus szemmel könnyebbnek tűnhet, mint más irodalmi alkotásának a színházi megfogalmazása rendezőként. Én azonban a saját művészet közeli tapasztalataimból úgy vélem ez koránt sem ennyire egyértelmű. Hogy állsz a saját és mások műveinek megvalósításához?

– Szakmai szempontból a drámaírók nem véletlenül nem rendeznek színházi előadásokat. Ők megírják a történeteket és mások álmodják színpadra a műveket. Az én esetem azért más, mert sok évtizedes színházi tapasztalatom van. A pályát a ’80-as évek elején asszisztensként kezdtem, az azóta elmúlt közel 4 évtized során dolgoztam művészeti titkárként, dramaturgként is. Sok éve rendezőként hozok létre előadásokat. A több irányú szakmai rálátás, ami egy előadás létrehozásához elengedhetetlen, lehetővé teszi számomra, hogy ne csak mások műveivel dolgozzam, hanem felkérésre a saját darabjaim is az én rendezésemben kerüljenek a nézők elé.

– Meglehetősen szigorú, talán fogalmazhatunk úgy, hogy kritikus vagy önmagaddal szemben a munkáidban.

– Magyarországon egyre elterjedtebb a rendező szemléletű színház. Ami azt jelenti, hogy meglehetősen szabadon bánhat a darabbal, szöveggel, színésszel. Én színész és szöveg központú alkotó vagyok. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a színpadkép tekintetében ragaszkodom a korabeli megjelenítéshez. A korszerűség számomra is fontos elem. Azonban lényegesen jobban koncentrálok az író eredeti szándékára. A saját darabjaimmal kapcsolatban pedig öröm számomra, hogy sok országban, sok nyelven játszák a darabjaimat. Olyan országok színpadán is, ahol a nézők nem feltétlenül ismerik a hazai társadalmi körülményeket. Ezek az előadások jó visszaigazolások, hogy amit írok, az szélesebb értelemben érvényes. Gondoljunk egy angol, német, svájci, vagy indiai társulatra, akik úgy választják ki a darabjaimat, hogy engem, mint írót sem ismernek korábbról. Tehát a darab csak témája és megfogalmazása alapján kerül be a repertoárba. Ezek a színházi előadások abban is új értéket hoznak, hogy gyakran a színpadra állítás, a művészi megfogalmazás számomra is meglepő szempontokat hordoznak magukban. Hiszen egy darabnak többféle, akár alternatív társulat szerinti megfogalmazása is lehet.

– A magyar nyelven íródott művek nemzetközi ismertsége szerényebb mértékű, mint ami jogosan megilletné a magyar irodalmi műveket, színdarabokat, drámákat. Ehhez képest a te alkotásaid meglepően sok országban kerülnek színpadra, sőt nagyon sok darabod és a filmjeid is sorra nyerik a díjakat nemzetközi fesztiválokon. Hol indult el ez a folyamat?

– Az egyik ok az lehet, hogy túlságosan ország specifikusak a téma választások, tartalmi megfogalmazások. Emellett ebben az országban kevéssé divat egymás népszerűsítése. Például itthon meglehetősen kevés helyen játszák kortárs írók darabjait. Ugyanakkor amikor Bulgáriában rendeztem meglepetésként ért, hogy az enyém mellett még 3 másik magyar szerző műveit játszották egy időben. A közönség szereti a magyar szerzők darabjait. Érdeklődnek irántunk. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a magyar nyelv olyan sok kifejezési árnyalattal bír, amit egyáltalán nem könnyű lefordítani. Az is befolyásolja a nemzetközi ismertség lehetőségének hiányát, hogy szinte egyáltalán nem működnek a Nemzetközi Szervezetek magyarországi képviseleti. Sem a színházi, sem az írói vonalon nincs elég figyelem ezen a területen. Ebben érdemes lenne változtatni, előre lépni. Én szerencsésnek mondható vagyok, mert vannak műveim, amit 26 nyelven játszanak a világban. Ennek persze az is lehet a hátterében, hogy elsősorban olyan témákat dolgozok fel, amik időtlenebbek. Általános érvényű emberi értékekről szólnak. Az is igaz, hogy én a magam kezébe vettem a saját dolgaimat. Vannak külföldi színházi ügynökségek, akik szívesen foglalkoznak magyar darabokkal. Velük közvetlenül veszem fel a kapcsolatot. Sokáig egy Hamburgi ügynökségnek köszönhetően voltam jelen a nemzetközi színházi világban. Van például Grazban egy színház, ahol közel egy évtizede majd minden évben meghívnak egy-egy darabommal rendezni. Sőt most már felkérésükre kifejezetten a színháznak írok darabokat. Egyik munka pedig hozza a másikat. Ahogy megismerik a darabjaimat és a rendezéseimet, úgy adnak egyre tovább. Genfbe is azért hívtak vissza többször, mert tetszett az első alkalommal létrehozott előadás, amit tőlem láttak.

A filmek esetében pedig én magam pályázom, magam nevezem be a filmeket a legkülönbözőbb fesztiválokra, megmérettetésekre. Így sokkal több helyre jutok el, mint ha az állami pályázati lehetőségekre várnék. Ennek köszönhető, hogy többek között Dél-Amerikában, nemrég pedig Afrikában nyertünk díjat, és sikeresen vettünk részt Indiában azon a filmfesztiválon, ami az Arany Medve díj Ázsiai megfelelője. Ezeken a nemzetközi megmérettetéseken maga a film volt az eszközünk. Senki nem ismert bennünket, tehát csak az alkotás értéke dönthette el, hogy ki, milyen elismerést érdemel ki a munkája alapján. Ez akár példa is lehet bárkinek arra, hogy tehetünk magunkért és a nemzetközi ismertségért. Annál is inkább megéri a befektetést, mert elképesztően értékes szakmai kapcsolatrendszer alakul ki a jelenlét kapcsán. Olyannyira, hogy ma már van, ahol a zsűri tagjaként vehetek részt. Ezek fontos elismerések a számomra. Nagyon érdekes kultúrát és művészeket ismerhettem meg például az Irakban, Teheránban, Indiában, Koszovóban megrendezett fesztiválokon. Ezek új felfedezésekre adnak lehetőséget.

– Ezeknek a különleges kultúráknak, helyszíneknek, egészen más szempontú társadalmi berendezkedésben élő alkotóknak, művészeknek a munkái, biztosan rendkívül inspiratívak az író, a színházi és filmes rendező számára.

– Mindenképpen. Sokat lehet meríteni ezekből az élményekből, találkozásokból.

– Az emberi mivolt megmutatkozása, az értékrend minden alkotásodban kiemelt fókuszt kap. Mondhatjuk, hogy ezt a témát kegyetlen őszinteséggel vizsgálod. Ez a személyes értékrendedből is fakad?

– Úgy gondolom, igen. Amikor az ember ki akar vonulni a napi elvárások rengetegéből, az aktuális társadalmi megítélések hálójából. A történelmi drámák rendkívül alkalmasak arra, hogy az időtlen emberi értékrendszert felszínre hozzák. Ezért lehetséges, hogy egy akár 800 évvel ezelőtt játszódó történet -a nézőket meglepő módon- mennyire aktuális és ma is érvényes alapokat jelöl. Ez jól mutatja, hogy a körülmények ugyan változnak, de az alap emberi tulajdonságok nem változnak és az értékrendszerek tartó pillérei is kor-függetlenek. Ezért a történelmi eszközökkel való ábrázolás megkönnyíti a lezárult múltnak köszönhetően a közlési módot. Így nincs szükség akár egy mobil telefon jelenlétével aktualizálni a darabot, ugyanakkor a tartalmi részben az időtlenség tere is megmaradhat, az elkövetkező időkre is. Szeretek így aktuális lenni.

– A filmjeidben különböző szerepekben gyakran visszaköszönnek művészek. Milyen szempontok fontosak a szereplők kiválasztásában?

– A csapat idővel kiépül az ember körül. Annál is inkább, mert szívesen dolgozom olyanokkal, akik értik a munkámat, elfogadják a rendezői munka stílusomat. Ehhez társul az is, hogy a pályám során nagyon sok vidéki színházban dolgoztam, dolgozom ma is alkotóként. Ennek során remek színészekkel találkoztam, akik soha nem kapnának szerepet filmekben, bármilyen kiváló művészek. Nekem pedig lehetőségem nyílt a saját filmes munkáimba őket hívni. Ilyen például Szabó Máté, aki Kálvint alakítja az egyik filmemben, amivel díjat nyertünk. Egyébként nem csak vidéki társulatok tagjaira lehet itt gondolni. Olyan nagyszerű művészek is érintettek, akikben a mai filmrendezők nem gondolkodnak. Mint például a Csendkút című filmemben Sinkó László, aki a néhány évtizeddel ezelőtti színházi, televíziós és filmgyártás népszerű sztárja volt.

– A színházi szakma elsajátításában Nógrádi Róbertet és Szegvári Menyhértet említetted a Pécsi Nemzeti Színházban eltöltött időszakra utalva. Az írói munka területén ki volt számodra a leg inspirálóbb?

– Ibsen: A Tenger asszonya című darabot nagyon fiatalon láttam a Pécsi Nemzeti Színházban. Olyan nagy hatással volt rám, hogy elkezdtem 11 évesen norvégul tanulni annak érdekében, hogy minél jobban megérthessem az Ibseni gondolatmenetet. Ez a típusú polgári dráma írás meghatározó jelentőségű a számomra. Emellett a fiatal pályakezdőként Pécsett töltött évek alatt a ’80-as években olyan magyar írókkal dolgozhattam együtt, mint Páskándi Géza, Illyés Gyula, Hernádi Gyula, Fejes Endre. Elképesztő színházi korszak volt, ősbemutatók sorával. Több, mint meghatározó. Máig ható alapvetések a munkámban. A másik domináns periódus az a 10 év, amit Kecskeméten töltöttem Bodolai Géza igazgatása alatt, ahol nem csak rendezőként dolgoztam, a színház számos darabomat is bemutatta. Illetve a Madách Színházas évadokat említeném Kerényi Imre mellett. De dolgoztam Békéscsabán, Zalaegerszegen, Győrben, Nyíregyházán is. Valamint Iglódi István mellett a Pesti Magyar Színházban. Ezek mind közrejátszottak. Aztán eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy független alkotóvá szeretnék válni színházi értelemben is, ami megadta azt a szabadságot, hogy én választhatok feladatot magamnak.

– Klasszikus értékrendet képviselsz. Ugyanakkor minden körülményt figyelembe véve, nem lehet teljesen függetlenedni a kortól. Az elmúlt több, mint 30 évre visszatekintve, hogy látod a szakmai életutadat?

– Miközben a Bulgáriai példát említve, ahol 82%-ban játszák a színházak kortárs, élő bolgár szerzők műveit és mindössze a fennmaradó 18% marad a repertoárban a más művek számára, addig itthon a magyar kortárs dráma szinte teljesen eltűnt a színházi palettáról. Magyarországon az üzleti szemlélet nyert teret. A színházi vezetők ezért nem vállalnak túl nagy kockázatot, és inkább a biztos bevételt garantáló darabokat tűzik műsorra. Mi nagyon szerettünk volna már vagy két évtizeddel ezelőtt létrehozni egy kifejezetten kortárs szerzők műveit bemutató önálló, Kortárs Dráma Színházat Budapesten. Ez sajnos a mai napig nem sikerült. Hiszek abban, hogy lenne nézői igény ezekre az előadásokra.

– Ennek lehet egy hosszabb távra kiható jelentése is. Hiszen az elmúlt 30 évben felnőtt egy új generáció, akiknek a kulturális affinitása, színházi ismerete már sokkal kevéssé tartalmazza a magyar színházi és drámairodalom néhány évtizeddel korábban meghatározó részét. Ebből adódóan nagyon gyorsan eljöhet az az idő, amikor ez a jelentős irodalmi és kulturális érték tulajdonképpen ismeretlenné válhat, amit komoly kockázatnak látok.

– Valóban lehetséges kifutás. A saját pályámon talán ebben is szerencsés vagyok, mert nagyon sok fiatal rendezővel, alkotóval van munka kapcsolatom Budapesten, vidéken és más országokban is. Marosvásárhelyen például vizsgaelőadásként is számos alkotásomat választják. Ez mérhetetlen öröm a számomra. Ezek az alkalmak nem csak személyes sikert jelentenek, hanem azt a reményt is magukban hordozzák, hogy megvan az az út is, amin a kortárs szerzők munkái mégis fennmaradhatnak a szakmai térben, és ami biztosítja azt is, hogy elérjenek a közönséghez.

Csaba Beatrix

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék