Síbarátok(őrültek) köre Eplényben

Úgy gondoljuk hogy az alábbi kis történet tanulságos lehet általánosságban a sport szerelmeseinek is, de ezúttal az egyik legnépszerűbb sportág kapcsán ragadtunk tollat – úgymond glosszaszerű műfajban. Gyorsan megjegyezzük, hogy a vírusos világjárvány őrületben mindenfajta mozgás felértékelődött, az immunitás jegyében, tehát indokolt és aktuális témáról lesz szó.

Nagy valószínűséggel állíthatjuk. hogy a Bakony fővárosának (Zirc) szomszédságában elhíresült sí komplexumot nem kell különösebben bemutatni olvasóinknak. Merthogy kishazánkban magasan a legjobb feltételekkel rendelkezik az itteni Siaréna (www.siarena.hu), amely e sorok írójának immáron több mint négy évtizede rendszeresen látogatott helyszíne. Hogy az itteni hangulatot kissé érzékeltessük, az utóbbi évtized függvényében több tucatnyian szoktunk versengeni a 9:00 órás kezdésért, hogy a négyüléses Sólyom felvonóval elsőként juthassunk fel a „gleccser” tetejére.

Nos, a Szirbek József által alapított Zirci Veteránok közösségének emblémáját sokan viselik hátukon avagy a karjukon, jelezve az összetartozásukat illetve egyfajta a hangulatos életformát. Természetesen ez a kör az évek során jelentősen kibővült, leginkább veszprémi lakosokkal, de tiszteletet parancsoló a távolabbról (Budapest, Győr, Székesfehérvár, Pápa, Balatonfüred) érkező törzsgárda is, akiknek már a sötét hajnalokon szólal meg az ébresztőjük. Tulajdonképpen az utóbbi város síkirálya, Lukács László indította el bennem az ihletet egy telefonbeszélgetés kapcsán, akit 80 évesen is az elsők között üdvözölhetnek az üzemeltetők.

Mondhatni ő az egyik legprofibb a FIS világkupa versenyek frontján mások mellett (a teljesség igénye nélkül amatőr megemlítendő síoktatók és versenyzők – becenevűkön: Latyi, Taki, Rupi,TT, Zotyó,Mozsó, Kék villám…) felháborodva vette tudomásul, hogy lemaradtam az akkor éppen zajló Eurosport óriásműlesiklás versenyen történt nagy bukásáról, Nicol Schmidhofer (Niki 31 éves) osztrák világbajnok versenyzőt illetően. Ugyanis húsz percre félbe kellett szakítani a női alpesi síelők világkupa sorozatának lesikló versenyét Val d’Isereben. Sajnálattal érintett a hír, mivel Lachtal üdvöskéjével/büszkeségével pont egy évtizede vacsorázhattam (felejthetetlen minőségű fantasztikus pisztrángot) együtt családi éttermünkben, polgármester édesapja vendégeként egy study túrán.Ha már szóba került egy világbajnok, akkor – nosztalgia gyanánt – zárójelben hadd említsem meg a nála is sokkal közismertebb ikont, akinek megfordulhattam a szülői otthonában és akiről élőben elneveztek egy utcát Flachauban – Hermann Mayer felirattal.

Egyébiránt bevallom: azért a nagy tisztelet, gyerekes rajongás az élsport legjobbjai iránt, mert a világranglista 60 legjobbja közé jelenleg egyetlen magyar sem fér be. Csupán érdekességként említem meg, hogy Franciaországban (Vars) szerencsével találkozhattam anno Charlieval, aki az ottani speeding pályán 263,25 kilométer per óra feletti sebességgel állhatott a dobogó tetejére. Azóta is óriási alázattal ismerem el ezt a bravúros teljesítményt és őrzöm a vitrinemben a dedikált relikviákat. Ugyanis van fogalmam a témához, mivel életemben egyszer sikerült – persze felelőtlen virtuskodásban – Zillertalban (Hintertux) egy fekete pályán száz km feletti sebességet elérnem, ami úgy utólag is maga a rémálom volt – ráadásul viszonylag rövidebb carving Atomic léccel…
Végül egy mindenki számára közhelynek tűnő, de bölcs igazsággal zárom gondolatomat, miszerint minél többet tanulunk, annál inkább rájövünk arra, hogy milyen keveset tudunk. S ez végeredményben mindenre igaz az élet valamennyi területén…

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék