Interjú egy versenytáncos fogorvos házaspárral
Az „E” osztályos táncosok számára megrendezett országos bajnokság 2018-ban is sok nézőt vonzott. A táncparketten szinte repülő versenyzők közül, a standard táncokból ötödik helyezést elért — Csarnai Máté – Szentléleki Nóra — párossal sikerült néhány szót váltanunk.
De miért pont őket választottuk – a sok figyelemre méltó pár közül – kérdéseink feltevésére?
Először is köszöntöm Önöket lapunk nevében és gratulálok a döntős, ötödik helyezéshez! Bevallom, nemcsak az előkelő helyezésük elérése és persze a szemet gyönyörködtető – egymással oly harmóniában lévő – táncuk miatt szerettem volna Önökkel beszélgetni, hanem a foglalkozásuk – mindketten fogorvosok – is izgatta a fantáziámat. Kissé viccesen kérdezem:
Foghúzás után vagy az elől menekültek a táncparkettára?
Elsőként a páros hölgytagját, Dr. Szentléleki Nórát kérdezem. Egyáltalán mik voltak az előzmények, hogy fogorvosi szakmájuk gyakorlása mellett (ill. már előtte) táncolásra „adták fejüket”, jobban mondva lábukat?
Sz.N.: Engem a tánc, a zenére történő mozgás mindig vonzott, talán ebben az is szerepet játszott, hogy korábban balettoztam és zongorázni is tanultam. A balett-órák után egy-két méterrel „a föld felett lebegtem”, ezért hazafelé gyakran gyalog mentem a vasútállomáshoz, hogy ebből az emelkedett, varázslatos hangulatból a tömegközlekedés zaja minél később tudjon visszarángatni a földre.
És a táncpartner, aki egyben Nóra férje, Csarnai Máté doktor is már ilyen ifjan érezte a zene és főleg a tánc vonzerejét?
Cs.M.: Gimnazistaként (Vácon a piaristáknál) különösen nem érdekelt a tánc, ráadásul kicsit gátlásos is voltam. Amikor mégis részt vettem egy tánctanfolyamon, elkezdett motoszkálni bennem, hogy milyen jó dolog is lehet a táncolás.
Az orvosi egyetem befejezése után felvetettem a társastánc tanulást Nórinak. Akkoriban az angol keringő és a szamba lett a kedvencünk. Valahogy így kezdődött…
És hát bizonyára hosszú utat tehettek meg, amikorra már versenyzésre is sor került?
Cs.M.: A versenyekre való felkészülésben, s magában a versenyben is inkább a fejlődés lehetősége, a tánc szeretete motivált, semmiképpen sem a mindenáron való győzelem.
A tanárunk gyakran szokta említeni, hogy mindenkinek önmagát kell legyőznie.
Mi a véleményük a megmérettetés „realitásáról”? Egyes sportokban (pl. a tenisz, de főleg asztalitenisz) jóval könnyebb lehet a „versenyzők” teljesítményének objektív értékelése – a szubjektivitást mellőzve.
Sz.N.: A versenyeken egy-egy tánc esetében kb. másfél-két perc áll rendelkezésre megmutatni tánctudásunkat a pontozóknak, akiknek akár hat-nyolc párt is figyelniük kell ezen rövid idő alatt. Így – óhatatlanul – szubjektív lehet a bírók döntése, amit el kell fogadnunk a műfaj sajátosságaként.
Hol készülnek fel a versenyekre?
Cs.M.: Budapesten, Kemény Tamás és Princz Nóra táncegyesületében. Ők maguk is aktív versenyzők, kiváló eredményeket érnek el hazánkban és külföldön egyaránt. Magyar bajnoki címmel és világbajnoki ötödik helyezéssel is rendelkeznek, a rendkívül rangos Blackpool-i táncverseny győztesei.
Nem nagyon fárasztóak az edzések?
Sz.N.: Egy-egy edzés másfél óráig tart, de ha nagyon elmélyülünk valamiben, akkor még tovább. Vannak ún. „hajtós” edzések is, amikor együtt gyakorlunk a többi párossal, és mindenki táncolja a saját koreográfiáját, egymás után minden táncét, több körben. Ezt bírni kell szusszal, nem egy könnyed „táncolgatás”. És erre szükség is van, hiszen a tánc mostanában egy kicsit a sportteljesítmény irányába mozdult el, amihez feltétlenül kell a fizikai állóképesség.
Az egyes versenyosztályokba („E”, „D”, „C”…) hogyan lehet bekerülni?
Cs.M.: Minden versenyen pontokat lehet szerezni, hogy mennyit, az a mezőnytől, az elért eredménytől és a verseny rangjától függ. Például „E”-ből „D” osztályba kerüléshez 50 pont szükséges. Magasabb osztályban már bonyolultabb figurákat lehet táncolni, és a táncok száma is változik: standard esetén „D”-ben bécsi keringőt is táncolnak az angol keringő, a tangó és a quickstep mellett. A felsőbb osztályba kerülés igen nehéz, hosszú folyamat.
A versenyszellem erősödésével felvetődik a kérdés: művészet-e vagy „versenysport” a versenytánc? Egyáltalán milyen tendencia érzékelhető?
Cs.M.: Korábban az együtt-táncolás élménye és annak harmóniája dominált a versenyeken, de az utóbbi időben a „sportteljesítmény” jelleg kezd erősödni. Egyre inkább elvárás, hogy a mozgás ne csak szépen kivitelezett, hanem lendületes, akár éles legyen. Ehhez alaposan el kell sajátítani a technikai elemeket. Hozzánk a művészeti megközelítés közelebb áll, mi Nórival valamit adni szeretnénk azzal, ahogyan táncolunk, nem pusztán lépések egymásutániságát.
Mindkettőjük táncát – a versenyen látottak alapján – a zenével való összhang és a mozgás légiessége hatotta át. Talán ebben tehetségükön és a rengeteg gyakorláson kívül az is nagy jelentőséggel bír, hogy az Önök esetében nem csak egy „tánc-párról”, hanem egy harmonikus házasságban élő párról van szó. Elégedettek-e egymással a táncparkettán?
Sz.N.: Igen, és ez óriási ajándék, hogy együtt tehetünk valamiért, amit mindketten ennyire szeretünk. Ha hibázunk tánc közben, nem szoktunk egymásnak szemrehányást tenni, de megbeszéljük, mit lehetne máskor jobban csinálni, mi lehetett a baj. A másikban szinte sohasem, rendszerint inkább magunkban keressük a hibát.
A páciensek fogászati gyógyítása, valamint a táncművészetre nyitott embereknek szóló örömszerzés mellett lapunk nevében kívánok további szép eredményeket, abban a reményben, hogy a következő országos bajnokságon a dobogóra állhatnak majd.
Dr. Kővári Marietta
Januárban lángba borul a Fővárosi Nagycirkusz porondja! Nemzetközileg elismert magyar artistaművészek, kirobbanó sikerű produkciók a világhírű Rippel Brothers rendezésében: Főnix...