Rocklegendák éjszakája – Scorpions-60

A közelmúltban (Július 5-én) különleges estét éltünk át a hannoveri Heinz von Heiden Arenában, ahol a Scorpions hazatért a szülővárosába – hannoverbe. A koncert a „Coming Home to Hannover” címet kapta, ahol a zenekar barátai, Alice Cooper és a Judas Priest is színpadra léptek, mielőtt a hazai hősök, a Scorpions átvették volna az uralmat. A többórás rockmaraton látványos pillanatokkal és néhány bosszantó várakozással fűszerezve marad emlékezetes…

Elsőként Alice Cooper hozta el sajátos horror-színházi világát.  A csúcspont kétségtelenül a Poison című slágerük volt, amelyet a tömeg egy emberként énekelt, a stadion szinte vibrált az energiától. A dal lendülete és Cooper karizmája mindenkit magával ragadott, de az igazi show akkor jött, amikor a színpadon “lefejezték” a sztárt – természetesen csak egy bábut, ám a trükk olyan profin volt kivitelezve, hogy akár egy bűvészmutatvány is lehetett volna. A közönség ujjongott, és mi is ámulva néztük, ahogy Cooper a rá jellemző drámai eleganciával uralta a színpadot.

Ezután a Judas Priest következett, akiket korábban nem ismertem. Bár a heavy metal rajongói láthatóan élvezték a produkciójukat, számomra a stílusuk nem volt különösebben emlékezetes. A nyers energia megvolt, de valahogy nem találtuk meg a közös hullámhosszt, így ez a rész inkább csak egy felvezetés maradt a főattrakció előtt.

Ezután jött a legnehezebb rész: másfél órás várakozás. A szervezők ennyit húzták az időt, hogy teljesen besötétedjen, és fel tudják kapcsolni azokat a világító karkötőket, amelyeket a bejáratnál kaptunk. Bár a várakozás kifejezetten idegesítő volt, végül be kellett látnom, hogy a látvány valóban különleges lett. A karkötők különböző színekkel villantak fel, mindig az adott dalhoz illeszkedve: amikor több tízezer ember karja egyszerre világított, olyan volt, mintha az egész stadion egyetlen élő fényshow-vá változott volna.

A zenekar hatalmas energiával robbant be, mindenki hatalmas ovációval fogadta őket. Az együttes jó formában játszott, a hangzás erőteljes volt, a látványvilág lenyűgöző, ám mégis érződött, hogy az idő nem múlt el nyomtalanul. Klaus Meine, a zenekar legendás frontembere bár mindent beleadott, látszott rajta a fáradtság, és néha már megremegett a hangja. Ennek ellenére a közönség kitartóan támogatta, és minden egyes szólamot együtt énekelt vele.

Az est egyik fénypontja kétségkívül Mikkey Dee háromperces dob-szólója volt. A színpad fényei lecsökkentek, minden tekintet rá szegeződött, és ő elementáris erővel, szinte emberfeletti sebességgel vitte végig a produkciót. A dobshow nem csupán technikai bravúr volt, hanem igazi attrakció, amely önálló koncertélménynek is beillett volna. A közönség tombolt, és a végén egy emberként ünnepelte a dobost, aki bizonyította, hogy a Scorpions színpadán nem csak a gitárok és a vokál ragyoghatnak.

Számomra két dal maradt még igazán emlékezetes: a „Coast to Coast”, amelynek instrumentális lendülete és a zenekar összhangja lenyűgöző volt. És a „Wind of Change”. Utóbbiban különösen erős pillanat volt, amikor a jól ismert sorokat megváltoztatták: az „of change” helyett most „to change”-et énekeltek, mintegy hangsúlyozva, hogy a változás nemcsak történik, hanem tennünk is kell érte. Ez a kis módosítás hihetetlenül erős üzenetet adott, és az egész stadion együtt dúdolta a legendás dallamot.

A koncert végén pedig nem maradhatott el a legnagyobb klasszikus: a „Rock You Like a Hurricane”. A dal alatt hatalmas lángcsóvák csaptak fel a színpadon, a refrén végén pedig a stadion tetejéről tűzijátékokat lőttek fel. A közönség tombolt, a karkötők szinkronban villogtak, és egy pillanatra úgy éreztük, hogy a Scorpions örökké él.

Végül megjegyezzük: azért volt árnyoldala is az estének. A másfél órás várakoztatás, valamint az összességében hét órányi állás és ácsorgás sokat kivett belőlünk. Bár a látvány és a hangulat mindent vitt, az élményt némileg beárnyékolta a szervezés ezen része.

A “Coming Home to Hannover” koncert azonban egy olyan este volt, amelyet sosem felejtünk el. A Scorpions és barátai bebizonyították, hogy a rockzene még mindig képes összehozni az embereket, és egy hannoveri nyári éjszakát felejthetetlenné tenni. 

Deák Botond

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék