POLINÉZIA, A VILÁG MÁSIK FELÉNEK CSODÁJA

A címbeni értékeléssel nemcsak a híres festőművész, Paul Gauguin ( a világhíres Tahiti nők alkotója) azonosulhatott, hanem mindenki, aki betehette lábát a Francia Polinézia szigetcsoport bármelyik részébe – de leginkább és valószínűleg Tahiti fővárosában landolt. Ezek ismeretében nyugodtan állíthatjuk: az alábbi beszámolónk és információk mindenképpen az exkluzívabb kategóriába sorolandók.

Kezdjük úti beszámolónkat egy kis földrajzismerettel, mert hogy Tahiti – feltételezhetően – kevésbé ismert helyszín olvasóink nagy részének. Amennyiben kiteríthetnénk a Földgömböt, úgy Dél-Amerika és Ausztrália között találnánk meg a Csendes-óceán közepén (jóval az Egyenlítő alatt) Tahitit.

A több mint száz szigetből álló Francia Polinézia közel Európa méretű óceáni részen helyezkedik el, Papeete fővárossal a központban.

A repülési idő Budapestről – kétszeres átszállással – gyakorlatilag egy egész napos kitartást és türelmet igényel, de (előre jelezzük) kárpótol a varázslatosság!

A rövidebb útvonal Párizson és Los Angelesen át vezet, míg a hosszabb változat Japán, Ausztrália és Új-Zéland érintésével valósítható meg. Ez utóbbi kevésbé népszerű a turisták körében kontinensünkről.

A Magyarországról a legtávolabbi pontra való útra kelés lehetősége – talán ezt nem szükséges eléggé hangsúlyozni – nagy izgalommal fokozta az elérhetetlennek tűnő valóságot. Tanulságul csak a lényegre hívjuk fel olvasóink figyelmét.

Az ominózus utazás első állomása Párizs volt, ahol három napos kényszerpihenőre ítéltettem – az amerikai tranzitvízum kapcsán ugyanis erősen „zátonyra futottam”. Mindez annak ellenére történhetett meg, hogy 2013-ig érvényes (kékes színű) klasszikus útlevéllel rendelkeztem, s az utazásom időpontjában már az USA-ba nem kellett vízum. Előre bocsátom, Los Angelesben csak alig két órás tranzitról volt szó az üzemagyag feltöltés miatt, ahol egy úgynevezett karantén váróterembe terelték a mintegy kétszáz főből álló tahitiseket (nagy amerikai szigor közepette), ahol még a fotózást is megtiltották.

Nos, a nagy csindarattával beharangozott vízumkényszer-eltörlés sajnos a magyarok nagy többségére nem vonatkozik, csak az új típusú (piros színű) elektronikus rendszerű útlevéllel rendelkezők élvezhetik az ebbéli előnyt. Így nem maradt más hátra, mint hogy bevállaljam kontinensünk egyik legnagyobb (12 milliós lakosú) és legdrágább fővárosának meghódítását vízum ügyben. A procedúra röviden szinte leírhatatlan, mert hogy a befektetett energia közel sem volt arányos a végeredménnyel, a bürökratikus hozadékkal. Végül is a magyar képviseletnek köszönhetően – a főkonzul és mukatársai közreműködésével – úgynevezett gyorsított eljárással (mintegy száz euróért) a harmadik nap megkaphattam a tranzit vízumot. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy a Magyarországénál nagyobb lélekszámú francia metropoliszon belül a repülőtér a legészakibb részen, a szállásom az ellentétes déli oldalon, míg a konzulátusok (magyar és amerikai) nagyjából a centrumban találhatók. S akkor még nem is említettem, hogy franciául a szókincsem gyakorlatilag a nullával egyenlő, márpedig ennek hiányában nem lehet egykönnyen elboldogulni a tömegközlekedésben. Ugyanis a franciák nagyon is elvárják nyelvük ismeretét. Egyébiránt a taxizás pedig elég drága, mivel a repülőtérről a belvárosba a negyven perces útért csaknem félszáz eurót fizettem. A nem épp szerencsésen induló utazási tortúra időbeni összegzése nettó 22 órás repülőút, az említett két-két órás átszállással bruttó 27 óráról beszélhetünk.

Az éjszakai landolás (Papeete) után az eredetileg tervezett Le Meridien Hotel helyett a Sheratonban maradt lehetőségem pár órás alvásra, nem könnyen aklimatizálódva a 12 órás időeltolódásnak köszönhetően. Röviden ismerkedjünk meg a helyszínnel.

Tahiti a fősziget, amelynek a főváros melletti repülőterére érkeznek a nemzetközi légitársaságok gépei. A vulkanikus sziget közepén közel ezer méteres hegyek (a Kékesünkhöz hasonló méretűek), fantasztikus völgyek és vízesések fokozzák a látványosságokat. Papeete mintegy százezres lakossága Polinézia kétharmadát teszi ki a lélekszámot illetően, amely forgalmas főutcával, mozgalmas és érdekes yacht-kikötővel hívja fel magára a figyelmet.

A sziget déli részén egy gazdag botanikus kert és a rangos Gauguin Múzeum megtekintése ajánlható az idelátogatóknak.

A reggeli után útra keltünk egy Aremiti nevű szárnyas hajóval – bő fél órányira – Moorea szigetére, a Legend Resort hegyoldalba épült, óceánra néző panorámás komplexumához. A faházas klimatizált appartmanok különlegessége, hogy a klasszikus üvegablakokat nyitható-zárható zsalugáter helyettesíti. Az itteni trópusi klíma jellegzetessége pedig, hogy hajnali ötkor már világos van, s a pirkadás kezdetén (négy óra tájékában) az énekes madarak csicsergésére illetve kis szerencsével a vadon élő kakasok kukorékolására ébredhetünk.

A programnak megfelelően egy teljesen új, 19 lyukú golfpályát járhattunk körbe útitársammal, több mint száz hektárnyi területet megismerve. Ezt a napot egy félnapos quad-túrázás tette feledhetetlenné az Albert Tours szervezésében. Szerencsénkre egy roppant szimpatikus profi idegenvezetővel hozott össze a sors bennünket Karl Haring nemzeti boksz-bajnok személyében, aki egyébiránt 12 gyermekes család sarja.

Csodálatos környezetben kóstolhattuk a trópusi gyümölcsöskertek különlegességeit, ám a fénypontot a közel ezer éves múltra visszatekintő Marae Tetiiroa kőmaradványai jelentették egy dzsungel-szerű erdőben, amely egyszerre biztosította az itt élők számára az ima- és kivégző (ítélet végrehajtó) helyet, sőt ettől száz méternyire a temetőt is.

Másnap egy belső charter járattal utaztunk át alig egy órás repüléssel a szigetcsoport legelegánsabb, következésképpen legdrágább állomására, a rangos Bora-Borára. Különlegesnek tűnt, hogy a mintegy harminc fős repülős csapat pont egy tucatnyi hotelbe szállásoltatott el, így mindenkiért a szállásadója küldött vízitaxit – merthogy az itteni repülőtér is egy külön kis szigetecskére épült. Vendéglátóink úgyszintén egy külön szigetre fuvaroztak két éjszakára, amelyet a Lagon Resort és Spa ötcsillagos rezidencia tulajdonosai birtokolnak, leírhatatlanul pazar környezetben és minőségben. A jellegzetes bungallók itt leginkább az óceánba épültek.

Másnap egy fantasztikus lagunatúra részesei lehettünk. Sosem gondoltam volna, hogy méteres rájákat simogathatok valaha is az életben, ugyanis a hasi oldalon az érdes szájjal azért nem teljesen veszélytelen ez a faj sem. A lagunák változó színkavalkádja pedig maga a csoda, amit csak a Shark Boy szolgáltató cég meglepetésnek szánt programja tetézett. Kísérőnk az összes adrenalinos vízi sport tudora avagy fenegyereke, egy egész napon át állt rendelkezésünkre, amelynek csúcspontját a nyílt óceánon beetetett cápák közötti fürdőzés jelentette. Willi pedig bemutatta, hogy egy légvétellel lemegy 15 méteres mélységbe (a rekordja ennek duplája, három perces víz alatti tartózkodással), mi pedig fentről kémlelhettük a közelgő három méteres, ám emberre nem támadó cápafajtákat. Kísérőnk hosszas unszolására az egyik ilyetén cápás részen én is bepróbálkoztam, ugyan csak rövid időre, mivel egy percen belül hárman fogtak közre. Egy biztos: soha életemben nem úsztam olyan gyorsan, merthogy nagyon beparáztam, az egy biztos. Willi ugyan szerencsémre megörökítette a jelenetet, aki nem nevetett, sokkal inkább hahotázott. Persze később azért elárulta, hogy a világ több mint száz cápafaja közül csak néhány veszélyes az emberre, de anno még ennek az információnak nem voltam a birtokában.

A szállástesztek folytatódtak Bora-Bora szigetén, ugyanis megismerhettük az Intercontinental Resort és Thalasso Spa valamint a St. Régis Resort minőségi szolgáltató rendszerét is. Majd ezt követően Rangiora szigetére repültünk tranzitállomásként, hogy bejárhassuk Fakarava szigetét a világörökség részeként. A közel ezer lakosú sziget egyetlen hotele a Le Maitai Dream – hasonlóan a többiekhez – zömében az óceánban cölöpökön álló villákból áll. A világszerte ismert itteni gyöngyhalászok illetve kereskedők egyik legnagyobbjának a farmját sikerült meglátogatni, megismerve a hosszadalmas és nagy szakértelmet kívánó tenyésztés titkait.

A világutazó Günther Stuttgartot hagyta ott bő harminc esztendeje azért, hogy Hinanó bennszülött feleségével ezáltal biztosítsák megélhetésüket.

Epilógus gyanánt megjegyezzük: természetesen az egyhetes polinéz úti beszámoló csak a lényegre szorítkozhatott, így nem maradhat más hátra, mint hogy a felejthetetlen sok látnivalót megköszönjük – méghozzá patinásan tahiti nyelven: Mauruuru… merthogy ezt a szót mindenki elsőként gyakorolja itteni álomútján.

–Szalay Attila–

KERETBE:

A legfontosabb tudnivalók!

A szigetcsoport hőmérséklete trópusi, (28–35 °C) s a legtöbb csapadék november és március között hullik. Ennek ellenére az időjárás a téli időszakban a legkellemesebb, ám a legtöbb turista tavasztól őszig keresi fel a méltán népszerű üdülőhelyet. Fizetőeszközük a csendes-óceáni Frank (1 Euró nagyjából 120 CFP). Az árfolyam egyébiránt minden pénzváltónál fix, sőt, a nagyobb szállodák is már csatasorba álltak e tekintetben. A barátságos polinézek korrektségére jellemző, hogy a megmaradt frankot a távozáskor ugyanazon a tarifán váltják vissza.

A szigeteken sehol sincsenek egészségügyi előírások, ám azért a palackozott víz fogasztása az ajánlott. Korszerű és fejlett orvosi- illetve kórházi ellátással rendelkeznek. A magyar állampolgárok harminc napig vízummentesen tartózkodhatnak a szigeteken, s az útlevélnek a visszautazástól számítva még hat hónapig érvényesnek kell lennie!

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék