beleborzongok:
ötven év- évezred vágta fél század!
Szólásra nyitnám görbülő számat,
elbújtak szók, hangok.
Magamnak mondok monológot.
1967. Tósokberénd, ma:
Szent István Általános Iskola.
Az volt a gyerekkor, elillanó,
befejezetlen csoda.
És? Mivé lett életed, leélted,
megélted?
Érdemes volt, vagy csak érdekes?
Milyennek hiszed?
Nézzük egymás barázdált arcát,
nem leljük fel benne a gyermek
orcát.
A hullámos rét lassan elsimul
Fejünkön, megmaradt hajunk
Vigasztaló szürkébe fakul.
Kiket magába zárt a végtelen csend,
sírjukon éveink gyertyái égnek,
szóljon Róluk is búcsúzó ének,
Felettük múló levelet lenget a szél.
Osztályfőnök biceg a múltból,
svájci sapkája villámot hárít,
tömött bajsza megoldó képlet:
mindenki egy évet előre élhet.
Mozis vetít filmet az égre,
úttörő csapat vigyázban áll,
pirosló arccal nézünk az égbe,
s hallgatunk poli- technikát.
Tanárnő, ki akkor
pirosra pofozta arcom,
érte már csak oroszul haragszom,
(de biztos kellett az nekem nagyon)
Magamat örökül hagyva,
nevemet véstem a padba.
E délutáni, szeptemberi őszön
huszonkét szabadlelkű diák
megfogadja az örök szentenciát:
„Bár zord a harc, de megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák”
De akkor is menni kell tovább,
Ha már nincsenek bennünk csodák.
Ajka 2017 szeptember
Balassa Zoltán
„A báb nagyon hasonlít az emberhez s az ember nagyon hasonlít a bábhoz. Mikor az ősember az első halottat látta,...