Örökség…

Az alábbi megemlékezés nagyon értékes és követendő emberi gondolatok hozadéka, amelyeket szívből ajánlunk Mindenkinek, de leginkább az ifjabb korosztálynak. Büszke vagyok arra, hogy jó barátságban lehettem napilapos korszakomban az érintettekkel, az édesanyával és volt munkatársammal. Az utóbbi személy Balla Emőke jelenleg a Napló főszerkesztő helyettese.

Jézus mondja: És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Mt 28,20

A Biblia-olvasó Útmutatóban ez volt az aznapra kijelölt ige, mikor megtudtuk a CT, aztán az MR vizsgálat eredményét. Bizakodni kellett, kapaszkodót találni, mert egyértelművé vált, hogy az állapota súlyos, életveszélyes. Nem tudtuk, onnantól kezdve vajon mennyi adatik még – hónapok, hetek, napok? -, lehetséges-e, megvalósulhat-e a tervezett győri műtét.

Szép életem volt említette ezután többször és azt, hogy elfogadja Isten akaratát. Az egyik reggel folyt a könnyem, csak úgy, magától. Ne legyél szomorú, mondta, én se leszek az. Sírtunk mindketten.

Most nehéz mihez tartani, mihez viszonyítani. Keresem a szavakat, dadogok, cserbenhagy minden tudás, íráskészség. Nem lehet kifejezni, megfogalmazni. Azt, hogy végtelenül hálás vagyok mindazért, amit Édesanyám élete során adott nekem, nekünk és végtelenül elkeseredett, hogy többé már nincs velem, velünk. Amit eddig nem tanultam meg tőle, azt ezután már nem tanulhatom, amit nem kérdeztem meg tőle, arra már soha nem lesz válasz.

Nagyon sok közös pillanatunk van. Volt. Hétköznapok, hétvégék, ünnepek, karácsonyok és húsvétok, sütések-főzések, vendégek fogadása, utazások, kirándulások, látogatások a testvérnél és a barátoknál, színházi előadások, koncertek, kiállítások, szaunázások, beszélgetések a szobában, a teraszon, az alsóörsi telken.

Sokat kaptam, kaptunk tőle. Erős volt, a szó nemes értelmében. Nagymamám és Apukám korai elvesztése után is felállt, tette a dolgát, ment előre, értünk, a gyerekeiért élt. Mindent megadott nekünk, ott volt életünk valamennyi pillanatában, örömében, bánatában, sikereiben, kudarcaiban. Féltett bennünket, aggódott értünk, még mostanában is, felnőtt emberekért. Hogy óvatosan vezessek az úton, meg ne fázzak, egyek, ne idegeskedjek a munkahelyen, le ne essek, mikor felteszem a függönyt.

Ezek most mind eszembe jutnak. És azok, amit a velem, velünk együttérzők mesélnek: hogy áradt belőle a biztonság, mert nemcsak szakértelemmel, szaktudással, de empatikusan kezelte a beteget. Nem kellett félni a foghúzástól, mert ő bizalommal teli légkört teremtett. Fiatalon lett szájsebész főorvos, kemény helyzeteket nemcsak a megyei kórházban kellett megoldania, de a települések fogorvosainak problémái is rá hárultak. Otthon mesélt a nehéz esetekről, bölcsességfogak húzásáról, hosszadalmas vésésekről. Arról, hogy hivatásában minden nap örömöt, szépséget talált. Segíteni az embereken, enyhíteni a betegek fájdalmát, szenvedését – ez volt az élete.

Munka mellett a feltöltődés: a kirándulások, felejthetetlen külföldi utazások, kulturális rendezvények, könyvek, vendéglátás, együttlét a barátokkal – őket kellene elsőként említeni. Nyitott, társaságkedvelő, barátságos, ilyennek ismerték őt.

Erős és bátor. Küzdő, kitartó. A földi élet és a hit harcát harcoló.

Ezt az örökséget kaptam, kaptuk tőle. Ezzel az örökséggel indulok, indulunk tovább.

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék