Nyomozás a valóság és a fikció között

Ha azt hiszed, hogy az egész világot megmentheted,
akkor a sorsot hívod ki magad ellen.

Paul Austerről

Napjaink amerikai irodalmának egyik legnépszerűbb szerzője, írásai a legkelendőbb könyvek jegyzékében szerepelnek világszerte. Különleges megvilágításba helyezi műveit, hogy esetében találkozik a kritika és a nagyközönség ízlése, elismerése. Detektívként kutat a megtörtént események és a fikciók közötti viszonyokban. A valóság és az írás kapcsolata foglalkoztatja. Feszes szerkesztésű, célba találó mondatai sodrása alól nehezen tudjuk kivonni magunkat. Vele tartunk történeteiben az elmélkedések útján is. Széleskörű a tájékozottsága. Francia nyelvtudása révén túllép az amerikai irodalom könyvtárfalain, egy másik nyelv, kultúra érzelmi és gondolati teljességét is képes átélni és átültetni angol nyelvre. Túllát Amerika szellemi, gondolati határán is, úgy kötődik az európai kultúrához, mint heg a bőrhöz.

A XX. század eleje óta az amerikai írók egyre több és több társadalmi réteget vettek górcső alá és ábrázoltak műveikben. Ő is követte példájukat. Amerika számtalan csodabogara tűnik elő írásaiban. A polgári elit mellett csavargók, utcalányok, huligánok is szerepelnek nála, akik mindenütt találnak hasonszőrűeket. A perifériára szorultak nyomorúsága is érdekli, nem csak John Lennonnal való találkozása fontos számára. Ha valaki ismerni akarja korunkat, nem kerülheti ki Auster műveit. Jelentős jellem- és korrajzokat ad társadalmi érzékenységgel világunkról, amiből az utódok is tanulságokat olvashatnak le. Tudhatjuk róla, hogy szívesen keresi hétköznapi emberek társaságát, mert így töltődik fel élményekkel, hagyja, hogy a valóság fikciókra inspirálja.

Paul Benjamin Auster 1947-ben született Newarkban, New Yerseyben. Kelet-európai emigránsok gyermeke. 1959-ben kezdett verseket és történeteket írni, de szívesen sportolt, jól kosarazott, a baseball és a foci is vonzotta. Ő is tüntetett a vietnami háború ellen, ami korosztálya életének meghatározó élménye volt. Várta, hogy győzedelmeskedjen a mindenkit felemelő Világszellem, de már tudja, nem aranyhalban kell bíznunk, hogy elhozza a reménységet és a gazdagodást.

Úgy véli, hogy minden ember sorsában van valamilyen abnormalitás, ami alkalmas arra, hogy abból bontsa ki történeteit, hősei jellemét. Elmélyed a helyszínek és a cselekmény leírásában, nem olyan turista, aki csak vadul kattintgatja a fényképezőgépét, mert nem képes komolyan megfigyelni, megérteni a látványt. Jó megfigyelő, akinek a képzelőereje is működik. Az élet magából fakadó öröme, bánata járja át az írásait. Képes egy ívben az egész világot feltárni, megmutatni, hogy az emberi szenvedély benne van a kémiánkban, és nem csak csont és hús vagyunk, van lelkünk is. Olyan sebész ő is, aki magát fekteti a műtőasztalra, és a zsigerekig hatolva vizsgálja önmagát, keresi, miért lett író, miért így harcol a világ tűrhetetlen igazságtalanságai és a kormányok manipulációi ellen.

Az emlékezés mikroszkópja alá helyezi fiatalkori önmagát. Ifjúkora felismerései közé tartozik, hogy az ötvenes évek Amerikájában láthatta, hogy a szabadság és az igazság gyakran egymás ellen játszanak, és a pénzhajhászásnak semmi köze a tisztességhez, mindenki
magáért hajt elv érvényesül a dzsungel törvényei között. Ő is a dinamikus életritmusban reménykedik, tudja, semmi sem öröktől való. Egyfelől hisz a darwini evolúciós fejlődésben, a természetes kiválasztódásban, de azért elfogadja az emberi beavatkozást.

Az önéletrajzi írásoktól a filozófiai művekig, versekig, kritikákig mindennel foglalkozott. Ő is onnan indult, hogy vagy író lesz, vagy semmi. Sokféle foglalkozást űzött, míg elérkezett az irodalomba. Volt tengerész, telefonközpontos, katalóguskészítő, gondnok Amerikában és Európában egyaránt. Auster ismert lett, de tudja, olyan csalóka az írói siker, hogy még az anyagi biztonságba jutottak is gyanakodnak. (Ismerünk olyan magyar költőt is, aki még akkor is azt számolgatta, mikor már jó keresete volt, hogy mennyi időre elég a pénze, ha csak krumplit eszik naponta.)

Tudja, nem csak a világi törvények léteznek, van valami más is. Legfőbb titka, hogy gondolatai, történetei nem kötődnek szülőföldhöz, földrészhez, mindenütt érthetőek, ismerősek. Egyenes ösvényeket ír le a lét alaktalanságához, amelyek belépési pontokat jelentenek a világegyetem kaotikus szubkultúráiba. Lelkiismereti tisztesség vezeti, mikor a világról ír. Fejbe vág nyugalmunk közepén, hogy miért vagyunk elégedettek magunkkal, miközben a világ fele éhen hal, hiszen a kudarc, ami az embert éri lépten-nyomon, lehetetlenné teszi, hogy átadja magát egy-egy ritka és véletlen pillanat könnyű mámorának.

Íróként a múlt század nyolcvanas éveiben vált ismertté New York trilógia címmel kiadott háromrészes detektívregényével, és rögtön sikert aratott. A három könyv, az Üvegváros, a Kísértetek és A bezárt szoba közös jellemzője, hogy a szereplők személyisége egymásba folyik, így válnak bonyolulttá a történetek. Hol a megfigyelt és megfigyelő olvad egy alakká, hol a személyiségét veszti el a hős, és alakul át. A bűnügyi keret jó alkalmat kínál számára, hogy a legváltozatosabb húzásokkal, csavarokkal vezesse a történetet.

Amihez az ember vonzódik, arról igyekszik minél többet tudni. Így van New Yorkkal Auster, és a kíváncsiságának mindig van eredménye. Jól szövi a cselekményei szálait, váltogatja az írói nézőpontokat, miközben a morális, és cselekvési indítékokat keresi. Mesél és a lelkünkbe lát. Nem hasonlítható senkihez, nem kapcsolódik irodalmi áramlathoz, divathoz. Otthonosan kóborol a nagyvárosokban, de a lélek tájain is, de elsősorban New Yorkhoz kötődik. Ismeri és szereti a New York-i értelmiségi réteget, regényeiben az ő életük történeteit, darabjait rakja össze, megmutatva észjárásukat, vágyaikat, sorsukat. Szövegei gerince mellett anekdotákból, történetekből, mellékszereplőkből jól építette fel az izomzatot. Jól megfigyelhetőek ezek a Brooklyni balgaságok című regényében is, amelyben a rákbetegségből lábadozó nyugdíjas biztosítási ügynök, Nathan Glassról szól, aki a történet mesélője. A férfi, akit elhagyott a felesége és lánya is távol áll tőle, összefut unokaöccsével, és megváltozik az élete. Auster varázslatosan szövi a szálakat a különböző sorsú családtagok és ismerőseik között. Persze a szerelem és a boldogságkeresés is áthatja a hősök életét, legyen az nyugodt vagy zaklatott életet élő anyáké vagy kalandoroké.

Öregkori bölcsességgel ír, bármikor rátalálhatunk egy-egy megjegyzésre, ami az elevenünkbe vág egy odavetett félmondattal, mint azzal, hogy minden férfinak van egy titkos szerelme. Ez lehet Marina Gonzales, vagy Tordai Teri vagy Kim Novak. Aztán rájön, hogy igazából Dőry Virág az. Aztán elemében van akkor is, ha hősei a világegyetem titkaival birkóznak.

Timbuktu című kötete „kutyaregény”. Egy kutya tudatán keresztül írja le egy öreg csavargó utolsó napjait. Csont úr csodakutya, érti az emberi szót, éjjel álmában még beszél is. Ő a regény elbeszélője. Olyan életszerűek az események, hogy elfelejtjük az alaphelyzet abszurditását, ami ellent mond a természet törvényeinek. Itt is alkalmazza fő fegyverét, hogy kiválóan talál ki sorsokat, és életrajzi pontossággal képes is leírni.

Hősei gyakorta valamilyen szomorúságból, reménytelenségből, balesetből, betegségből érkeznek történeteibe, és ő egy izgalmas folytatatással szórakoztatja, kárpótolja őket, mert mindig van remény, újrakezdés.

Holdpalota című regényében a főhős szimbólumok között éli titokzatos életét. Egy gazdagabb, tartalmasabb életet keres, melyben egy lány segít neki. A Holdraszállás évében játszódó történetben örök dilemmát fejteget, hogy legyőzhető-e az ember, vagy van-e értelme szembeszállni a fensőbb hatalom akaratával. A személyiség kialakulása, pusztulása érdekli. A hősnek, Foggnak hajlama is van a céltalan lődörgésre. Az élni és élni hagyni elv alapján hosszú heteket tölt a Central Parkban.

Nem a ritka levegőjű nyelvi sznobéria jellemzi, egyértelmű a világlátása, ura a nyelvnek és gondolatainak, az emberit figyeli, a lélektani, filozófiai próza hagyományainak folytatója, és nem csak hochértelmiségi alakok lakják műveit. Nem akarja ránk kényszeríteni véleményét, de megosztja velünk megfigyeléseit, gondolatait az életről, amelyben szüntelenül küzdünk a véletlen kataklizmák ellen, csak hogy megtartsuk egyensúlyunkat valahogy a világban, és olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek, és ezáltal bekapcsolódhassunk az egyetemes erők áramlásába.

Gondolatébresztőek, izgalmasak az írásai, hol pincemély gondolatokat olvashatunk a világ nagy összefüggéseiről, hol megcibálja nagyságok tekintélyét. Sokféle alakban bukkan fel műveiben. Ő az író, ő a lánya, ő az unokaöcs, ö a könyvkiadó, a kereskedő, még a gyorsétterem pincérnője is ő.

A 2002-ben kiadott Az illúziók könyvének főhőse David Zimmer irodalmár, egyetemi professzor, akinek a felesége és két gyermeke repülőbalesetben meghalt. A végtelen szomorúságból egy véletlen emeli ki. A némafilmek világából ismert komikus, Hector Mann felkelti érdeklődését. A titokzatos művész évtizedek óta eltűnt, elfelejtették filmjeit, de ő elhatározza, hogy újra felfedezi és könyvet is ír róla. Ez a mű alaphelyzete, és innen következnek az austeri fordulatok. A múltból és a fantázia birodalmából tűnnek elő élők holtként, holtak élőként. Közelebb jutunk Austerhez, ha megfigyeljük hősei gondolkodását, Zimmer metodológiája szerint: ha nem látom a holdat, akkor az nincs is ott. Ez olyan izgalmas kérdés, mint a műalkotás készítése és bemutatása. Itt is olyan filmről van szó, amelyeknek csak az elkészülte okozott örömet, a bemutatása már nem. A hetvenes években ismertem egy lányt, aki gyönyörű képeket festett, ha néztük őket, olyan tájat láttunk, mintha a Gyönyörök kertjében sétáltunk volna, de ő mindegyik képét elégette. Volt olyan, amit csak én láthattam, és azt mondta, nem akarja, hogy más is ismerje az érzéseit. Aztán egy nap abbahagyta a festést, galériát nyitott és csak mások képeivel törődött. Ezt az érzést, viselkedést boncolgatja Auster is, mikor Hector Mann filmjeiről és az ő könyvéről ír.

Filozófiai érdeklődése Nietzschéig is elviszi, benne a XIX. század korszakformáló kijelentésével, hogy „Isten meghalt”, ami óriási hatással volt a szellemtörténetre, és megváltoztatta az embert is. Ez a megközelítés az ember önmaga felemelkedését szorgalmazza, és az emberfölötti ember megteremtését feltételezi. Világlátásában az értékek átértékelődnek, és a múlt nem múlik el, az ember képes önmagát teremteni, hiszen az élet immanens. Az emberiség jelenlegi állapotáról ad globális érvényű hiteles képet Akkor van elemében, mikor a gonoszságot írja le.

Írói módszerét talán úgy ragadhatjuk meg leginkább, ha ideidézzük a következő mondatot az olvasói befogadásról: minél levegősebben vázolunk fel valamit, hallgatónknak (olvasónknak) nagyobb tere nyílik, hogy alkotó módon viszonyuljon a tárgyhoz.

A szavak csoportosítása során a világ leírását végzi. Wittgensteinnel vallja: a tények összege a világ. Az ő gondolkodásában is tényekre oszlik a világ, és a számolás nem kísérlet, és a tényállást megismerni lehet, de megnevezni nem. És legvégül: előbb utóbb megszabadulunk attól az elképzeléstől, hogy az élet szép. Úgy véli: igazság szerint a legtöbb dolognak amúgy sincs semmi értelme.

Paul Auster három éven keresztül a hét minden napján írta a 4321-című regényét. A 800 oldalas könyv főhőse, Archie Ferguson, akinek négy lehetséges életét mutatja be. Ferguson életének szereplői nagyjából ugyanazok mindegyik változatban, az életében elfoglalt helyük viszont gyakran más. Az istenek lenéztek a hegyről, és vállat vontak – írja egy helyen Auster, ami akár az emberi jelentéktelenség ars poeticája is lehetne.

A főhős Archie Ferguson 1947. március 3-án született, ami azt jelenti, hogy csupán egy hónappal fiatalabb az 1947. február 3-án született Austernél.
A könyvben végig a vezetéknevén, Fergusonként emlegetett hős New Jersey-ben egy középosztálybeli zsidó családban született. Anyját Rose-nak, apját Stanley-nek hívták, nagyjából ez a kiindulási alap. A véletlenek, a hőst vagy szeretteit, barátait érintő tragédiák, balesetek, akár szerencsés fordulatok és találkozások ugyanis alapvetően más irányba terelik életének folyását. Ami az olvasást megnehezíti, azok tényleg a párhuzamosságok, egymás után olvasva ugyanis ezek az életutak óhatatlanul is egymásra simulnak.

Főhőse fogalmazza meg, amit Auster az írás iránt érez: Hiába látott sok meccset abban a tornateremben az évek során, hiába járt itt sok testnevelésórán, hiába edzett itt a kosárlabdacsapat játékosaként, aznap este a tornaterem teljesen más tornaterem lett. Potenciális szavak szülőhelyévé alakult, amely szavakat a meccs kezdete után el is kezdte leírni, és mivel az volt a dolga, hogy leírja azokat a szavakat, sokkal figyelmesebben kellett néznie a szeme előtt zajló eseményt, mint bármit életében, és az ilyen figyelem puszta intenzitása és céltudata felemelte, jókora elektromos impulzusokat küldött az ereibe. A haja sistergett, a szeme tágra nyílt, hetek óta nem érezte magát ilyen élettelinek, ébernek és élettelinek, felvillanyozottnak, a pillanat urának.

Auster szenvedélye Amerika, az az Amerika, ami bevándorlók országa, akik Európa bűnös háborúi elől menekültek az Újvilágba és Amerikában van erő, hogy befolyásolja a világ eseményeit. Amerika világelső a szellemi és kulturális befolyás tekintetében, onnan származik a szabadalmak nagy része, ő vonzza mágnesként a föld minden égtájáról a képzett és alkotásra vágyó munkaerőt, a mérnököket, az orvosokat és a művészeket. Az biztos, hogy Amerika
nélkül szegényebb és veszélyesebb lenne a világ. Hiába nézzük időnként szomorúan katonai szerepvállalásait.

Wittgenstein gondolatai mellett Lucan, a francia posztstrukturalizmus képviselője is hatott rá. Ő is úgy gondolja, hogy a beszéd által lépünk kapcsolatba a világgal, amit érzékszerveinkkel észlelünk, és azok a tudatunkban strukturálódnak, alakulnak fogalmakká, alakzatokká. Csak szavakkal fogalmazhatjuk meg a külvilágot, de a szavak nem adják vissza pontosan érzéseinket. Hiába kell két szót ugyanúgy betűzni, az még két különböző szó.

Intellektusának része Shakespeare, Beckett, Cervantes, Baudelaire, Dosztojevszkij, Poe, Camus, Kundera, és szellemi affinitás fűzi a dél-amerikai mágikus realizmus képviselőjéhez, Borgeshez is. Vizsgálódásainak középpontjában a természet és a szabadság áll. Szellemi magabiztossággal a világrendet emberi nézőpontból tanulmányozza. Menekül a csordaszellemtől, de nem krakéler természetű, nem keresi a viszályt. Úgy rakja össze az emlékeit (gondolatait), mint egy kirakójáték szanaszét heverő darabjait. Rögtön beszippantja az olvasót történeteivel, melyeknek igazsága a részletekben rejlik. A francia krimik módszerét alkalmazva hősei egy típust jelenítenek meg, és ők szerteágazó történetekbe bonyolódnak.

Jó az időt tölteni Austerrel napjaink Amerikájában és szellemi világában. Gyakorló regényíróként elmélkedik az igazságról, fellebbenti a leplet az élet hétköznapi pillanatairól.

Írásai a mindennapi élettel való illúziótlan szembenézések, ezért lesznek művei narrativitással végzett önreflexív regényfolyamok, amelyek áttörnek – a modern írói szándékok szerint – az egyéni pszichologizáláson, és a létproblémák felé fordulnak. Arról van szó, hogy életünk: állapotról állapotra való mozgás. Elvezet minket oda, hogy rájöjjünk, az élet nem szép, és sose vegyünk adottnak valamit, mielőtt megvizsgálnánk.

Tápláló ereje Amerika. D. H. Lawrence szerint minden földrésznek külön lelke van, amely már akkor is ott volt, mielőtt megjelent volna az ember, és mi csak megjelenítjük ezt az érzést. Amerika nyersebb, kevésbé arányos, és zabolázható, mint Európa – ahogy Gombos Gyula, irodalomtörténész, az egykori Szabad Európa Rádió és a Magyar Út szerkesztője, emigráns író fogalmazott a földrészről.

Nincsenek számára tabutémák, nem kerüli meg a konfliktusokat. Őt is történetei edzik meg, mint ahogy a tengerész is a veszedelmes tengereken válik szakmája mesterévé.

Csak háborgó, hullámzó tengeren válik tapasztalt matrózzá, kapitánnyá, a hajósok csak bonyolult, szerteágazó, kanyargó történeteken bizonyíthatja az író rátermettségét, szakmai tudását, tehetségét.

Termékeny szerző, változatos a témaválasztása. Zseniális, ahogy szabályt ad a művészetnek, és megragadja a képzelőerőnket. Mint minden rendes amerikai regényben, az ő szótárában is benne van az igazságtalanság elleni küzdelem, illetve az élet nagy kérdéseinek boncolgatása. Mi az élet értelme, mi határozza meg a sorsunkat és hogyan jön a halál? Ez adja írásai aranyfedezetét.

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék