NOVEMBER

Szürkébe fordult a táj,
szürkén néz az ég,
szürkébb lett a ház,
ágakon szürkület tanyáz.

Cinege, ki fürdött a nyárban,
ázottan ül, kapaszkodik
elszáradt diófa ágban.
Bújna a didergő tél elől.

Szívéből zengő szava
panaszosan rebben,
meleg fészkét keresve
elhalkul a közeli berekben.

vadnyúl béleli fészkét,
szalma özvegyet keres,
– fészkembe fűzlek Téged,
túléljük így a telet.

Szelet borzol a tó,
ritkuló emléket küld a nyár,
fagyott rög alatt
elsimulnak a gondolatok,
mint téli tücsök hangok.

Csalán már alig csíp,
halni készül lelke,
viruló teste beköltözött
a tekergő gyökerekbe.

Fű, virág mereven néz,
magas gaz dértől véres,
csüggedten sóhajt a rét,
nem fonja tovább inda kötelét.

Szél támad, lengeti a fákat.
ágak búcsút intenek a nyárnak.
Csavaros gyalogút rekedten mordul,
lemondóan legyint, magába fordul.

A sárga- piros levelet
a föld felissza majd,
s éltetőd lesz temetőd,
ha tavasszal újra fakadsz.

Könnycseppeden át
lepörög előtted a világ.
Nyilas őrzi temetőink titkát,
Cosolatiót küld, éghez közel:

”Nem múlnak ők el,kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak ,álmok, évek.”

Balassa Zoltán

2017. november 9. 

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék