Magunknak szerzett veszélyek…

Lorand Gaspar

Van, hogy az ember hosszan vár egy találkozásra. Nézzük, nézegetjük, gondolkodunk arról, milyen is lesz az élmény, milyen titkai vannak kiválasztottunknak, mit rejt belül. Nem csak a szerelemben, hanem könyvolvasásból is ismerős érzések ezek. Így voltam Lorand Gaspar 1981-ben megjelent kötetével, jó pár évig nézegettem a polcomon, és vártam az alkalomra, hogy egyszer majd letelepszem egy kényelmes pózban a könyvével, és találkozom gondolataival.

Ez idén ősszel megtörtént. Bár eddig is sok jót hallottam róla, de a művek olvasása után már varázslatos delejjel vonzanak szövegei.

Ő is a költészet szent megszállottja, de nem éri be pusztán versekkel. Minden művészeti ág érdekli. Nem csak orvosként, íróként, fotográfusként jár a világban, hanem antropológusként is, nézi, mi történik az emberrel a különböző kultúrák, szokások, hitek, balhitek között. Nincs benne ginsbergi lázadás, düh, de nála is az élet anyaga az idő.

Marosvásárhelyen született 1924-ben. Apja szegény székely családból származott, anyja is székelyföldi, szász származású. Egyetlen gyerekként, vallásos, katolikus szellemben nevelődött. Apja azt akarta, hogy az Erdélyben beszélt három nyelven – a románon, magyaron, németen – kívül megtanuljon franciául és angolul is.
A bécsi döntéssel, Erdély Magyarországhoz kerülésével lehetővé vált, hogy Budapestre jöjjön egyetemre.1943-ban kezdte meg tanulmányait a műszaki egyetemen, de három hónap után behívták katonának. Első pillanattól gyűlölte a katonaságot. Olyan világba csöppent, amelyet az erőszak, a durvaság, butaság hatott át. A kitolások mindennaposak voltak. (Ez állandó jellemzője a katonaságnak?) Például, légiriadót vezényelve, hideg téli éjszaka felkeltették és kizavarták őket a hóba, ahol bakancsban, övvel, hátizsákkal, sisakkal és puskával – meztelenül kellett állniuk. Máskor meg az éjszaka közepén a részegen hazaérkező tiszt felzavarta, és egyenként berendelte a szobájába a társaságot, s ott guggolva, fegyverüket feltartva a nőügyeikről meséltetett.
A kiképzés után, hadapród őrmesterként egy tank- és légelhárító üteggel a román-orosz frontra került. Amíg csak a rosszul felszerelt román csapatokkal harcoltak, nem volt probléma, de a szovjet csapatokkal, főleg a sűrűn előretörő T-34-esekkel szemben azonban a kis, 40 vagy 45 mm-es, mozgékony és gyorstüzelésű kiságyuik nem sokat értek. Legfeljebb imádkozhattak az életükért. Amikor a németek megtudták, hogy Horthy a kiugrásról tárgyal, visszarendelték a csapattestüket, és mint megbízhatatlant, Németországba szállították egy marhavagonban.

Két hónapig utaztak, s közben a mostoha körülmények és az amerikai bombázások miatt nagyon sokan meghaltak. Végül Stuttgarttól délre egy munkatáborba kerültek, aminek közelében a csodafegyver indítására szolgáló repülőteret kellett építeni: követ hordtak, földet ástak. 1945 márciusa táján – mikor német őreik már érezték, hogy elveszítették a háborút, s fellazult a fegyelem, néhányadmagával megszökött. Találkoztak de Gaulle egységeivel. Sok éhezéssel, fagyoskodással járó hadifogságuk egy év múlva, 1946 májusában ért véget.

A háború vérrel áztatott földjén vándorolt, míg hazát talált. Régi vágya volt, hogy Párizsban tanuljon, és ekkor lehetősége nyílt rá. Háborús tapasztalatai felébresztették az orvosi pálya iránti érdeklődését. Májusban érkezett a francia fővárosba, és szeptemberben már meg is kezdhette a tanulmányait. Addig sok helyen dolgozott, például étteremben konyhán, piacon rakodómunkásként. A tandíját – amíg kellett – részben a keresetéből fizette, részben a magyar emigráció támogatta, mint a háború után Párizsba érkezett többi magyar fiatalt is. Az emberek általában nyitottak, kedvesek és segítőkészek voltak a Franciaországban menedéket kereső külföldiekkel, és aki előtt – ha munkaszerető is volt, s lelkesedett a francia nyelv és kultúra iránt – sok-sok ajtó megnyílt. Jól boldogult a francia nyelvvel. Az egyetemen segítettek a társai a mindennapokban állandóan gyakorolhatta a nyelvet, és támogatásra talált a Coférences Laënnec nevű, jezsuiták vezette diákszervezetben is, amelynek szervezésében fiatal kórházi orvosok ingyenórákat adtak különböző tárgyakból, hogy felkészítsék a vizsgákra.

Jeruzsálembe úgy került, hogy a kórházi hirdetőtáblán olvasta, hogy az akkor még jordániai területen fekvő, francia apácarendek alapította kelet- jeruzsálemi- és a hozzátartozó betlehemi francia kórház részére a francia külügyminisztérium sebészt keres, és megpályázta az állást. Mindkét magánkórházat a francia külügy segítette anyagilag és főként azzal, hogy fizetett egy általa küldött sebészt.

A közel-keleti, hétköznapi arab nyelvet elég hamar megtanulta. Számára az volt a fontos, hogy a betegeivel érintkezni tudjon. Kelet-Jeruzsálemben 1955-től 1970-ig dolgozott. Az 1967-es háború után az izraeli illetékesek rossz szemmel nézték, hogy a kórházuk nem akar a meglevő egészségügyi struktúrába integrálódni, hogy meg akarja őrizni a függetlenségét. A másik, a nyomosabb ok az volt, hogy könyvet írt az izraeli és arab együttélés szükségességéről (Histoire de la Palestine, Maspéro kiadó, 1968), baloldali barátai kérésére pedig közvetíteni próbált a palesztinok és az izraeliek között, és gyakran járt menekülttáborokban. A kezdetektől úgy gondolta, nincs más megoldás csak – a nacionalista tendenciák kiküszöbölésével – egymás megértése, és az együttélés. Ezt a szemléletet akkor kevesen fogadták el. Magatartása miatt az izraeli hatóságok választás elé állították: vagy felhagy a tevékenységével, vagy el kell hagynia az országot. Úgy érezte, jobb, ha távozik. Tunéziában telepedett le, mert a francia külügyminisztérium felajánlotta, vegyen részt az országban néhány éve kezdődött orvosképzésben, a tuniszi Charles Nicolle egyetemi klinika emésztőszervi-sebészeti osztályát választotta, mert ott találta a legmagasabb színvonalú munkát.

1956 óta rendszeresen ír. Első két párizsi éve – amíg a tanulmányai nem foglalták le túlságosan – különféle prózai írásokat, s többször verset is közölt a Csukássy Lóránt barátjával alapított Ahogy Lehet című folyóiratban. A lap 1947-tõl vagy tizenöt éven át létezett, s eleinte stencilen, később nyomdában készült. Nemcsak Franciaországban, de Németországban, Spanyolországban letelepedett magyarok, főleg fiatal kezdők publikáltak benne.

Saját bevallása szerint, mikor meglátta a judeai sivatagot, valami történt vele. Egy életre szóló találkozás lett belőle: gazdagnak, szépnek érezte a sivatagot. Kelet-jeruzsálemi házából reggelente gyakran kiment a közelben fekvő judeai sivatag szélére, hogy köszöntse a fényt vagy meghallgassa a kora reggeli csendet. Hétvégeken nagyobb túrákat is tett: Betlehemből a judeai és a transzjordániai sivatagon át a Holt tengerig gyalogolt.

Összebarátkozott a beduinokkal. Megkönnyítette a helyzetét, hogy orvos volt, a bizalmukba fogadták. Komolyabb problémáikkal néha nagyon messziről is eljöttek hozzá a kórházba. A beduinok vendégszeretőek, de sohasem tolakodóak, előbb meg akarják ismerni az idegent: hallgatják, megfigyelik őt. De az, hogy aztán valakit baráti alapon befogadjanak, hosszú ideig tartó folyamat. Amikor azonban megtörténik, akkor készek mindenre. Így sikerült néhányszor csatlakoznia a karavánjaikhoz. Megismerte, hogy kultúrájuk nagyon régi viselkedési szabályokból áll. Kidolgozott etikájuk van, amely a sivatag végtelenül sivár környezete miatt fizikai és morális állóképességet, bátorságot és igénytelenséget követel az egyéntől. Különösen gazdag szájhagyomány útján terjedő az epikus költészetük. Fő témáik: a vándorlás, a harc, a szerelem, a barátság, a közvetlen kapcsolat a sivataggal és a tevével. Számunkra primitív civilizációnak tűnik az övék, de – úgy ítéli meg – a természettel, a sivataggal, az állatokkal és egymással való kapcsolataik gazdagabbak, teljesebbek, mint a fehér emberéi.

Sivatagi utazásai során párhuzamosan görög halászokkal bejárta a tengereket is, és sokat fényképezett. Az Egyesült Államokban, New Yorkban és a déli sivatagokban utazott, szemlélődései során alkalma nyílt megfigyelni, jegyzetelni és fényképezni. Az orvoslás, a költészet és a fotografálás kiegészítik egymást az életében. Mindegyik tevékenység ugyanannak a keresésnek különböző megnyilvánulásai.

Minden földek földje című kötete kettős jelentésű, egyfelől a sivatagról szerzett tapasztalatait írja, másfelől belső, lelki útjait tárja elénk. Egy vándor útvonala jelenik meg a sivatag látványa kapcsán, de közben a belső történések, gondolatok is benne vannak szövegében. Rácsodálkozik a tájra, keresi a múlttal való kapcsolatot. Egyensúlyt talált az emberi tett, föld, ég és a tenger mozgása között. Ismeri a perzselt kő illatát, a mélységek neszét, és a kékre sebzett tenger színét a nyári vihar tört üvegtábláiban. Néha távolítja, néha közelíti magához a szövegeit, az elegancia hercege, a bizalmasság tenorja, írásaiban benne csilingel az európai irodalom a sivatagi homokban Az ember bátor magányáról ír. Motivikus ismétlődés nála a sivatag. Pórusaiból grammatikai sóvirágok nyílnak, amire ömlik láthatár, és messzeszélednek a csillagok.
Lorand Gaspar többrétegű nyelvet épített. Ne keressünk verseiben a valósággal egybevágó képeket, hiszen az egyes részleteket formálja szöveggé. Így természetesen változik a valóság, de ezért kapunk művészi alkotást. Így válik minden műve egyéni alkotássá. A társadalmi valóságot elfogulatlanul szemléli. Szisztematikusan kiképezte magát a világ rá leselkedő bajainak elviselésére. Az emberi lét szélső határait is tapintja. Kerüli az élethazugságokat, a szellemi elrákosodást, nem csábít bódító vágyak utáni álmodozásra, el nem érhető lehetőségek iránti sóvárgásra.
Fénnyel írni című kötetében azt írja, hogy a költői tevékenység lényege az eljárásban rejlik: a költői tevékenységben meg kellene kísérelni, hogy a beszéd azt hordozza, ami a nyelven kívül áll; hogy arra használjuk a nyelvet, hogy megszólaltassa azt, amit nincs módja kimondani.
Narratív költészete néha visszaível a múltba, de nem mesebeli távolból szemlélődik. Arról a vidékről ír, ahol a nyirkos agyagban felhorgadó, felduzzadó magvak utat vájnak maguknak, de megénekli a hegyéleken látható lomberősödést is, a nap húsából csorgó vércsíkokat, hiszen a homok vás.
A negyedik halmazállapot című írásában rétegekről, terjeszkedésekről, a távollétről és az eróziókról ír. Szereti a szabad asszociációkat, hiszen a dolgok egyetlen forrása saját szellemünk.
Nem a posztdemokratikus nihilizmus híve, hisz aki ír, alkot, az csak optimista lehet akkor is, ha borús képet fest időnként a valóságról. Mozarti könnyedségű. Az élet különféle szövedékeiben vizsgálódik a lét színpadán. Látja, hogy műsoron az élet és a halál csereberéje játszódik az emberiség sorsdrámájában, aztán a végén kiderül, hogy csak föld egy illata voltunk. Verseiben az elállt szél tovább zúg, miközben a fűben alszik, miközben a vízfelszínem fuvallatok csusszannak fagyott levelekkel a gyémánt égbolt alatt.
Úgy tartja, hogy az ő hazája a francia nyelv és kultúra. Francia lett és annak is érzi magát, de sohasem tagadta meg a gyökereit. Érzelmileg nagyon ragaszkodik Erdélyhez. Saját mítoszvilága van, melyről végtelenített mondatokban ír. Egy szó útját követi. Hiába van időnként írásjel a szövegben, nem ismer, nem használ határokat, hagyja, hadd áradjanak a szavai. Verseiben együtt élnek a tér vándorai, a fény hegymászói és csendek lakói, és szomjúságuk csak homokkal s várakozással mérhető.

Az életrajzi adatok a vele készült interjúból származnak. 

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék