Haiku-könnyedségű festő /Beszélgetés Ghyczy Györggyel/

Ghyczy is a maga választotta életút követője, nem kilincsel kedvezményekért, saját gondolatai ura marad. Nem nevezhetjük egyetlen irányzat követőjének sem. Álmokat, vágyakat, formákat, emlékeket választ művei témájául, ezért is mondhatjuk gondolkodó festészetnek a munkáit.

Ghyczy György, Géhá, ahogy sokan ismerik, Budapesten született, pedagóguscsaládban. Gyermekkorában szívesen rajzolt. Milyen emlékeket őriz ezekből az időkből?

Egy hatalmas erdő mellett gyerekeskedtem, ahol rengeteg időt töltöttem a barátaimmal, számháborúztunk, vadásztunk, a fákra titkos házakat építettünk, lestük a madarakat és nagyon vidáman éltünk. Azt hiszem, ezt hívják boldog gyerekkornak.

Tiszaföldváron érettségizett. Amatőr színészkedett, nyomdászatot tanult, mielőtt végleg a képzőművészethez érkezett. Közben két évet katonáskodott, az Alföldön védte a nehéz lövészekkel a népi demokráciát az esetleg betörő olasz határvadászokra várva. Művészeti érzékenységét könyvtervezőként is megmutatta, írt képzőművészeti cikkeket. Aztán Lipcsébe vezette jó sorsa, állami ösztöndíjjal Gert Wunderlich professzornál tanult, így vált a tipográfiában is otthonos festővé. Hallhatnánk ezekről az évekről?

Hirtelen egy kérdésre kicsit sok, de megpróbálok néhány mondatban beszélni az életem korai szakaszáról. Talán a legfontosabb dolog egész életemben gimnazista koromból a színház. Szabó András irodalomtanár vezette Bányai Kornél Színpad tagjaként kerültem közel az irodalomhoz, a zenéhez és egyáltalán a művészethez. A tanár úr személyisége, lelkesedése, hite és nagyon közvetlen magyarázatai vittek a művészetek felé. Később könyvkiadóknál tevékenykedtem, ahol kiadványokat terveztem, műszakilag szerkesztettem, esetleg grafikákat is készítettem hozzájuk. Ez egy elég nagy figyelmet kívánó, sokrétű munka, megtanított a koncentrációra és javította figyelmemet, ami nagy hasznomra lett későbbi életemben. Szerencsém volt azzal, hogy egy évet a lipcsei főiskolán tölthettem, ahol rengeteget tanultam és évekre feltöltődtem élményekkel. Nagyon jó barátságokat kötöttem főleg külföldi diákokkal és átélhettem a rendszerváltás és a berlini falbontás különleges hangulatait.

Napjainkban a Nyitott Műtermet vezeti, ahol a művészet iránt érdeklődőkkel fest, képeket elemez, és segít nekik eligazodni a világ értelmezésében és világosan látni korunk vizualitásában. Mi vonzza ebben a munkában?

Ez sajnos már egy kicsit idejétmúlt, mivel 2016 októberében nyugdíjas lettem, de próbálom tovább folytatni velük ezt a dolgot a saját műtermemben. Szeretek együtt dolgozni emberekkel, szeretem, ha szívesen veszik az ötleteimet, tanácsaimat. Nagyon jó érzés, ha létrejön egy munka, ami sokaknak örömöt jelent és benne van az én hatásom, gondolatom vagy a látásmódom is. Azt hiszem minden művész büszke arra, ha a tanítványai jó dolgokat hoznak létre.

A művészetterápia eszközével segít helyrezökkenteni kisiklott életeket, mozgásra bírni elgémberedett kezeket, megdermedt szíveket, agyakat. Mi szépséget talál benne?

Talán nem is nevezhető igazán művészetterápiának, inkább egy olyan lehetőségnek, ami felszabadítja azokat az embereket, személyiségeket, akik egész életükben vágytak valamiféle önkifejezésre, hogy megfogalmazzák legbensőbb gondolataikat. Akik hozzám járnak festeni, nem tartoznak a fiatal korosztályhoz, többnyire nyugdíjasok és szinte mindannyian fiatalkori álmukat, vágyaikat teljesítik be a későn elkezdett művészettel.

Filozofikus festményeket készít az útról és az erényről. Hogyan áll a keleti gondolkodással, művészetekkel?

Nemrég egy hasonló kérdésre azt válaszoltam, hogy nem vagyok hívő buddhista vagy taoista, de nagyon szeretem a keleti filozófiák letisztultságát és mélységét. Fiatal koromban találkoztam először a japán haiku műfajával és azonnal magával ragadott. Az irodalom egyébként is nagyon közel áll hozzám, talán ezért is volt a vonzódás. Később barátaimmal játszva írogattunk magyar haikukat, azután én erről leszoktam, de az ábrázolásomban, főleg a képgrafikáimban alaposan benne maradt a hatása. Mostanában is játszom olyan képalkotással, melyek tussal, diópáccal készített haikuszerű rajzok és a keleti, főleg a taoista filozófiát hordozzák. Megismerkedtem Lao-ce Tao te King című művével, amit sikerült elég sok fordításban olvasnom, elsősorban Weöres Sándor költeményeként, majd az értelmezésében és gondolatilag hozzám legközelebb álló, Karátson Gábor fordításában, és ez teljesen lenyűgözött. Így az utóbbi években a festményeimben és rajzaimban egyre másra feltűnik az a kapcsolat, amibe Lao-ce-vel keveredtem. Úgy gondolom, együtt járjuk az életem útját.

Persze a megfogalmazásokban én erőteljesen színeket használok, hol lágyan, pasztellszerűen, hol erőteljes kontrasztokkal próbálom a formákat megfogalmazni.

Mostanában főleg olajjal festem a viszonylag nagy méretű festményeimet, mert az 1-2 méteres méret számomra az a tér, amin jól tudok gondolkozni, és mesélni.

Szinte minden képemen megszólalnak a vörös fűszálak és búzaszálak, amivel az út melletti természetet láttatom.

Sok kiállítás, tárlat van már Ön mögött. Melyekre a legbüszkébb?

Nem is tudom. Valószínűleg mindig az utolsó számomra a legfontosabb, legizgalmasabb, legyen az közösen a barátaimmal vagy akár önállóan.

Tájtörténeteknek nevezi képeit. Földeken, mezőkön bolyong, kirándulókkal találkozik. Időnként kilép az emlékezet határain túlra is. Miért választotta ezeket a témákat?

Nagyon szeretem a természetet, a tájat, a nyers föld illatát, a mezők virágait, a fákat, vizeket, tehát a normális környezetünket, persze a városomról sem feledkezhetek meg. Ezt munkáimban megpróbálom bemutatni. A „kirándulókkal találkozás” inkább az életemben történő kapcsolódásokról, találkozásokról szól.

A tolnai-hegyháti Dúzson képzőművészeti tábort szerveznek. Hogyan élnek?

Már vagy húsz éve járok Dúzsra a barátaimmal nyaranta egy hétre, ami képes feltölteni akár egy egész évre is élményekkel. Az előző kérdésében érintette a tájtörténeteket.

Gyakorlatilag az összes „Tájtörténet” képem szorosan kötődik ehhez a kicsit mediterrán mikroklímájú, csodálatos fényű környezethez, amihez hozzátartozik az ott kötött barátságok sora. Régóta oda viszem nyaranta egy hétre a tanítványaimat is egy kis feltöltődésre és finom borok kóstolására. Természetesen sokat festünk, rajzolunk az egy hét alatt.

Egy technikai megjegyzés, hogy itt nem nagyon tudunk olajjal festeni a hosszú száradási idő miatt, ezért többnyire akrillal, akvarellel, pasztellel vagy tussal és diópáccal szoktam dolgozni. Ezeket ugyan olyan értékűnek tartom, mint az olajat. A fontos, hogy a munka legyen kiváló.

Hol láthatjuk legközelebb az alkotásait?

Februárban Jászfényszaruban, áprilisban Egerben fogok kiállítani, de előtte most több kollektív kiállításon is részt veszek. Budapesten, például a Magyar Elektrográfiai Társaság Matricák című tárlatán is szerepelek négy munkámmal, vagy a Hatvani Kisgrafikai kiállításon. Természetesen a nyár közeledtével még több helyen fognak megjelenni munkáim.

Még érdekes lehet, hogy az egyik közösségi oldalon, a Facebookon szinte minden nap szerepel egy képem, amit elég sokan látnak és értékelnek.

Köszönöm a beszélgetést. 

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék