Gerlóczy Márton társadalomrajza

Gerlóczy nem beszél mellé, kimondja, amit hallott, amit tud, úgy fogalmaz, ítél, ahogy szocializálódott, ahogy az utcai közbeszéd is teszi. Az érdeklődés izgalma vezeti. Tudja, hogy az egyenlőtlenség a gondviselés kifürkészhetetlen titka. Saját létnyelvén beszél, és karakterteremtésben nagyon erős. A beszédmód és a személyiség között szoros összefüggést képes teremteni. Jól jellemzi egy-egy szófordulata. Így kiderül szereplőiről, hogy kik is ők. Értjük, mire gondol az, aki az elvágyódását úgy fejezi ki, hogy tőle csak egy napolajas képeslapra számítsanak.

Felmutat valami érzékien konkrétat, valóságosan tapintható képet, a szavak egymást értelmezik és magyarázzák.

Nem csak a világraszóló disznóságok foglalkoztatják. Az biztos, hogy nem csatorna akar lenni, amin átfolyik a víz, hanem inkább kút, ami mindig televan. Tudja, mi tesz gonosszá és megértővé minket. Onnan érkezik, ahonnan egy kedves kis patak jön a felesleges küzdelembe, aztán hallgatja a tenger zúgását, mert ezen a nyelven mindenki ért.
Nálunk is izgalmas és gazdag hagyományai vannak az alkoholfogyasztásnak, köznapian szólva a piálásnak, az ivásnak, a pálinkázásnak, a borozgatásnak, a sörözésnek, amiknek helyszíne lehet egy kocsma, bár, krimó, becsületsüllyesztő, régies kifejezésekkel: késdobáló. italbolt, kedvesebben szólva: presszó. Ez a témája Gerlóczy Márton Elvonókúra című 2016-os regényének.
Nem csak magyar szokás az alkohollal való barátság, együttlét. Az északiak legendásan híresek hétvégi lerészegedéseikről. Keleten a vodka szedi rabjait, még keletebben a szaké. A pálinkafőzés államilag támogatott tevékenység, nem ördögtől való az italozás, biciklizni is lehet ittasan az utakon, a városban és szerte az országban.
A regény naplófeljegyzéseken alapul. Onnan indul, hogy egy magyar pincér életének 12288. napján elutazik egy thai szigetre, hogy végre kipihenje magát és leszokjon az alkoholról. Útitársa, Márczy Lajos napról napra dokumentálja titkos naplójában a pincér elvonókúráját, saját küzdelmét, és a thai sziget valóságát, történéseit: a kiábrándult helyieket és a nyugati világ dőzsölő hordáit; a görcsösen és kétségbeesetten nyugalmat és kalandot kereső nőket és férfiakat.
Birtokában van az írói hatáskeltés összes eszközének. Egyszerű és közismert szavakat használ, persze megsózza, paprikával spékeli, néhol megzsírozza, megvajazza, és mindezt nekünk kínálja, mint minden igazi alkotásban, ebben is benne van a vadság, a nyugtalanítás, meg a mámorra való hajlam dicsérete.
Imádja meghökkenteni az olvasót. Megszokta, hogy saját szemszögéből ír. Szenzibilisen figyeli a körülötte zajló életet. Precízen rögzít. Megvan benne a képesség, hogy beleélje magát más lelkébe. Írása, története mentes a szenzációs külsőségektől. Szociológiai igényességgel fejtegeti az események mozgatórúgóit, a körülöttünk lévő világ fonákságait, látszik, hogy ő is a világ nagy kérdésein járatja az eszét. Mindenben átverést sejtő kelet-európaiként szemléli a thai sziget történéseit is. Nem Alsó-Murugyapusztáról jön. Az ábrázolás során nem hamisít. Kicsit polgárpukkasztó, kicsit nem. Keresi azt, amit az élet adni tud.
Gerlóczyból itt is kibújik a pajzán történetíró, vele is megesik sokféle kaland, van, hogy fiúval akad össze, neki is akad a kezeügyébe pia, ja és persze csajok is. Ízig-vérig kópé. De a legjobban a pincért figyeli, ő a főhős, aki öntüzének martalékává válik, az ő cigisárga, borköves fogairól ír, meg arról, hogy szerinte a nehéz dolgoknak erőből kell nekimenni. A Margit körútról érkező pincér átélte már néhányszor, hogy az alkohol a jellem temetője. Nem hinném, hogy eltévednék vele a Budai Nagy Antal utcában, ahol az érkező és induló trolikat olcsó becsületsüllyesztők veszik körül. Nekem mára inkább csak halott barátaim nevei jutnak eszembe, ha arra járok.

Első regényével, 2003-ban, az Igazolt hiányzással máris botrányt kavart, mind a családjában, mind az iskola világában, és természetesen az irodalomban is. Szélsőséges véleményeket váltott ki az olvasóiból. Igazán neves emberek, Jancsó Miklós, Nádasdy Ádám, Göncz Árpád adták a nevüket, ajánlásukat a könyvhöz a szikrázóan tehetségesnek nevezett munkához. De nem minden kritika fogadta lelkesen. Volt, aki naiv szerzőnek mondta, és az írást csak műnek mondta, mert regénynek nem tudta nevezni. Akadtak irodalmárok, akik megrótták, hogy pökhendi és odamondogatós, pedig írása igazából harc a végtelen ellen és a zártkörű iskolai tanulás ellen. Olyan fiúról szól, aki nem képes hidegvérrel és nyugalommal tanulni. Erénye, hogy ki tudja dumálni magát minden veszélyes szituációból. A szerző a szigorúan vett valósághoz ragaszkodik kamaszos mindentudással és könyörtelen ítélkezéssel, ahogy Bächer Iván írta róla bevallott elfogultsággal.

Kínálja magát a párhuzam, hogy Gerlóczy Márton a Salinger Zabhegyezőjéből megismert Holden Caulfield és Jack Kerouac Úton könyvében szereplő alakok szellemi rokona. Ő is az életszagú fickókat kedveli, akik igazán bemásznak az élet sűrűjébe, meg minden. A világ értelmezésében Gerlóczyt sem lehet becsapni, mindenre kíváncsi, mindent értelmez. Tudja, miért zajlik zsidózás a focimeccseken, tudja, miért nem szeretik a fehér fiúk, ha együtt buliznak a fekete srácokkal. És le is írja az előítéletek szülte szöveget, miközben heterogén társasággal jár az éjszakában. Talán a legszebb, ahogy a sok balsors és viszály után új nevet vesz fel, mert előkerült az igazi apja, és úgy véli, új névvel még lehet új életet kezdeni, bár én nem hiszen, hogy Váczi Márton más lenne, mint Gerlóczy Márton, sőt nem is akar más lenni, de a nevek át- és felvetőek. Saját életét, környezetét olyan őszinteséggel és egyszerűséggel írta le, amelyre csak Petőfinél találunk példát.

A 2005-ben megjelent Váróterem című kötetben a főhős Valdemars, a huszonéves újságíró egy ismerős kelet-közép-európai városban él, reggelre kelve leviszi a kutyát, aztán betér a 62 lépésre lévő kedvenc ívójába, kocsmájába, ahol már várják a haverok. Valdemars nyugtalan, az élet minden jelenségét megfigyelő, analizáló fiatalember, aki szerint felébrednek a történetek és vonszolják szerepelőiket. A sors úgy hozza, hogy végig kell néznie szeretett nagyapja leépülését, halálát. A Váróterem című regényben szépen eggyé olvad a fikció és a ráció. A főhős érzései intenzívek, nem szorulnak magyarázatra, rögtön valósággá válnak. A személyes szabadság lehetőségeit vizsgálja. A regény vallomás egy ismerős életérzésről, töprengés a lélekvándorlásról a nyugtalanság utcáján, hogy az út a boldogságba visz-e vagy a kilátástalanságba. Unalmában teremt magának egy meg nem alkotott világot. Meditál a világ kényes egyensúlyán. Azon töpreng, hogy hit van-e vagy szabad akarat, és azt érzi, mintha ez a tépelődés méltatlan lenne hozzá.

A főhősnek nincsenek barátai csak sorstársai. Magányos, úgy érzi magát, mint a fenyőerdő közepén élő fűzfa, amit egy ostoba madár – még magkorában – kiejtette a csőréből a fenyőerdő fölött, és ott él a szúrós bioszférában, ott kellene szúrnia, zöldellnie. Az újságíró egy cikksorozatot ír a földi életről, ahol a Fejlettek születnek és elhaláloznak, és a tudományról, ami az emberi agy tekervényeiből kiburjánzó pusztító valami, és a négy és fél milliárd éves Föld esetleges kihűléséről vagy túlmelegedéséről. A regény főhőse tudatos és szuggesztív, úgy érzi, hogy az élet nem a vágyakról szól, hanem az idő múlásáról.

2008-ban jelent meg harmadik regénye A Szabadok testvérisége címmel. Így nevezték a 17. századi karibi szigetvilágban letelepedett számkivetett kalózokat. A történet napjainkban játszódik, alakjai a mi ismerőseink. A regény főhőse Gilbert, ő keresi a könyv elején az Olvasó barátságos tekintetét, aki visszanéz rá a semmiből, ahonnan ő is jön és ahová tart. Egy piros fedelű hajónaplót vezet a Libertad vitorlás fedélzetén. Gilbertet a tenger érdekli és a végtelen, meg a rossz életű nők. Belelát az emberek sorsába. A tengeri útra induló kis csapatuknak elege van a nagyvárosi életből, az unalmas hétköznapokból, a fásult emberekből. Kalandregény és útikönyv ez a kötet, ami egy jó heccnek indult történetet mesél el. Aztán a Libertad fedélzetén minden másként alakul, fegyveres rablásba, tűzharcba, kokain- és embercsempészésbe, gyilkosságokba keverednek hőseink. A barátságról gondolkodnak, és az foglalkoztatja őket, hogyan lehetünk tiszta lekiismerettel jók, miközben túl kellene élni a kalandot, mert aki megáll, azt felzabálja a múlt.

A menekülésről szól ez az írás is, mint az előző kötetei, de az apollóni szemlélődésről is, mikor rögzíti az elröppenő életet. Írásai ebben a gondolatkörben mozognak. Szépek a leírások az élőhalott Kubáról. Szépek az érzéki észrevételek. Finomak és erősek. Színes és kifogyhatatlan gazdagságú a tengeri tablója. Ismeri a tengerész babonákat is, tudja, hogy nőstény állatot megölni szerencsétlenséget hoz. Hajózási szakkönyv is lehetne, olyan alaposak a feljegyzései, pedig az író tőrőlmetszett városi sarj, de mélyen beleéli magát a tenger világába, és erre csak az képes, akiben ennyire él az elvágyódás.

Ha felidézem régi emlékeimet, Bandi barátommal egyik nap bankrablást terveztünk, majd hajóval tengeri kalandokra készültünk, Bandi meg is rajzolta a kalózzászlónkat, aztán Rejtő Jenő légiójához terveztünk utazásokat, hogy találkozhassunk kedvenc hőseink mai utódaival. Aztán hol lovat álmodtunk magunknak az újlipótvárosi bérházba Verebről, hol szép autókat Las Vegas-i élettel. Ezt azért említem, mert Gerlóczy Márton is tudja, hogy nem csak bennünk éltek ilyen vágyak, hanem a fiúk és a lányok többségében is. A különbség talán csak annyi, hogy a lányok inkább egy finom úri kastélyban szerettek volna illegni-billegni, de az is ugyanerről a tőről fakad, de aztán minden fiatal szív visszatalál oda, ahonnan elindult. Úgy vagyunk előhuzalozva, ahogy a kognitív nyelvészek mondják, hogy ezek a vágyak mindnyájunkban léteznek.

A csemegepultos naplója 2009-ben született és a pesti flaszter különféle figurái jelennek meg benne. Főhőse Márczy Lajos, aki éppen egy hosszabb kapcsolat után dönti el, hogy egyedülálló lesz, mert azok annyit kufircolnak, amennyit akarnak. Lalinak már megjelent egy könyve, és nem akarja, hogy a szobába zárkózva csak dolgozzon, igyon, egyen, dolgozzon, igyon és aludjon. Lali két évig csillagszórózott egy nővel, de annak vége. Csemegepultosnak áll egy nyüzsgő piacon, ahol lókolbászokat, lejárt májasokat, kolozsvárikat árul, aztán este beleveti magát a városi élet züllött éjszakáiba, a barátok és a női idomok, combok, mellek fogni és harapnivaló húsok közé, aztán még az sem zavarja, hogy nem tudja, a húst keresi-e a nőben, vagy a nőt a húsban. Ez a történet vezérfonala. Madártejszínű melltartók, bigyuszokkal és keleti biszbaszokkal teli polcok és sok édi kép között vándorol nőtől nőig, kocsmától kocsmáig.

Gerlóczy lírai őszinteséggel és epikus valósághűséggel írja le az őt körülvevő világot. Nem egyszer megfordul rossz-szagú helyeken is, de meg tudja fogalmazni az életünk nagy kérdéseit. A csemegepult olyan, mint a repülőtér, vagy mint az olimpiai megnyitóünnepség, felsorakoznak a nemzetek. Szalonképes szövegek ötvöződnek a tradíciókat frissítő kifejezésekkel. Már az elején felkészít az elkövetkező őszinte szövegre, mikor azt írja könyve bevezetőjében: a könyvben szereplő nők (gondolom, férfiak is) és a húskészítmények a valóságban jóval romlottabbak. Ehhez tartja is magát a regényen át.

Lalit a piacon Joli, a huncut szemű eladó tanítja be, aki már tizenhatévesen szült, és nyolcéves fiával él. Joli minden hájjal megkent árus lány. Lali hamar beletanul a munkába, szólítgatja a tárgyakat, produkálja magát, hogy repüljön az idő. A regényben a piac az élet szinonimája. A piacon, mint az életben, minden napra jut egy kis vihar, és van, amikor felborul a világ rendje, és ezeket kellett kiismernie hősünknek. Beletanult az árusításba. Elfárad a munka után, otthon lábat áztat, ahogy az öregek tették – a sok álldogálás után, közben nézi a híradót. Megtanulja, hogyan kell magán segíteni, de elsajátítja a szakma alapszabályát, tudja, hogy a vevőnek mindig igaza van és külföldiek esetében csak akkor kell beütni a gépbe a vásárlást igazoló blokkért az összeget, mikor már kifizették.

A 2012-ben írt Check-in kötete négy földrész tíz országába vezet minket. Indulás Budapestről és visszaérkezés Ferihegyre – ez adja a történet keretét. Az utazásról ír, amit ő levegővételnek mond. Hőse újra Márczy Lajos (ejtsd Marci?) a csóró magyar író utazása a témája. Úgy utazik, ahogy a magyar már évtizedek óta. Nem hiányzik csomagjából a dobozos májkrém, ehhez egy kés kell és kenyér vagy kifli az egyik állomáson, meg egy liter tej. Még mindig érzem a számban a késsel vágott májkrém fémes ízét, ami engem is kísért Lengyelországtól Edinboroughig. Ez az íz a lüktető magyarság – ahogy írja. Lajos bőrébe bújva járja Várna, Jamaica, Japán partjait. Az eldugott helyek érdeklik, nem a turisták kedvenc terepén kóborol. Nem élménybeszámolót ad, hanem leírást, mert idegenben jövünk rá, hogy kik vagyunk. Az európaiságról és a magyarságról tett megjegyzései segítenek az itthoni élet megismeréséhez. Hőse ezúttal is egy vándor, otthonra csak azért vágyik, hogy letehesse a holmiját, aztán mehessen a fenébe. Mehessen a szíve szerint.

A Létra című 2013-as keletkezésű regény névtelen hőse egy május elsején fel akar szerelni egy függönyt a plafonra, hogy kis lakását több részre ossza. Ezzel a fülszöveggel hív minket a szerző egy szakadt pesti bérház lakói közötti sétára. Megjelenik előttünk a hatalmas épület, körfolyosóival, szintenként 18 lyukkal, lakással, amelyekről megtudjuk, hogy bordélynak emelték. Témájának rengeteg ki- és bejárata és megközelítése van. A történet úgy kezdődik, hogy a főhősnek nincs létrája és elindul, hogy szerezzen egyet, vagyis kölcsönkérjen. Ez egy régi szokás az együtt lakók között, volt aki, egy kis sót kért vagy cukrot, mert éppen kifogyott, vagy pénzt kértek, mert abból sosincs elég. Így jut el a szűk lakásokba, és így ismerjük meg a regény hőseinek szerény élményekkel teli életét. Így találkozunk a nemeket cserélő alakokkal és a mindig üvöltő Gömbvillám nevű lakóval.

A főszereplő új lakásában korábban Kárpátiné lakott, míg meg nem halt. Ebbe az élettérbe költözik hősünk. Itt kell neki a létra, mert nem elég tágas a tere, és ezt nehezen viseli. Meditatív alkattal van dolgunk ezúttal is. Meditál egy új lakással kapcsolatban azon is, hogy aludni csak ott lehet jól, ahol korábban nem aludtunk, nincs közünk senkihez, semmihez. Megidéződik benne, milyen együtt élni a galambokkal, a meztelencsigákkal és a csótányokkal, persze az élet nem olyan tartalmas, mint amilyen mozgalmas. Galambölés, csótányinvázió elleni nyílt harc folyik, pontos leírással, mert az agy vezérli a tetteinket, és így mindennek ő az oka. Az agy minden pusztulás oka, mert haragszik a testre.

A házban kóborolva végül is sikerül a csirkecsontra emlékezető lánytól létrát kapnia, így hozzá lehet kezdeni a függöny síneinek felfúrásához, és ekkor jön a csoda, a történet szétágazása, a hallatlan történés, mert egy lyuk támad a plafonon, ahol kinézve, egy virágillatú, méregzöld fűvel benőtt rétre jut a hős. Egy másik világba, életbe téved, bár vannak ismerősök, például a Beatrix nevű szép lány apja, aki ott fönn kovács, szakasztott úgy néz ki, mint a lenti gondnok. Elszabadul attól az érzéstől, hogy a zárt tér rabsága megszeretteti az emberrel a tárgyakat. Aztán a csótány szól hozzá, aki tudni véli, hogy rosszul fúrt a falba és egy elektromos vezetéket ért, ezért vesztette el eszméletét, de sürögnek, forognak körülötte, mind a kovács, mind a gondnok. A lényeg az, hogy magához kell térnie.

Az élet önmagában nem érdekes, a világ csupa rejtély, a túlélésmitológiában lakozik a nagy titok. Annyi mindent eszünk, hogy nem tudjuk, miből állunk – összegzi a szerző. Élvezhetjük Gerlóczy képzeletének gazdagságát, amelynél, mint merészebb, de nem az ábrándozó tekintetről beszélek, hanem az ihlett vezérelte valóságteremtésről, ahogy azt nála olvashatjuk. Tudja, hogy az emberek többsége olyan tökéletesnek álmodja és tervezi a világot magának, amelyben lottófőnyeremények, ideális szerelmek, házasságok, bő és egészséges gyermekáldás, jól fizető munkahelyek jutnak osztályrészül nekünk és szeretteinknek, pedig az idő behajítja tárgyainkat velünk együtt a nagy semmibe, és marad a természet az ösztönök uralma alatt, hiába teríti rá indulásunk reggelén a nap arany takaróját a tájra.

Hőseibe dől az ital, úgy nyelik, mint a szakmai tanácsadók az adófizetők pénzét. Ismeri a szegény és boldog piásokat. Jó ismerője és leírója a lendületes poharazgatásoknak és befolyásolt állapotoknak. Az ital soha nem látott erővel képes felruházni hőseit. Hajnóczy Péter, Petri György, Bukovszkij, Jerofejev, M. Lowry módján tud írni az alkoholról és hatásáról. Ez nem italozás, duhaj lerészegedés, hanem a világ dolgán merengő iszogatás, hisz kalóriához kell juttatni a sorvadó agyat, melyben feltárulnak a világ fonákságai, életünk és bajaink okai, és végül megjelenik az igazolt reménytelenség, mert tudjuk, hogy Magyarország Kelet- Európa árterében fekszik, és néha el is lepi az ár, néha ki is szárad, és mindig kockázattal jár az építkezés, a teremtés.

A lányok és nők központi helyet foglalnak el írásaiban, ismeri a lányok és asszonyok cicomázási ösztöneit. Pontosak a leírásai, ad is arra, hogy jók legyenek a megfigyelései. Sokféle lágy domborulatokon jut túl hősünk. Van olyan lány, aki csak tátog az örömszerzések alatt, van, akinek remeg a szemhéja és az ajka, miközben a világ egyhangú történései ismétlődnek. Köntös nevű lakónk lent áll a levélszekrénye előtt, ahol mindig matat valaki. A németek suldigungoznak, jönnek a romák, akiknek a kisujjukban a piac, aztán itt van a mindig hallgatag szomszéd fiú, aki leül az anyja urnájával díszített könyvespolc elé, és várja a barátját, miközben megakad a szeme a vasútmodelljein.

Korunk atmoszféráját írja meg, nem elkeserítő víziókat fogalmaz, hanem az évtizedek óta élő világ bemutatására törekszik, Őt nem lehet integrálni, őrzi integritását. Nála összefut az ösztönös a tudatossal, olyan emberek jelennek, tűnnek föl írásaiban, akiknek az élete csak zajlik, és félnek a valóságtól.

Írásai szórakoztatóak, gyakran megnevetteti olvasóit. De ja vu érzéssel utazik gondolati világában. Hömpölyög a szövege, a problémák történetté válnak, Flaubert-rel szólva: nem fedezhető fel a műveiben az író. Szereti az embereket, sorsuk számára a napi energiabevitelt jelenti. Mindenkinek az életében van valamilyen abszurditás. Hősei elnyerik bizalmunkat, ők a mindig megjavuló fiúk, bármilyen csínyt kövessenek is el, hiszünk nekik, mert van szívük, céljuk és elvük. Olyanok ők, mint az az ember, aki halálra fagyva lesétál a hegyről, hogy valakit halálra ijesszen, nem olyan, aki azért jön, hogy virágot hozzon, hanem csak azért, hogy egyszer lásson, és nem szívesen üldögélne egy finom és kellemes faházban, mert arra vágyik, hogy összemocskolhassa magát. 

 

Novák Imre

tabs-top
More in Kultúra
Otthon Übünél

Kováts Albert művészetéről Kováts Albert nem olyan régen ünnepelte 80. születésnapját, és ebből az alkalomból rendeztek tiszteletére tárlatot a legutóbbi...

Close