Nosztalgia vonatozás avagy „Akit a mozdony füstje megcsapott”

 Az alábbiakban egy rögtönzött írásra szántam el magam, no nem a híres írónk Moldova György jóvoltából, mert tőle csak a híres könyvének címét kölcsönöztem. Sokkal inkább adott volt erre a szituáció, s valójában csak azért is ragadtam nagy hirtelenséggel tollat – Édesapám emlékére. Ő ugyanis megszállott vasutasként egyrészt nagyon is megérdemli, másrészt egy bő fél órát kellett várakoznom Veszprém vasútállomásán…

 Bevallom,  nagyon ritkán vonatozom, így – mindentől függetlenül is – különös szombatnak számított a február eleji visszaemlékezés/ihlet a glosszaszerű írásra. Mondhatni évtizedekig csak autóztam a nyugdíjas koromig, ám igyekszem  a lényegre fókuszálni. Nos, a minap egy nemzetközi szenior teniszversenyen történt egy vállsérüléses balesetem, amelynek következményeként az orvos karfelkötéses gyógyulási módra ítélt: első körben két hétre a kontrollig, majd 12 hétre eltiltott a teniszezéstől. Így kényszerültem a bevezetőben említett nosztalgia vonatozásra  Budapestről Zircre, veszprémi átszállással. A  helyiek általi Jutasnak keresztelt állomáson akkor már ott tartózkodott a  Győrbe  várakozó vicinális szerelvény (3 taggal, a dízelmotoros erőgéppel együtt). Hosszabb időre kényszerülve a mozdonyvezetőtől érdeklődtem, hogy mikor lehet majd beszállni. Erre udvariasan felajánlotta illetve javasolta, hogy a bő fél óra pont elegendő lenne a közeli mini vasúti múzeum megtekintésére.

Természetesen meg is ragadtam az alkalmat, amelynek az eredményéről egyfajta anzixben be is számolok olvasóinknak. Visszaemlékezvén gyermekkoromra – nyilván az  Édesapámnak köszönhetően – pár lapát szénnel hozzájárulhattam egy 424-es típusú gőzmozdony működtetéséhez,  ami ugyan sokkal nagyobb volt a szóban forgó 375-ösnél, de  az üzemeltetés szempontjából nem volt köztük semmi különbség.

Különben  a fél óráig tartó vonatozáson csak egy helyen álltunk meg. Nevezetesen Eplényben, ahol jelenleg található hazánk legnagyobb sí komplexuma. Konkrétabban a Síaréna Vibe Parkról van szó, erről pedig fájó szívvel el kellett terelni a gondolataimat (a lesiklást  nélkülözendő) Ugyanis az ottani Ámos-hegy több mint négy évtizede a legkedvesebb sportágam helyszíne.

Az elmélkedéseimet párszáz méteres alagút szakította meg, ahol még tizenéves tinédzserként  csattant el az első gyermekcsók. Szóval csak úgy sziporkáztak a visszaemlékezéseim, mivel az általános iskola utolsó éveiben nyaranta egy hónapot sarabolással töltöttem el szüleim kérésére avagy parancsára. Mert abban a korszakban szinte mindenkinek kötelező volt az efféle tevékenység, ráadásul az akkori szegénységben azt a csekély megkeresett összeget is felezni illett a családnak, leginkább a testvéreim megsegítése címén.

Egyébiránt nem is szükségeltetik e témában különösebb kommentár, hiszen a csatolt képek önmagukért beszélnek. Csupán megjegyzem: kulák származású Édesapámat (a szüleinek száz holdas birtoka volt)  érdemtelenül verte a sors. MÁV főfelügyelőként (kereskedelmi főiskolás végzettséggel) még úgynevezett váltókezelés munkával is megalázták, amely munkakör anno  abszolút segédmunka kategóriába tartozott. Sajnos Őt már az angyalok hetven éves korában felrendelték, de talán ez elég tétel is számára. Drága Édesapám,  nyugodj békében továbbra is ott, ahová méltán megérdemelten kerültél – örökké büszke leszek Reád…

Szalay Attila

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék