Miklós Daniella – Megváltók (részlet)

Mindenkit meg lehet váltani. Valakitől, vagy valamiből. A regény első kötete a 1920-as évektől a 60’-as évek végéig mutatja be két család életét, akiket összeköt a sorsuk. Bepillantást nyerhetünk az úrilánynak született és később nyomorba taszított Magda és az erzsébeti proli fiú Dani nehéz gyerekkorába, szerelemből font szövetségébe, valamit a nemesi családba érkezett Gizella és a visszahúzódó József fojtogató kapcsolatába. Családi titkok lapulnak a szőnyegek alatt, de a velük való foglalatosság nem megspórolható, mert a gyerekek felnőnek, és a titkok terhét ők viszik tovább. Mindannyiunk sorsa a szüleink életében íródik. A kérdés, lesz-e, aki megvált minket belőle.

A dobozok tetején ül, az üres konyhában. Az ablakhoz lép, lenéz a parkba, éppen most ültetik a facsemetéket a ház előtt. Kint és bent is nagy a sürgés-forgás. Néhány napja adták át a házat a lakóknak, a lift még nem működik, többen még költöznek. A harmadik emeleten velük együtt még két lakó pakol ma. Nincs sok bútoruk, egy kihúzható kétszemélyes kanapé, Bandika ágya, egy fotel, a kör alakú, üvegtetejű asztalka és egy ruhásszekrény, meg a vitrin. Hamar végeznek. Mikor elmennek az emberek, Magda kicsomagolja a kávéfőzőt és a konyha egyetlen bútordarabjára, az asztalra teszi. Lejön a kávé, Danival az asztalra ülnek, úgy isszák a feketét. A nyitott konyhaablakon édeskés illatot hoz a tavaszi szellő. Lent az emberek lassan befejezik a faültetést. Milyen más itt, milyen szép itt! Van fürdőszoba, benne bojler csinálja majd a meleg vizet. Milyen más lesz, hogy nem kell a másik két szomszéddal kijárni a kulcsos vécére. Magunkra csukhatjuk az ajtót, nem lát be senki. Nem úgy, mint abban a zűrös, gangos házban, a Lujza utcában, ahol mindenki belesett a folyosóról a szobába. Ahol már hajnali ötkor porolt a Porkolábné az udvaron, ha kellett, ha nem, minden áldott nap ütötte azokat a nagy, súlyos szőnyegeket. Nem is tudom, honnan volt annak annyi szőnyege. Ezt gondolja Magda, a lágymányosi egyszoba-komfortos, új lakásuk konyhájában. És a handlét sem kell hallgatni, mikor megáll majd az udvarban, és azon a fertelmes hangján üvölti, hogy vásárolna régiséget, meg mit tudom én, miféléket. Sosem értette, mit akar az a görbe hátú, erőszakos ószeres vásárolni, ott a Lujza utcában, ahol többnyire munkások laktak, vagy kitelepítettek. Hát mit akarhatott az mitőlünk megvenni? Keddenként, amikor a görbe hátú megállt a sárgaköves udvaron, a Porkolábék lakása előtt, és elordította magát a ronda, rekedt hangján, kedve lett volna a gangról a nyakába zúdítani egy vajling vizet, hogy menjen már onnan! Vegye már tudomásul, nincsen ebben az ócska házban senkinek semmije, amit neki eladhatna, vagy ha akadna is a szűk, sötét, udvari egyszoba-konyhákban vagy társbérletekben valami érdemleges, azt bizony nem adja el neki senki. Mert azt mindenki féltve őrzi. Hisz talán az az egy, ami érték megmaradt a háború után, és ahhoz a holmihoz mindenki ragaszkodik, sokak abban az egyben, tányérban, levesestálban, bonbonierben őrzik a régi önmagukat, mikor még nagy belmagasságú, széles ablakos lakásokban éltek, ahol esténként körülállták a zongorát… Persze nekik ez sem volt, náluk nem akadtak régi önmagukat őrző tárgyak, mert nekik nem volt régi önmaguk, csak a mostani. Az, amiben élnek. Mert előtte nem volt élet, csak azóta…

Azóta, hogy tizenhat évesen meglátták egymást, lett élete mindkettőjüknek. Rá egy évre összeköltöztek, és még a háború elején összeházasodtak. A Mária utcában volt egy konyhájuk, abban éltek. És milyen boldogan! A fehérre festett, sárga virágokkal hengerezett helyiség a gang közepéről nyílt, benne csak az egyszemélyes sezlon és a sparhelt állt, meg egy ócska, nyikorgó ajtajú szekrény. Mit számított az? Sokat. A boldogságukat, az életüket jelentette. A cinkotai szőke, kék szemű, sugárzóan gyönyörű lány, és az erzsébeti munkástelepről érkező fekete hajú, tüzes szemű fiú szerelmét. Akik úgy egymásba gabalyodtak egy szempillantás alatt, hogy mindegy volt, a nyolcadik kerületi fazekasműhelyből, ahol a szép kerámiaszobrokat és edényeket készítette, melyeket annyira szerettek a vevők, hogy alig győzte a keze az előrendelések teljesítését, mennyi az út gyalog Cinkotára. Mert Dani minden este hazakísérte a fazekasműhely melletti varrodából Magdát a düledező kis házba. Végignevették, végigbeszélgették az utat, mindegy volt, nyár van-e, vagy fagyos tél. Néha Magda anyja is elkísérte őket, ő is a varrodában dolgozott. Maga vitte oda a lányát, varrjon az is, keresse meg végre a magára valót.

Dani nem szerette Micit. Nem volt abban az asszonyban semmi szeretnivaló. Mert az csak magával törődött, hogy neki mindig rendben legyen a frizurája, rúzsa is volt, meg nejlonharisnyája. Alacsony asszony, nem olyan szép sudár, mint a lánya, mégis úgy mászkált az ondolált hajával, a piros szájával a varrodában, mint egy úrinő. Azt játszotta, hogy az. Sokan el is hitték róla, de Dani tudta, nem volt az úrinő soha. Mert egy igazi úrinő sosem adta volna a lányát tizennégy évesen varrodába.

Magda tehetséges volt, más sors járt volna neki. A Rákosi Szidi színi tanodájába járt tízéves koráig. Azt mondták róla, nagy jövő előtt áll. Sok darabban szerepelt, kimondhatatlan vezetékneve miatt Havasi Mici művésznéven még a Vígszínházban is fellépett. Első igazi nagy színpadi fellépése egy beugrás volt. Abban a darabban eredetileg nem volt szerepe, ám egy napon megbetegedett a gyerekszínész, így az alig hatéves Magdát hívták be. A rendező szépen felkészítette, nem volt sok mondanivaló, a főszereplő apa lányát játszotta, csak néhány mondatot kellett megtanulnia. A kislány gyorsan elsajátította a szöveget. A darab záró színében valaki egy tőrrel leszúrja az apját, az utolsó színpadképben a gyilkosságra beszalad a kislány, az apjára borul és sír. Magda az utolsó jelenetben, mikor a színfalak mögül látta, az apjára emelik a tőrt, váratlanul berohant a színpadra, kikapta a meglepődött színész kezéből a fegyvert, mérgesen eldobta, és azt kiáltotta: – Nem engedem az apukámat bántani! A színészek dermedten álltak, most mi lesz? A közönség óriási ovációval fogadta a spontán jelenetet. Eztán a darabot Magda szereplésével játszották úgy, ahogy ő „átírta”.

A színi tanodát a nagymama fizette, a Mici anyja. Az igazi úrinő volt. Szegény asszony, hiába volt minden igyekezete, hiába a fényes ház, a sok könyv, a jó társaság, a lánya végül mégis csak egy feslett nő lett, hozzáment a szép Helmfriedhez. Pedig megmondta neki, ne menjen. Mégis, csak azért is. Mici a Helmfried felesége lett.

A sashalmi villában estéről estére fogadásokat, vacsorákat adtak, folyt a pezsgő, egyre nőtt a cselédek száma, hogy a ház ki tudja szolgálni Mici és a fess Helmfried egyre növekvő igényeit. A nagymama megvetéssel nézte a lányát és a vejét, akik leginkább nem is egymással, hanem saját maguk mutogatásával, szórakoztatásával foglalatoskodtak, s akiknek a másik csupán saját fényének növelését jelentette, semmint társat vagy szövetségest.

Aztán hirtelen jött Magda, a kicsi porcelánbaba, akinek édes, rózsapír arcocskája, csengettyű kacaja és szőke loknija kitöltötte a nagymamában azt az űrt, amit a már fiatalon is kevély, csak magára figyelő Mici kialakított benne. A porcelánbabát úgy tudta szeretni, majd megette. Tiszta szívéből, teljesen. Ő mosdatta, etette, öltöztette szép csipkés ruhácskákba, s mikor a fehér fodros fejkötőt is a kerek, kis szöszke fejecskére illesztette, szíve tele lett a büszke gyönyörűséggel.

Magda igazi társat és védelmezőt kapott a nagymamában. Tőle kapta a festett arcú porcelánbabákat, ő rendezte be unokája varázslatos gyerekszobáját, melynek baldachinos ágyában csudálatos meséire álmodott szépeket a kislány. A törékeny lányka a babaházat szerette a legjobban, abban is a kis, kézzel festett porcelán teáskészletet. Órákig el tudott játszani vele. Ha benézett hozzá valaki, mindig azzal kínálta meg a látogatókat. Cserfes volt, jaj, milyen édesen csacsogó, négyévesen már vagy száz népdalt, sanzont ismert, hozzájuk táncos koreográfiákat talált ki. Mikor a házban vendégek voltak, alig lehetett ágyba fektetni, csak állt a zongora mellett, alig volt magasabb a billentyűzeténél, illegett-billegett, pörgött-forgott, pukedlizett, és csodaszép csilingelő hangon énekelte a dalokat. A kislányt nem csak a dalok, de a nagymama meséi is lenyűgözték. Mikor délutánonként a kertbe ültek a rózsalugas alá, a széles fehér padra, éppen olyan nagy gonddal rendezgette el szoknyája ráncait, mint a nagymama. Ezek az alkalmak eleinte mesemondással, felolvasással teltek, s Magdát hamar elbűvölték a könyvek. Gyorsan megtanult olvasni, így a mesék egyik felét ő, a másikat a nagymama betűzte. Vasárnaponként pedig fehér csipkeruhába öltöztette, piros kis lakcipőt adott az aprócska lábakra, így sétáltak végig kézen fogva a templomig. Csodavilágukban nem nagyon fért el más, igaz, nem is igen akart beférkőzni oda senki. A Mici meg a Helmfried járták, adták a bálokat, tették a boldogat. A Mici nagyravágyó, önző, hiú, mihaszna nő volt, nem anyának való. A Helmfried meg éppen hozzáillett, folyton a tükörben méregette magát, ivott meg kártyázott. Féktelen alak volt mindig is.

Az apámra alig emlékszem. Néhány kép csak, ami velem maradt. Magas, szép férfi volt, aki sokat adott magára. Fontos lehetett neki, mit gondolnak róla az emberek, a társaságnak csak a középpontjában tudta magát elképzelni, a ruháit kivételes ízléssel válogatta, s ezt megkövetelte anyámtól is. Emlékszem egy estére, vacsorázni indultak, nagy társasággal mehettek. Apám a villa halljában várta anyámat, aki a széles kőlépcsőn méltóságteljesen vonult le új ruhájában. Úgy három-négyéves lehettem, a lépcső alján ültem, az egyik babámat öltöztettem. Mici büszkén állt apám elé, nagy mosollyal fordult körbe, hagy csodálja meg a férje. De apám a látványra nagyot horkantott, s azt mondta nagy hangon: „Na magát is hiába pottyantotta a jóisten nemesi családba, az ízlésén még faragnom kell, látom. Legközelebb nem mehet egyedül holmit vásárolni, sem varratni, mert magának hozzám méltónak kell lenni! Érti?” Anyám szemét könny futotta el, én akkor csak ennyit érzékeltem, a szavak pontos jelentését, ha nem is értettem, de azt éreztem, ez valami csúnya dolog lehet apámtól. Később is volt még néhány hasonló jelenet, ebből gondolom, apám önző és igazából durva lelkű ember lehetett. Mici kényesen igyekezett neki mindenben megfelelni, s azt hiszem, egyedül apámat szerette igazán, én e szerelem szükséges és nem feltétlenül kívánatos velejárója lehettem csupán.

A kevés emléktöredék mellett élesen maradt meg bennem egy éjszaka képe, mikor nagymamával hazaértünk a színházból. Éppen fellépésem volt, izgatott voltam még, elvarázsolt a színpad, a darab végén aznap még a szokásosnál is többször kellett kimennem meghajolni, akkora volt a siker. Konflis jött értünk, azzal mentünk haza. A villa szokatlanul csendes volt. A máskor cserfes Mári, a házvezetőnő mikor ajtót nyitott, szótlanul segítette le a kabátunkat, s úgy felszívódott, azt sem kérdezte, van-e szükségünk valamire. A szalonban anyám és apám a szófán ültek, anyám, mint valami bohóc, a sok festék csurgott le az arcán. A nagymama hamar ágyamba vitt, mellém rendelte Márit éjszakára, egy pohár meleg kakaóval. Ilyen még nem volt, hogy ne a nagymama mondta volna az esti mesét. Hamar elnyomott az álom, de éjféltájban megébredtem, hangokat hallottam, mintha a Nagymama beszélne, halkan mondta a szavakat, de másmilyen volt a hangja. S mivel nem volt mellettem senki, kilopóztam a korláthoz, hátha felhallom, mit beszélnek odalent. Amit hallottam, nem igazán értettem, de nagymama beszédének ritmusa, anyám zokogása, apám némasága nyugtalanított. Csak egy hét múltán, mikor a bőrönddel útnak eredtünk, értettem meg, miért mondta azon az éjszakán a nagymamám, hogy soha, de soha, ebben az életben nem bocsát meg sem anyámnak sem apámnak.

A kártya elvitte a sashalmi stukkós villát, s vele együtt a meisseni porcelánt, a puha perzsaszőnyegeket, a rózsaszín babaszobát, és a jó illatú varázslatos könyvtárat is. Ment minden, csak egy-két bőrönd nem, amiben néhány váltás ruhájuk volt. A Helmfried örökre eltűnt, a pakolás reggelén már nem volt sehol, Mici hiába kutatta az ismerősöknél, senki nem hallott felőle. Később aztán eltűntté nyilvánították.

Nem volt hova menni, a közeli ismerősök közül a Kékessy báró lakott legközelebb, átmentek hát Cinkotára. A báró szerette a nagymamát, tisztelte is, de tudta, veszélyes egy nincstelenné vált nemesasszonyt a házába fogadni, főként egy ilyen lánnyal, mint a Mici, így inkább – bízva abban, jobbra fordul a sorsuk, és Helmfried is előkerül majd – odaadta az egyik cselédsori szoba-konyhát, húzzák meg ott magukat. Mici napokig sírt, de hogy sírt! Nyivákolt! Mi lesz most vele, hol fog ő fürödni, mit vesz majd fel másnap, hisz csak három váltás ruha jött vele. Miből fog majd enni, tán abból a kopott pléhedényből, amit a cselédlakással együtt kiutaltak neki? Csak egy nem jutott eszébe, mit ad majd a gyerekének enni…. A törékeny, tehetséges Magdának, akit igazán csak a nagyanyja szeretett. Akinek szőke, hosszú loknijait mindennap ő fésülte át, aki, ha az anyja nem egy Helmfriedhez megy, más sorsot kapott volna.

A Nagymama igazi úrinő volt. Kár, hogy mindjárt meghalt, hogy a cinkotai viskóba költöztek. Pedig megpróbált a talpán maradni, a kislány két váltás ruháját naponta mosta, vasalta. A szomszéd villából a Kékessyék munkát is adtak neki. Hetente háromszor járt fel hozzájuk vasalni, meg varrni. De a szíve nem bírta el sokáig a lehetetlen helyzetet. A régi önmagát már csak Magda égszínkék szemében találta, a mostani önmaga azonban nem volt sehol. Nem tudott létezni abban a nyomorúságban, ahova Mici kényszerítette, és az egyik reggelen nem ébredt fel többé.

Magda az ágy szélén ült, a nagyanyja kezét fogta. Még meleg volt. Szeméből egy héten át csurgott a könny. Csendben siratta az igazi és egyetlen szeretetet. Siratta nagyanyját, siratta az életét, a színpadot, a tanodát, az esti vastapsot, de leginkább hirtelen tovalebbenő gyerekkorát zokogta el, és benne egykori, boldog önmagát. A temetést Kékessyék fizették, a régvolt barátság nem engedte másképp. A hetedik napon Magda könnyei elapadtak. A törékeny lányka felnőtt, s nem akadt többé nyoma a cserfes kislánynak. Hosszú, loknis fürtjeit már maga fésülte, a ruháit maga mosta, a Vígszínházba nem ment többé.

Mici ekkor vette igazán észre a kislányt. De most sem a gyermeket, mint inkább a hamarosan elkövetkező lehetőséget látta benne. Ez a leány talán majd megfordítja az életét. Most vette csak észre, Magda milyen okos, milyen művelt. S tetszett neki a lány csendessége is, bármit kívánt, megtette, nem mondott ellent neki semmiben. Iskola után elvégezte a házimunkát, főzni és sütni is tudott, mosott, vasalt, takarított rendre. A kis lakást is csinosítgatta, a Kékessy lánytól kapott maradék anyagokból függönyt, s hozzá való terítőt és párnahuzatokat varrt. Milyen szépek is voltak a fehér vásznon libbenő apró, színes madárkák és kis rózsafejek! Szerette nézni a napszakonként változó vásznat a kis ablak előtt. Hajnalban, mikor a nap átsütött rajta, az élénk madarak elhalványodtak, olyan finom színekben pompáztak, mint egy aqvarellfestmény. Délután pedig, mikor a nap odébb kúszott az égen, a madarak és virágok visszanyerték telt színeiket, s vidámságot hoztak a borongós napokba. Magda példás tisztaságot és rendet teremtett a cselédsori lakás falai között, s mire az anyja megjött a varrodából, nem akadt dolga. A kislány a maradék csekély idejét az olvasásnak szentelte. Kékessyék jók voltak hozzá, a könyveket tőlük kapta kölcsönbe. A regények biztonságos falat adtak, vaskos, óvó falakat, amelyek megvédték őt a külvilágtól.

Mikor kis ideje került, átsétált a szomszéd utcába, a leánygimnáziumhoz. A kerítésen kívülről nézte az egyenruhába öltözött lányokat, ahogy az épület melletti parkban sétálnak, s arra gondolt, talán majd ő is ide járhat. Sokat álmodozott arról, tanítónő lesz. Mikor aztán kijárta a négy polgárit, hirtelen a nyolcadik kerületi varrodában találta magát, a nagy, ipari gép mellett. Anyja elérkezettnek látta az időt a sorsfordításhoz, gyorsan kerített neki hát helyet, keressen eztán ő is, ne kelljen a lányt tovább tartania. Akkor megint lett a Micinek harisnyája, meg rúzsa, mert amit Magda keresett, a saját tárcájában őrizte, és épp csak hogy enni adott belőle a lánykának, aki csendesen járt, nemigen barátkozott, a kosztpénzből lespórolt pengőkből pedig könyveket vett. A regények jó barátnak bizonyultak. Nem csalódott bennük, nem bántották. Egy viselhetőbb világba repítették.

Azt mondták rá, hűvös szépség. Tartózkodásában volt valami visszautasító elegancia. A varrodában tán nem is sejtették, hogy a büszkeség, amivel a sudár lány viseli sorsát, nem tanult, vagy felvett manír, inkább belülről jövő dolog, az egyetlen, amit magával hozhatott gyerekkorából, ami által képessé vált megóvnia magát a külvilágtól. A Kékessyék lánya néha adott neki maradék anyagokat. Abból aztán az ügyes kezű Magda csodaszép, egyszerű ruhákat öltött. Amerre járt, mindenki utána fordult. Sok szívet megdobogtatott, de ő senkire rá nem nézett addig a péntekig.

Novák Imre jegyzésében

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék