Impresszum

Mesekönyvek életre keltett alakjai

Írta: Rekreátor Magazin 2017. Sze. 18. Kultúra

„A báb nagyon hasonlít az emberhez s az ember nagyon hasonlít a bábhoz. Mikor az ősember az első halottat látta, nyilván döbbenten vette észre ezt az azonosságot”.

/Kosztolányi Dezső: BÁBOK/

Németh Ilona névjegykártyáján ez áll: bábos, színész, jelmez-, látvány- és legfőképpen bábtervező. Az ő színházi bábmunkáiból nyílt kiállítás „Bábképzetek” címmel a Műcsarnokban 2017. augusztus 23-án. A szeptember 24-ig nyitva tartó tárlat arra is lehetőséget ad, hogy képzőművészként is megismerjük. A tárlat kurátora Bán Ildikó.

Mikor belépünk a kiállításra, olyan érzésünk támad, mintha egy gyerekszobában lennénk, mikor nincsenek otthon a lakói, vagy alszanak, és ahol csendben pihennek egymásra rakottan a játékok, a bábok. Olyan hangulat fog el bennünket, mint amikor hazaértünk az oviból, és a játékbabákat fel kellett vidítanunk, mert nélkülünk csak búsan néztek egymásra egész nap. Én látom most is mindegyik arcán, hogy örül nekem. Hófehérke rögtön mesél is a törpék szokásairól, és Csipkerózsika is szólna, de látom rajta, hogy jót most nem tud mondani. Sejtem az okát, mert gyanítom, a herceg mostanság sokat vadászik erre-arra.

Továbbmegyek, nézem a kiállítás tájékoztató szövegeit, hogy minél közelebb kerüljek a művészhez, megleshessem, mi van a névkártya mögött.

Mint ahogy nálunk háttérbe szorított írók a gyerekirodalomban találtak megjelenési lehetőséget, úgy a tiltott képzőművészek az Állami Bábszínházban élték túl az ötvenes éveket. Ezért tudhat magának szép és sikeres éveket Bálint Endre, Ország Lili, Korniss Dezső is, mert ott találtak menedékre, ott alkothattak.

A színház világával a 60-as évek végén került kapcsolatba a Képzőművészeti Főiskolán, amikor alapítóként részt vett a kor másként gondolkodó társaságához tartozó Orfeóban. Az együttes egy amatőr bábos és színjátszó csoport volt, melynek tagjai tizenéves fiatalok voltak, vezetőjük egy szobrászművész, Malgot István. Ő úgy vélte, ’68 után lehetetlenné vált a politikai cselekvés, ezért azt a kultúra területére kell áthelyezni. Így kezdtek a képzőművészek bábszínházat csinálni, mert ott a látvány segítségével gondolatokat is lehetett közölni. 1970 tavaszán alakultak. Nevét az első produkciójukról, Györe Imre „Orfeó szerelme” című költeményének színpadi változatáról kapta. A rímes játékot egy külvárosi művelődési otthonban mutatták be. Nézzük, hogy emlékezik vissza ezekre az időkre Dalos György. „Kétévi nyilvános szereplés, néhány dicsérő sajtóvisszhang után megjelent a színen a rendőrség. Szülői panaszokra, feljelentésekre hivatkozva vizsgálatot folytattak, elsősorban ifjúság elleni bűncselekmények címén. Házkutatások, tanúkihallgatások, rendőri figyelmeztetések követték egymást. Végül a nyomozást megszüntették.”

„Malgotot az orfeósok karizmatikus vezérként tisztelték, főleg a lányok pedig fanatikusan szerették. Egyikük „azt mondta, inkább öngyilkos lesz, de az Orfeót nem hagyja, és Malgotot nem engedi bántani”. Az Orfeó nem egyszerűen amatőr együttes volt, hanem mozgalomszerű képződmény.”

Németh Ilona itt, az Orfeo bábcsoportjában került közel a bábszínházhoz. És talán ő volt az egyetlen, akit – bár soha nem politizált aktívan – azért rúgtak ki a Főiskoláról a 70-es évek elején, mert tagja volt a hatalom szemében gyanús Orfeónak.

Ezután évekig rajztanárként dolgozott Palotán a Lila iskolában, majd csatlakozott az Orfeóból kivált, Fodor Tamás vezette Stúdió „K” alkotóközösségéhez. Innentől kezdve ez a színház töltötte ki az életét, játszott is, de a legfőképpen a látványért volt felelős. Neki is köszönhető, hogy a Stúdió „K” emblematikus előadásában, a „Woyzeck”-ben a bábjáték kiemelt szerepet kapott.

Ahogy az a múlt eseményeit soroló krónikákban áll: a bábszínházhoz a 90-es évek elején tértek vissza, amikor Fodor Tamás a szolnoki színházban dolgozott. Eleinte színészpedagógiai szándékkal készítettek előadást bábokkal (például Brecht Lenz-átiratát, „A házitanító”-t és Szilágyi Andor darabját, „A rettenetes anya, avagy a Madarak Élete” című előadást), majd egyre inkább felfedezték (újra felfedezték) a bábszínházban rejlő kivételes lehetőségeket. Ez vezetett oda, hogy az újjáalakuló Stúdió „K” – miközben nagyszerű felnőtt előadásokat is bemutat – a 90-es évek végétől a magyar gyerekszínházak meghatározó műhelye lett. Ez egyúttal Németh Ilona pályájának kiteljesedését is jelentette. A 2000-es években olyan korszakos bábelőadások születtek a Stúdió „K”-ban, mint a „Rózsa és Ibolya”, a „Csipkerózsika” vagy a „Kelekótya Jonathán”; a Nemzeti Színházzal való együttműködésben a „Hamupipőke” és a „Varázsfuvola mese”. Németh Ilona bábjai Fodor Tamás rendezésében és a Stúdió „K” színészeinek játékával elevenedtek meg.

A 2000-es évek végétől a bábok egyre inkább szerepet kaptak felnőtt előadásokban is, mint például a Fodor Tamás rendezte és Zalán Tibor által írt „Vakkacsa tojások”-ban, a Mezei Kinga rendezte Csáth Géza-adaptációban, a „Józanok csendjé”-ben, és legutóbb Szikszai Rémusz Szép Ernő-rendezésében, az „Emberszag”-ban. A 2010-es években egyre határozottabban jelent meg a képzőművészet nagy mesterei előtti tisztelgés Németh Ilona munkáiban.

Chagallt idézte meg a „Szamár a torony tetején” – Zalán Tibor szövege alapján, Picassót a „Maya hajója” – Parti Nagy Lajos szövege alapján – mindkettő Fodor Tamás rendezésében került színre, Hundertwassert pedig a „Madárház”-ban. Ez utóbbi előadást maga Németh Ilona állította színpadra, ugyanis az utóbbi években már rendezőként is működik, több figyelemre méltó előadást készített („A kíváncsi kiselefánt, Kacskaringó”), amelyekben még erősebb a képzőművészeti gondolkodás.

Németh Ilona kezdetben emberméretű bábokat készített, majd fokozatosan jutott el a kisebb, bunrakuszerűen mozgatható figurákig, ezekig a rongyokból, csipkékből, bőrdzsekiből, pulóverekből teremtett, sejtelmes alakokig. Fodor Tamás színész, rendező, a Stúdió K Színház igazgatója egy interjúban beszélt arról, hogy „Németh Ilona bábjainak milyen különleges a szeme: ezek a szemek élővé tudnak lényegülni. Alkotói bravúr az is, hogy a tervező a szereposztást figyelembe véve dolgozik, a bábok arcvonásai az őket életre keltő báboséit idézik – szinte karikatúráik az őket mozgatóknak –, ezáltal is kiemelve azt az egylényegűséget, amely a közönség számára is érezhetően áthatja ezeket az előadásokat.”

Balogh Géza A bábjáték Magyarországon című könyvében már a Budapest Bábszínház 1995-ös Kelekótya Jonathán című előadása, Fodor Tamás első bábszínházi rendezése kapcsán megjegyzi: „Sokkal többet feltételez a bábról, mint azok a kollégái, akiket megragadnak a műfaj korlátlannak hitt lehetőségei, de a naiv rácsodálkozáson túl csak közhelyeket képesek megfogalmazni a bábszínpadon. Fodort foglalkoztatja a báb és a bábot életre keltő színész kapcsolatának bonyolultsága.”

Kitűnő partnerre lelt ehhez Németh Ilonában, akinek „sajátos látványvilága új irányba próbálja terelni az élettelen anyaggal való emberábrázolást.” Jó bizonyítéka ennek „Csipkerózsika” és „A rettenetes anya avagy a Madarak élete” légies bábjai, az „Emberszag” című előadás Dávid-csillagos, elgyötört tekintetű alakjainak sora, és a „Józanok csendjéből” ismerős, sorsukat cipelő karakterek vagy a „Maya hajója”, a „Hamupipőke”, a „Rózsa és Ibolya” érdeklődő alakjai.

Németh Ilona festőművész, megteremti és megfesti a térben korábban láthatatlan alakokat. Bábtervező festő. Színes egyedi ízléssel válogat a színes selymek, textilek között, életet lehelve beléjük. Képes arra, hogy egy régi cipő teste és alakja mellett megjelenítse a lelkét is. Az anyag átalakulása izgatja.

Az általa megteremtett vizuális világban gyakran ismerünk rá egy-egy ismert művész stílusára, motívumára. Magával visz Bosch, Chagall, Picasso vagy Hundertwasser világába akár egy tárggyal, vagy formákkal, vagy a színek mozgalmasságával. Művészi tudatosság jellemzi, azt tartja szem előtt, hogy bábjai minél inkább társai legyenek az őt mozgató színészeknek, ne csak az ő teremtményeiként éljenek. Igazi lényeknek szánta őket. Mind eredeti karakter.

A tárlat elején találkozunk a Varga Csaba rendezte „Szekrénymesék” című animációs film figuráival, szomszédságukban pedig láthatjuk a hegedűtokban ücsörgő Picassót, a tricikliző Van Goghot, a második terem közepén pedig ott lebegnek az alkotó számára oly kedves Chagall festményei által inspirált „Szamár a torony tetején” című előadás bájos figurái. Zalán Tibor József Attila-díjas költő, író tárlatnyitó beszédében vetette fel a rendezők, tervezők és bábosok számára egyaránt fontos kérdést: „Mitől jó egy báb?” Persze nem attól, hogy a halottakra emlékeztetnek, még ha a Vasorrú bábával lenne is dolgunk. Zalán így válaszol a saját maga által feltett kérdésre: „Mondhatnám gonoszul, attól, hogy nem szép. Pontosítok, hogy ne legyek igazságtalanul gonosz: nem konvencionálisan szép. Az itt kiállított bábok között elnagyolt és gondosan kidolgozott figurákat is láthatunk, a szépségüket mégis az dönti el, hogy mennyire használhatók emberi érzelmek, jellemek, szándékok és gondolatok kifejezésére. Azaz, mennyire lehet élővé tenni őket. Ezek a bábok éppen azáltal nyerik el szépségüket, hogy a beléjük lelket kölcsönző mozgató hiteles viszonyt tud teremteni velük, így elhihető életet kölcsönöz nekik. Ahhoz, hogy a figurák belső ragyogását meg lehessen teremteni, bizonyos elnagyoltságban kell hagyni őket a készítés során. Így nem lesz a Németh Ilona-bábok arca merev és maszkszerű, így tud változni, szinte az ember arcához hasonló rugalmassággal, a játék által megkívánt érzések kifejezéséhez.

Németh Ilona izgalmas bábjai hosszan néznek minket, ők is keresik emlékeikben, hol találkoztunk. Én tudom, ők sem felejtenek, és nem csak a színészek kezében elevenednek meg, hanem az én gondolataimban is. Néznek, és beszélnek is hozzánk. Én most is hallom szavaikat.