Még hogy nincsenek polihisztorok!?

Az alábbiakban egy olyan sokoldalú embert mutatunk be Olvasóinknak, akinek sikerült átvinnie tehetségét – leginkább kézügyességét kiemelve – két gyermeke génjeibe. Ezúttal persze csak a pomázi Bolyki István lesz a főszereplőnk, merthogy: szakkönyvkiadó, ügyvezető igazgató, címzetes egyetemi docens, az Agroinform Kiadó és Nyomda Kft. tulajdonosa, s nem utolsó sorban képzőművész – mindez egy személyben. A következőkben a lényegre törekedvén eképpen mutatkozott be magazinunknak…

Iparos-kereskedő családból származom, édesanyám üzletvezető volt, apám pedig szabómesterként dolgozott Recsken. Az édesapámat igen korán, 14 éves koromban elveszítettem. Édesanyám mindig azt vallotta, és arra nevelt bennünket is, hogy abban a rendszerben, amit az ötvenes évek jelentettek, „csak folyamatos tanulással lehet előrehaladni és kiemelkedni az életben.” Valahogy ez az intelem és tanács a mai napig elkísér. A szülőfalumban – Recsken – a természet, s a 15 kilométerre fekvő Verpeléten az emberek voltak mesebeliek.

Egyik falubeli lakodalmon egy férfi beöltözött például boszorkánynak, és ebben a jelmezben táncolta végig az éjszakát, az emberek mulattatására. anyai nagyapám háza körül nyaranként egy illatos kertben játszottam, még ma is fel tudom magamban idézni az aszalt szőlő, a hamvas barack, a repedve hasadó görögdinnye, a műhelyben száradó gyalult faforgács, vagy a régi mákdaráló illatát. Verpelét maga volt a megtestesült „Kert-Magyarország”, ahol júniusban érett nálunk a csörgőalma. Esténként petróleumlámpa fényénél olvasott fel nagymamánk, s a kályhatűz duruzsoló melege mindent otthonossá varázsolt.

Nagyapám íróasztalán az első világháború idején hadifogságban készült fa toll és tolltartó állt. A nagyapámnak volt egy szállóigévé vált mondása a második világháború utáni években, a családunkkal kapcsolatos meghurcoltatások időszakában: „Se kocsi, se ló – hála neked Szovjetunió!” Recsk eredetileg bányásztelepülés volt, valahogy mindig azt éreztem gyerekkoromban, hogy itt az emberek ridegebbek és gyanakvóbbak egymással, mint másutt. Sokat köszönhettem egy Erdélyből áttelepült magyar tanárnőnek, aki már korán értékes könyvekre hívta fel a figyelmemet, persze János bátyám is nagy könyvgyűjtő volt.

Viszonylag fiatalon kezdődött az érdeklődésem a szőlészet-borászat iránt, miközben lelkesen jártam Szilágyi Elek helyi rajzszakkörébe.
Nem kerestem a marsallbotot, s nem is akartam soha polihisztor lenni. Az élet hozta nekem ezt a sokféle mesterséget, gyakran a pillanatnyi vágyaim sodortak bele egy-egy újabb helyzetbe, vagy egy-egy ember, aki visszautasíthatatlan ajánlatot tett nekem. Tudat alatt ráadásul állandó kényszerítő erőt éreztem, merthogy meg akartam találni a nekem való helyet és célt. Kamaszként nagy dilemma volt, hogy borász legyek vagy grafikus. A rajzolás és a festés alapfogásainak elsajátításánál nagyon jó tanáraim és mestereim voltak: Nagy Nándor, Pázsit Antalné művészettörténész, aztán meg a Ferenczy Képzőművészeti Kör tagjai.

Gyakran elképzeltem, hogy milyen szép lenne egy saját birtokon gazdálkodni, bort fejteni egy hűvös pincében.

Az agrárium még így is nagyon izgalmas számomra, aki az innováció híve vagyok. A néprajzi kutatásokból sokat tudunk a hagyomány erejéről. Egy megújulás zajlik, művelt, felkészült tudósgárda alakítja ezt a szakterületet. Természetesen sokan vannak, akik „földhözragadtak”. Számtalan nemesítőt, mezőgazdasági kutatót, és innovációs kísérleti helyet ismerek, akik korábban egy rendszerbe be voltak építve, de mostanára mintha elszakadtak volna az eredeti gyökereiktől. Az egész ágazatot befolyásolja, hogy folyamatosan érkeznek új technológiai megoldások, csomagolva dózisokban. Korábban a termelési rendszerek világszínvonalú technológiája szinte az egész világon példaértékűnek számított. A kisbéri jelszó például az volt a félvér tenyésztett lovakkal, hogy „becsüld az egy lóerőt is”. Én fontosnak tartom a szakismeret-átadás támogatását, sajnos ma ezt sokan rábízzák a spontán piaci működésekre. Azt azonban nagy problémának érzem, hogy a mezőgazdaságban jelenleg vállalkozóként dolgozók mindössze négy százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel.

Mint könyvkiadó elmondhatom: a kéziratok olvasása ablak a világra, a szerző pupilláin és gondolatain keresztül. Előfordul, hogy az írót kedvelem meg előbb, máskor meg az írásain keresztül az embert. Ugyanakkor ez nagyon veszélyes is, mert én is „emberből vagyok”, és nem mindig veszem kellően figyelembe a reális piaci igényeket. Tudok olyan magyarországi kiadóról, ahol egy-egy szerzői megkeresésnél azt mondják, „hozd a pénzt és kiadom a művet”. Nálunk ez egészen másként működik. Miután saját nyomdával rendelkező kiadó vagyunk, már önköltségi áron is tudunk vállalni egy könyvkiadást. Sajnos azonban ez a módszer egyre kevésbé tartható. Ugyanakkor készülnek új kéziratok, a barátaim gyakran olyan témakörökre irányítják a figyelmemet, melyek jövőbemutatóak, ilyenkor jellemzően egy adott témához keresünk szerzőt és nem fordítva.

Példának okáért a „Hóhércsárdás” című könyv kéziratára az agrármédiában dolgozó egyik ismerősöm hívta fel a figyelmemet, és bár rendkívül bizarr a téma, mégis megfogott. A könyv teljes kéziratát elolvasva döbbentem rá, hogy a bűnözés bugyraiba került vidéki emberek szociográfiai megközelítéseként is felfogható. A magány, a tanyasi elszigetelt életforma sokszor tudat alatt brutálisan manifesztálódik. Bogár Imre hóhér neve Recsken (lévén sok ragadványneves bogár) állandó beszédtéma volt. Utóbb persze kiderült, hogy ez a hóhér felvett néven élt, és semmi köze nem volt a helyiekhez. Az 1950–53 közötti recski munkatábor, a falusi házakba kitelepítettek, a váci és szegedi börtönöket megjárt nagybátyám emlékképei is közrejátszottak abban, hogy ennek a könyvnek a kiadására vállalkoztam.

Végül hősünk szerénysége és kérése miatt a művészetéről csak dióhéjban teszünk említést, pedig 1973.-tól kezdődően több tucatnyi kiállítást jegyezhet magának, sőt számos könyvben az illusztrációk is a nevéhez fűződnek. Összegezve így vall a világjárvány közepette, az aberráltnak is nevezhető harmadik évezredben – a mindennapok kavalkádjában: „ A festés egyre jobban hiányzik, a nyilvánosság és a hangos siker egyre kevésbé. Idővel megváltozik az ember értékrendje, mások lesznek a fontossági szempontok. Ma már pontosan tudom, hogy mi számít prioritásnak”…

Szalay Attila

tabs-top
More in Kultúra
Mérhetetlen vagyon hitbuzgósággal párosulva

Esterházy Miklós nádor mesés vagyonáról, mérhetetlen vagyonszerzéséről sokat tudunk, annál kevesebbet meghökkentően mély vallásosságáról. A hatalmas vagyonnal gazdálkodás, annak gyarapítása...

Close