Mark Rothko csendjei

Mark Rothko egyszer azt mondta, hogy olyan művészetet alkot, „amely legalább ezer évig megőrzi értékét”.

Mark Rothko, amerikai festő a színmező festészet /color field/ legfontosabb művészei közé tartozik. Alkotásai első alkalommal láthatók a Bécsi Művészettörténeti Múzeumban.

A kiállítás áttekinti teljes munkásságát – az 1930-as évek figuratív kezdeteitől a következő évtized úgynevezett átmeneti fázisában keletkezett munkáin át az 1950-es és 1960-as évek forradalmi alkotásaiig. Nagyméretű kompozíciói különlegességnek számítanak. A világító vagy a mélysötét színfelületek rejtett árnyai, alakjai a vászon fölött lebegni látszanak a vízszintesen rétegelt színfelületek fölött. Mélyen megérintik a képek a látogatót. Előhívják halálfélelmeinket, szorongásainkat.

A képzőművészeti lexikonok így írnak róla: Mark Rothko (1903-1970) jeles képviselője az absztrakt expresszionizmusnak, amelynek alakulására munkássága rányomta a bélyegét. Munkái csak ritkán bukkannak fel meg az európai gyűjteményekben.

Rothko kirobbanó sikere a harmonikus, feszültséggel telített, világító, vagy komoran sötét képekben rejlik, pedig korábbi figurális festészete is megragadó, sőt még bájos is. Elég megemlítenünk 1936-os önarcképét. Láthatjuk, hogy festeni is tud, nem csak mázolni, hogy engedjünk korunk populista hangvételének, művészeti meglátásának, ahogy a világ eseményeit is ezzel a megközelítéssel, értékeléssel magyarázzák az eddig kevésbé elfogadott vélekedők.

Kiállításain ő döntött arról, hogy képei hol, milyen megvilágításban legyenek, hogy így is növelje érzelmi hatásukat. Ahogy ő maga is mondta, számára az érzelmek kifejezése és átadása volt a legfontosabb. „Szeretném, ha megértenék végre, én nem vagyok absztrakt művész… Nem érdekel a színeknek és a formáknak, vagy bármi másnak a viszonya. Engem kizárólag az alapvető emberi érzelmek kifejezése foglalkoztat. A tragédia, az extázis, a végzet, satöbbi. A tény, hogy olyan sok ember kiborul és sírva fakad, amikor szembesülnek a képeimmel, azt bizonyítja, képes vagyok kommunikálni feléjük ezeket az alapvető emberi emóciókat… Az emberek, akik sírnak a képeim előtt, ugyanazt a vallásos élményt tapasztalják meg, amit én magam is a kép festésekor.”

Visszatérve a szakemberek szavaihoz: 1903-ban született Marcus Rothkovich néven orosz-zsidó családba az Orosz Birodalom Vityebszki kerületében, Dvinszk városában (ma Daugavpils, Lettország). Tízéves korában családjával emigrált Amerikába, Oregon államban telepedtek le. Egész fiatalkorában szegénységben élt, és gyakran éhezett.

Bár két évig látogatta az Art Students’ League kurzusait, ahol Max Weber tanítványa volt, mégis autodidakta festőnek tartotta magát. Alkotásait először 1929-ben állították ki és néhány éven belül két önálló kiállítása is nyílt. Festészetének első szakaszában az európai expresszionizmust követte. 1935-ben megalapította a The Ten (A Tízek) nevű alkotócsoportot Adolph Gottliebbel. Pár évvel később Rothko amerikai állampolgárságot kapott, és körülbelül ekkor vett fordulatot festészete. Álomszerű városi tájképeit, az idealizált görög isteneket, istennőket archaikus szimbólumokat absztrakt festmények váltották fel. 1945-ben megnyílt Rothko első jelentős önálló kiállítása az Art of This Century Galleryben (Századunk művészete galéria). Ekkoriban Rothko szürrealista tájképeket festett, leginkább Arshile Gorky hatása alá került.

A keleti bölcselettel való találkozása San Francisco-ban jelentősen megváltoztatta művészetét. Innentől kezdve teljesen elutasította a tudatos értelmi beavatkozást a művészi alkotó folyamatba. Szakított a hagyományokkal. A zűrzavarból teremtődött világot ábrázolta, ahol gömbölyűvé változtatható a szögletes. Tudatosult benne, hogy a földi élet nem végleges állapot, hanem átmenet egy másikhoz. Titkát csak sejtjük, mert azt a világot nála sem ismerjük, ami az ecsete és vásznai közötti térben munkálkodik, ahol a mű születik. Világos számára, hogy a völgyben kiszáradó folyó, nem tűnik el örökre, mint ahogy a szellem sem enyészik el soha.

Rothko festményein határozatlan körvonalú színfoltokat láthatunk, melyek látszólag lebegnek. Az alkotás folyamata rítus volt számára, s titokban tartotta, hogyan készülnek képei. A zen mesterek nyugalmával figyelte a világot, ami nála olykor olyan, mintha Franz Kafka írta volna.

Rothko képeinek szemléléséhez komoly szellemi erőfeszítésre van szükség, bár ez minden szellemi tevékenységhez illendő lenne. Egyes emberekből földi kötöttségek alóli felszabadító, transzcendens élményt váltanak ki. Rothko nagyon határozott, végletes, depresszióra hajlamos, érzékeny ember volt. 1970 elején öngyilkos lett. Híres volt arról, hogy a privát szféráját a végletekig védte.

Nekem Wittgenstein jutott eszembe mezőit nézegetve. Mennyire igaz, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Hiszen semmi művészet – hogy Esterházy is segítsen a megfogalmazásban. Nincs jel, nincs nyom, de van kép, és érthető, ha nézed, mert hol egy lovas rohan ki az égő házból, hol egy süllyedő hajó bukik a víz alá, ahogy nézed, és érthető, hogy folynak a könnyeid. Káprázatunk bilincsei szerinti képek vezetnek minket, felhagyunk a mindennapi élet praktikáival.

Rothko nem is igen tudta, milyen összetételűek az általa használt festékek, az anyaggal szembeni közönyét mutatja Elisabeth Jones restaurátor anekdotája, miszerint ha elfogyott a festéke munka közben, leugrott a Woolworthbe és vett valamit. Ugyanakkor aggódott a színek kifakulása miatt, ami a Harvard-falfestmények vörösén már életében jelentkezett. Ezek a muráliák állandó napsütésnek voltak kitéve, ami hamar meglátszott a színek intenzitásán. A Houston kápolnában párnák vannak elhelyezve, és a lótuszülés — lehetőleg csukott szemmel — az egyik kedvelt megközelítése a műveknek. Sok évvel a halála után sem meri senki megkérdőjelezni utasításainak kizárólagos érvényességét — a művész (sok esetben persze félreértett) szavának, kijelentéseinek megkérdőjelezhetetlen és minden egyéb szempont fölött álló érvényessége, úgy tűnik, megingathatatlan. Soha kortárs művész művei előtt nem sírtak annyian, mint a Rothko-képek előtt — a Houston Chapel vendégkönyve tele van ilyen jellegű beírásokkal, sőt némelyiket egyenesen sírás közben írták. Az 1949-től készült képeken Rothko nem alapozást használt, hanem pigmentekkel kevert leimot bázisként, amit aztán hasonló tónusú olajfestékkel rögzített, hogy aztán ezt a felfeszített vászon szélén túl a keretre is felfuttassa. Erre egy hígított festékkeveréket rakott fel oly módon, hogy a fény a színrészecskéken áthatolhasson, és az alatta lévő rétegeket soha ne takarja teljesen. A még nedves színmezőbe újabb fokozatokat kevert bele, amivel egy gótikus katedrális üvegablakain átszűrődő fényre emlékeztető fényfelületet hozott létre. Jellegzetes karmazsinvöröse szintetikus ultramarin, égszínkék, titán-fehér és két modern organikus szín, a naphtol- és a lithol-vörös keverékének eredménye. Az azo-kötésű naphtol-vörös máig nem vesztett erejéből, annál inkább a lithol, ami a hatvanas években az egyik legolcsóbb festéknek számított, és ma már nincs is forgalomban, mert rövid időn belül erősen megkopik. Miután elkészült egy képpel, e kép új életéhez, mely a közönség előtt zajlik, neki már semmi köze. Hogy mennyire törékeny volt a viszonya a képekhez, az nagyszerűen követhető a kiállításon, ahol világosan látszik, hogy a döntő év, az 1961-es MoMA-retrospektív után, sikere tetőpontján a színsávok egyre gyakrabban bizonyos automatizmussal kerülnek a vászonra: leegyszerűsödnek, kiürülnek, sőt ő maga kezdi el őket másolni — ami különben lehetetlen, mert egy jó Rothkót valójában képtelenség hamisítani: magának a művésznek sem sikerült. A természetesség, az egyszerűség, a közvetlenség ötvöződik benne.

Az európai kultúra paradigmáival átitatottak a művei. Beszédesek a képek, és hallgathattam őket, és szerencsém volt, hogy olyanokkal néztem, hallgattam a képeket, akik nem sokat beszéltek.

A második világháború utáni amerikai művészet egyik legexponáltabb életművét látjuk.

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék