Liszt Ferenc magyarsága

„Mivel Magyarországon születtem, illő, hogy zenei tehetségemmel hazámat szolgáljam. Hazafiságomat nem szóvirágokban, hanem tettben, kötelesség teljesítésével akarom kimutatni.” nyilatkozta Liszt Ferenc – ahogy Vörösmarty Mihály nevezte – „hírhedett zenésze a világnak”.

Sopron vármegyében Doborjánban 1811. október 22-én született, és Bayreuthban, Német országban 1886. július 31-én halt meg. Édesapja, Liszt Ádám az Esterházy uradalomhoz tartozó Nemesvölgyben (ma Edelstahl), született, Kismartonban dolgozott, ott Haydn zenekarában is muzsikált. Innét került Doborjánba, ahol uradalmi jószágigazgató lett. A község 1921-óta Ausztriához tartozik, mai neve Raiding. Bár nem beszélt magyarul, „német a nyelvem – magyar a szívem” vallotta, és mindig ragaszkodott családnevének magyar írásához. Édesanyja, Anna Maria Lager egy kremszi pékmester korán árvaságra jutott lánya volt. Fiuk, Ferenc itt a doborjáni házban született, és a szomszédos Lók (ma Unterfrauenhaid) templomában keresztelték meg.

A Soproni Irodalmi és Művészeti Kör, Liszt Ferenc 70. születésnapján a szülői ház egyik bejárata fölé magyar nyelvű emléktáblát helyezett el. A korabeli fényképen látható, hogy az avatáson a művész is jelen volt. Magyarország trianoni felosztása után az „utódállamok” elkezdték önazonosságuk, történelmi múltjuk felépítését. Ettől kezdve téma Liszt Ferenc nemzeti „hovatartozása” is. A némettől a szlovákig több ország is sajátjának akarta elfogadtatni Európa egyik legnagyobb zeneszerzőjét, karmesterét. A doborjáni ház másik bejárata fölé 1926-ban a német birodalmi kormány németnyelvű emléktáblája került, ezzel a szöveggel „Itt született 1811. október 22-én Franz Liszt. Ezt az emléktáblát a német nép állította a német mesternek”. Kismartonban (Eisenstadt), amely 1926-óta Burgenland tartományi központja, 1936-ban, az Esterházy kastély szomszédságában felállították Liszt Ferenc fehérmárvány emlékművét, Járay Sándor alkotását. A talapzaton olvasható gót-betűs felirat szabad fordításban: Burgenland nagy fiának (állította) az ő hazája. – Ha figyelembe vesszük, hogy Liszt 1886-ban meghalt, Burgenland tartományt 1921-ben „hozták létre” három nyugat-magyarországi vármegyéből, – akkor kitűnik a hamisítás. Liszt Ferenc édesapja diákoskodott a Pozsony közeli Malackán, pár évig az itteni ferences rend tagja is volt. Malacka (ma Malacky) 1918-óta szlovák város. Régen a szlovákokat tótoknak nevezték. Talán ezekre alapozva állította egy szlovák tudós azt, hogy Liszt szlovák, és Haláltánc/Totentanz című műve szlovák tánc? A fentiekkel ellentétben egész életében magyar állampolgár volt, gyermekei is azok lettek. Soproni, magyar útlevéllel járta be Európát. Magyarul beszélni nem mert, attól tartott, hogy rosszul fejezi ki magát. A falusi tanító németül tanította, osztrák édesanyjára tekintettel otthon is németül beszéltek. Felnőttként általában franciául beszélt. Ötven éves elmúlott, amikor tanulni kezdte a magyar nyelvet, nem sok sikerrel. Bár Jókai megjegyezte, hogy egyszer hosszasan elbeszélgettek egyik írásáról. Az 1838-as pesti árvíz károsultjainak javára több hangversenyt adott. Leveleiben is egyértelműen kifejezi ragaszkodását magyarságához. Gróf Apponyi Albertnek így írt „Becsületbeli kötelességem… hogy kitartsak hazánk, Magyarország mellett. Bárcsak leróhatnám minden köteles hálámat iránta”. Kortársa, jó barátja volt Augusz Antal, aki négyszer látta vendégül Szekszárdon, és nagy szerepe volt az Esztergomi mise és a Koronázási mise létrejöttében. Közbenjárására kérték fel Lisztet a Zeneakadémia megszervezésére.

Temesvárról 1846-ban azt írja Augusznak: ”Az összes művész közül én vagyok az egyetlen, aki büszkén dicsekedhetik el egy büszke hazával … Sarkcsillagom mindig azt mutatja, hogy Magyarország valamikor még büszkén tekinthet rám!” Három évtizeddel később, 1873-ban ezt írja: „Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét”. Augusz halálakor, 1878-ban így emlékezik: „Ő volt, aki elhatározásomban, hogy magamat Budapestre kötelezzem, különösen megerősített”. Máshol azt nyilatkozta, hogy „Mivel Magyarországon születtem, illő, hogy zenei tehetségemmel hazámat szolgáljam. Hazafiságomat nem szóvirágokban, hanem tettben, kötelesség teljesítésével akarom kimutatni. Talán erre válaszként fogalmazta „Liszt Ferenchez” címzett versét Vörösmarty Mihály:
„Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?”
Befejezésül Bartók Béla állásfoglalása: „Liszt Ferenc magát mindenkor, Magyarország jósorsában éppúgy, mint balsorsában állhatatosan magyarnak vallja. Már pedig egy ilyen nagy művészi jelenségnek, mint amilyen Liszt volt, kijár a világ minden részéről, hogy ebbeli akaratát tudomásul vegyék, annak ne mondjanak ellent.”

Ennyi komoly gondolat után egy anekdota Friedrich Kari bácsitól: Liszt Ferenc már világhírű művészként is többször szerepelt soproni polgárok palotáiban. Az egyik alkalommal, amikor megérkezett a Bezerédj család palotájához, az ott várakozó ifjú hölgyek megrohanták, lerángatták fehér bőrkesztyűjét és apró darabokra tépték, hogy legyen emlékük. (Itt hamiskás mosollyal megjegyezte, hogy a mai hölgyek nem elégednének meg a kesztyűvel.) A hangverseny alatt Liszt felfigyelt egy hölgyre, aki szomorúan hallgatta az előadást. A végén megkérdezte tőle: – Hölgyem! Miért olyan szomorú? Nem tetszett az előadásom? – Mire a válasz: – Óh, Maisztró! Csodálatos volt, de nekem nem jutott egy darab sem a kesztyűből. – Erre Liszt benyúlt a belső-zsebébe, és egy vadonatúj pár kesztyűt adott a hölgynek, mert mindig volt nála tartalék. A kesztyű azután a hölgy hagyatékaként a múzeum Liszt gyűjteményébe került.

Szalay Csaba

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék