Levél fogadott osztálytársaimhoz

Szeptember, Délután. Megyünk.
Győrön túl, félig fel egyre,
majdnem fel a fellegekbe,
perselybe dobott évekért,
mit bedobtunk, régi érmekért

Kívülről szólok ím Hozzátok,
kik vagytok félszázada barátok,
hisz tudjátok;
nem járt velem egykori osztálytok.

Én meg csak magamban kószálok,
közétek váratlan leszállok,
úgy érzem;
itt és most tartozom Hozzátok.


Hisz az emlék, a nosztalgia,
vetítőből a kockás dia,
osztályfőnök féltő, vigyázó,
életet ősszegző sorai,
Londonból padtársunk
törtarany szavai,
egybe tart, mint az elégia

Szívünkben most emlék ,év van,
éltünk külön, dióhéjban,
éljünk tovább, mint bél a héjban,
ifjú szívünk a rég – múltban.
S hol héj az iskola,
bél benne a tudás legjava.

És akkor jöttek :
Töltés tavi lányok és legények,
hogy ló nélkül
vérpezsdítő kantri zenére
belovagolják a vidéket.
Felidézvén lelkünkben dúló
idétlen igéket, idétlen időket. . .

Alkotni vágytunk, dobbant a lábunk.
eltűnt, vagy eljött az álmunk.
eleink nyomát tán ki is jártuk.
sorsukat sorsunkba zártuk.

Temető úton végigmenve
szentély szökik könnyes szembe,
majd áttűnik a végtelenbe.

A múlt soha el nem múlik,
még ha világ szét is hullik.
Hála ének kereszt fölött,
társunk volt, ki elköltözött.

A zengő világ lassú dalra váltott,
mások lettünk – másolt virágok.
Perceink, a szikrázó kavicsok,
villannak még, ha rájuk taposok.

Szárnyunk rebben, mintha volna,
. . . rég kihullott már a tolla.
Lábunk reccsen nyikorogva,
ha szája volna vigyorogna. . .

Nincs már házunk? Nincs már társunk?
– Szénakazalban tanyázunk.
Csillagokkal parolázunk.
Ránk mosolyog a magányunk.

Hazaérve elgondolom,
mit kaptam ma este,
én meg csak egy verset írtam,
ezt adtam helyette
had lebegjen
kora este
kora őszi
korán hulló
levelekben.

Balassa Zoltán

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék