Hamarosan megjelenik egy remek szerzőpáros, Kalamár Hajnalka-Kabarcz Zoltán: Nyerő Hármas (Sportoló-Szülő-Edző) c. kötete, amelynek nagyon megfogott a bevezető utáni első fejezete. Ezt adjuk közre Olvasóinknak, mert annyira emberi és tiszteletet parancsoló, hogy bizonyára másoknak is sikerül táplálkozni Zoltán vallomásából. Előzetesen csak annyit, hogy ami a nevezett eredményeit illeti: mivel korán abbahagyta a versenyzést, így csak ifjúsági országos bajnokságokkal dicsekedhet 110 méteres gáton és 310 méteren is, sőt ifjúsági országos csúccsal váltóban. Egyébiránt tucatnyiszor volt magyar válogatott… Mondhatnánk, hogy nem nagy múlt, de máig tápláló tanulságos emléktár. Megtanította győzni, és megtanította tisztelni a győzelmet… és még mennyi mindent!
Ez a levél egy újabb alkalom arra, hogy elmondjam, mennyire szeretlek benneteket. Újabb alkalom, hogy átéljem a hálát, hogy Isten nekem adott benneteket, a hálát a temérdek örömért, amit együtt éltünk át, vagy én egyedül, miközben tanúja voltam valaminek veletek kapcsolatban.
Amikor nagyon fiatal voltam, nem akartam gyereket. Azt gondoltam, csak gondom és bajom lesz, korlátozni fogjátok a szabadságomat, meg ilyenek. Amikor nagyon fiatal voltam, hát akkor nagyon fiatal voltam. Ezt talán meg tudjátok érteni. Egy valamiért azonban mégis bocsánatot kell, kérjek tőletek. Mégpedig azért, mert a sport kimaradt az életetekből. És ez valamennyire az én hibám. Nagyrészt az enyém.
Tehetségesek voltatok, lehettetek volna nagy bajnokok akár, ám én nem forszíroztam a dolgot. Azt gondoltam, ha kedvetek van hozzá, mentek magatok is. Másképpen alakult. Az élet másfajta csábításai ragadták magukhoz ifjú képzeleteteket. Jól van ez így, hiszen kiváló emberekké váltatok mind a négyen, ám olyan dolgok maradtak ki az életetekből, aminek nem kellett volna kimaradnia. Ezért kérek most bocsánatot.
Bocsássátok meg, hogy elraboltam tőletek a győzelmek ízét. Amikor átszakítod a célszalagot, és félrefordított fejjel hátranézel, és látod magad mögött befutni a többieket.
Amikor kihirdetik az eredményt, országos csúcsot futottál. Diadal. Kevés területe van az életnek, ahol ennyire tisztán megtapasztalható.
Amikor berúgod a győztes gólt. Amikor általad győz a csapat.
Amikor csatakosan, fáradtan az öltözőbe mégy, lerúgod a cipőd, ledobod az átizzadt mezt, és lerogysz a padra, úgy érzed, ér valamit az életed, különleges napot éltél meg.
Volt olyan, hogy esélyünk sem volt, annyira erős volt az ellenfél. Megjelent a brazil csoda a pályán, és tarolt. De mi helytálltunk, és büszkén, emelt fővel veszítettünk, mert megtettük a magunkét. Láttuk magunk előtt a példát, a győztest, és hittük, lehetünk jobbak, nagyobbak, erősebbek, bátrabbak mi is. És azok is lettünk némiképp.
Csapatban lenni valami különleges dolog. Egy levegőt szívsz a többiekkel, még ha nem is friss mindig az a levegő. Együtt sírtok, együtt nevettek. „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek.”
A csapatban mindig van valami közös. Néha csak egy-két társ, néha az egész. Közös mező, amiben mindenki számára elérhetőek az információk is, és az érzelmek is. Olykor az aggodalmak, szorongások, félelmek, de ott van az öröm, a remény, a múlt és a jövő. És a szeretet.
Ott találsz esetleg igaz barátokat egy életre. Néha elvesznek ezek, aztán visszatérnek megint, vagy másokat találsz, de a sportbarátságokra emlékszel, míg élsz. Én speciel az első szerelmemet is a pályán ismertem meg, és tudom, nem vagyok ezzel egymagam.
Amikor fölállsz a dobogóra, egyedül vagy társakkal, annyi minden történik. Becsüld meg a pillanatot! És ne becsüld le a jelentőségét!
Van emlékem: egy barátom, aki riválisom is volt természetesen. A sportban néha a barátod, riválisod is. Tanulhattok egymástól. Ez a fiú, ha nem nyert a versenyen, és a dobogóra szólították, nem állt fel addig, amíg lentről nem gratulált a legyőzőinek. Így adta meg a tiszteletet. Azok fent, ő lent. Elismerte a másik nagyságát: gratulálok, jobb voltál!
Aztán ott a mez, amit viselsz. Én kék-sárgában versenyeztem, máig kedvelem ezt a színösszeállítást. És versenyeztem piros-fehér-zöldben is. Hálás vagyok, hogy megélhettem. Tudod, amikor válogatott vagy, nem csak önmagadat képviseled. És ha ember vagy, tisztában is vagy ezzel, sőt tudatában vagy. Nagy dolog ám ez. Képviselni az országot, a hazát, a nemzetet. Akár győzöl, akár veszítesz, nem csak önmagadért küzdesz. Hatalmas megbecsülés ez, nagyszerű már rászolgálni is.
Ezt is elvettem tőletek. Bocsássátok meg valahogy! Hogyan tehetném jóvá? Talán ha szólok, hogy majd a ti gyerekeitek!
Aztán ott van a dicsőség. Ott a neved az újságban. Édesanyád megveszi, kivágja a cikket, és amikor felnő a fiad, nekiadja. És ha az első oldalon szerepelsz, ha neked tapsol mindenki, ha olimpikon vagy, ha győzöl… ez is benne van a pakliban. Micsoda pakli!
Aztán ott van egy ember, aki küzd a sikereidért. Aki megtanít arra, amit tud. Mert te vagy az alkalmas ember, ő pedig téged keres. Az edződ.
Az ember, akinek, ha meghal, emlékversenyt szerveznek a tanítványok, vagy ha a kutyáját sétáltatja az Andrássy úton, és leül egy padra megpihenni, leülsz mellé, és ráköszönsz. És ha nem emlékszik rád, kicsordul a könnyed. Nem magad miatt, hanem miatta. „Szépasszonynak, jónak, jó állású lónak, kár megöregedni.” Ezt érzed. Ha sportoltál, ha voltál csapatban, ha győztél, ha vesztettél, ha része voltál.
Ha nem, akkor annyi elégtétel jár neked, hogy bocsánatot kérjen az apád. Ennyit tehetek ma mindössze: bocsássatok meg nekem.
Talán nem voltam rossz apátok, talán megérdemlem a bocsánatot, és tudom, hogy nem fogtok fukarkodni velem. De most mégis szembe kell néznem a ténnyel: azok a dolgok, amikről eddig beszéltem, a sporttal együtt járnak. És része lehetett volna a ti életeteknek is. Sajnálom, hogy nem így volt.
Lemezbemutató koncert: 2016. december 12. (hétfő), 19.00, MOM Kulturális Központ A napokban jelenik meg a Budapest Bár új albuma Ünnep...