Lelkünkről, szellemünkről és titkainkról

Ó, az élet nem így van,

de ki tudja egészen másképp?

Keszthelyi Rezsőről

A közelmúltban elhunyt Keszthelyi Rezső író, költő és szerkesztő Szolnokon született 1933-ban. Középiskoláit Nagyváradon, Kecskeméten és Budapesten végezte, később újságíró lett.

Az ELTE magyar–történelem szakán 1962-ben középiskolai tanári oklevelet is szerzett, ettől az évtől kezdve a Corvina Könyvkiadó, 1974-től 1993-ig a Magvető Könyvkiadó legendás szerkesztője volt. Többek között Apollinaire, Jacques Audiberti, Sartre fordítója. Ő ültette magyar nyelvre Gauguin életéről szóló könyvet is. A kortárs francia és magyar irodalom, képzőművészet avatott ismerője. Első verseskötete 1969-ben jelent meg, az utolsó 2015-ben Emlék Kert címmel.

Otthonos volt az irodalmunkban, de a képzőművészetben is, főleg az esztétikai értekezésekben. Az európai történések, szellemáramlatok jó ismerője, mellette a melankólia és az elvágyódás írója is. Belső indíttatásból írt, szükségszerűségből alkotott, mert le kellett jegyeznie a világ rajzolatait, nagy kérdéseit meg kellett fogalmaznia. Belső fény vezette, és a fausti dilemma izgatta őt is. Versei mészkőkemények, mint a csigaház -írta róla András Sándor

A mai élő mezőnyben az abszolút költő – írta róla Tandori Dezső, akivel együtt indult a pályája az irodalomba. Keszthelyi képes volt megragadni az élet intimitásait, piciny dolgait, nála az anyagnak szelleme van, és érez, és lát. Lelkünk, szellemünk és titkaink fürkészője és feltárója volt. Nála ármányok szárnyán ördögfattyak lepkéi árnyékot tolnak. A Keszthelyi-féle sejtés, hogy a sors sose sima, és a táj se az, de még a pálya se, és nagyon nehezen jutunk a magunk valóságába. A csendes melankólia az elmúlás elkerülhetetlen világa jelenik meg műveiben. Mint a filmekben az áttűnések, olyan finoman olvadnak egybe nála a szavak és lesznek szőlőfürt csurranású mondatokká.

Az események, történések pontos meghatározását kereste, hogy lényegüket bemutathassa. A nyelv és a gondolkodás végső határáig akart eljutni, ahol önmaguktól születnek a szavak, a mondatok, és önálló életre kelnek, és gyakran el is válnak egymástól a szövegben, ekkor megszakad írásainak folyama. A szaggatottság és az átváltozások írója.

A nyelvi jelek használatával a neoavantgárd költőkhöz tartozhatna, de ő nem erőltette a csatlakozást, a találkozásokat. Világa rokon a hatvanas évek magyar újítóival, Balaskó, Hajas, vagy az induló Tandori költői hangjával, gondolatiságával. Meditatív szövegeit e kor nyelvbölcseleti szelleme, ízlésvilága hatja át.

Megértem Széky Jánost, hogy miért olyan lelkes híve és támogatója Keszthelyi Rezső írásainak. Abszolút költőnek és abszolút prózaírónak nevezte. Ezt írta róla a nyolcvanadik születésnapon: Vannak hódoló barátai, de viszolyogva kerül minden brancsot, nemzedéket – harminchat éves volt, amikor megjelent első verseskötete, és ötvenhárom, amikor a második – irányzatot, csoportot. Nagyságát nincs mihez mérni: ellenáll a kanonizálásnak. Minden évben sikerül kikapcsolnia magát ebből a térből – dalmát szigeten ír egy házban, amit felesége, Ladik Katalin még a jugoszláv időkben vett és ha ír, sikerül kikapcsolnia magát ebből az időből.

Keszthelyinek varázsa van, kedves szigorúsággal, az időből kikapcsolva elvisz egy jó világba. Fénylő partoldalakat, apró csigaházak mintázatát írja, és a színek bájukkal csábítanak más vidékre minket. Világunk működéséről szólva nem ápol illúziókat, tudja, vannak alapvetően meghatározó elemek, olyan erők, amikkel az ember nem tud szembeszállni. A lényeg, hogy vannak az ideák, van a magát megérteni próbáló nyelv, és van a porladó test. A halál, a nyelv, a transzcendens és az evilági élet egyben létezik.

Idegpályáinkra hatnak a létről való elmélkedései. A kortól független, egyszerre XIX., XX. és XXI. századi irodalmi beszéd hangján szól, tiszta és a végsőkig tisztított fogalmakkal, és elvisz emlékei – jelene – kertjébe, ahol virágok, színek, érzések bája lengedez a porladás tüze körül.

Keszthelyi megrendült szavú költő. Ismeri a szavak belbecsét is. Szűri a szavakat, szóhasználata szikáran egyszerű, de mediterrán színgazdagság is jellemzi. Lilás és sárgás feltörekvéseket ír, mikor selymesen tolja léptei alá a kőlapokat a szél. Jó érzékkel megtalálja az élet bájait, még akkor is, ha végső erőfeszítés kell hozzá. A megsemmisülés bája című háromsoros így hangzik: a múlandó/öröklétbe/pusztulása. A hang bája /mikor a csöndjét /hallgatja/ magában. A szín bája /társaik szüntelen/ tündöklő, /elfújása. De nézzünk egy másik, korábbi Szín bája verset. Árnyéktalanságának/ egyedüli/ tobzódása.

Jellegzetes Keszthelyi-féle megközelítés: a Karöltve című vers. Velem is leéli magát,/ ami nem én, miként eltöltöm vele,/ ami ő; pipacsszőnyeg fogad légből hulló/ holtakat, tetemük égboltdarabokat /szakaszt ránk ezalatt; lény eseményem pompát/ csepereg:/ időtájakat,/ ahol a közöny is fájdítja önmagát, /míg mögötte látássötét figyel moccanatlan:/ nem a földé, /nem az égitesteké.

A haiku gondolatiságát, tömörségét idézi nem egy írása. Gyakran köt egymáshoz össze nem illő fogalmakat, nála az árnyéktalanság tobzódik. A tengerre ráhullik apránként a színe. Érzelmeiben is féktelenül higgadt, vére és agya könnyű nyugalomra jutott. Érdemes a féktelen szót kiemelni, általában nem a megfontoltság, visszafogottság jelzője, inkább szilaj érzésekhez, tettekhez kapcsolódik. Keszthelyinél azonban nem. Itt a szélesítés szerepét tölti be inkább, jelzi, hogy a határtalan higgadt érzelmeket érzi és figyeli magában.

Keszthelyi kubista költő is. Nála a színek pilléznek növények, háza fölött, pillanataink emlékek lesznek. Virágparazsakat fest holdfényű gólyák közé, fénycseppeket a delelő sziklára a vér madarai mellé. Semmivé igézi az őrületes tereket, mélységeket, a csendeket és a zárt formákat. Ilyen A Semmi álma. E kék bolygó/és körös-körül a milliárdnyi/ világok/ valósága, és a föld-felhőbe hulladoznak.

Az időfelfogásáról kéziratban lévő Mediterrán napló című szövegében így ír: Fogalmam sincs, miért teszi önkéntelenül is múlt időbe a jelen időt az ember, és fordítva: miért jelen időbe a múlt időt. Netán ez az ő idejének a természete? Vagy tévedéseit véti minduntalan? Ismétlem, nem tudom, firtatni meg ezúttal sem akarom, holott szüntelenül hívogat a megfejtése.

Nem kockázatmentes őt olvasni, szembenézésre késztet a léttel, de nem bíró, inkább szemlélődő, aki jelenetekben ragadja meg a létezés lényegét, ezeket mutatja be a bennünket körülvevő jelenségekről. Látomásos költő, gazdag képi világot ír, lemegy a gondolkodás születési forrásához, nem fél az örök csalódás könyörtelen tényével való szembesüléstől, és ekkor minden szó kitárult seb.

Versei néhol rövidprózák, de kerüli a minket körülvevő társadalmat jellemző problémákat. Kiválasztja aktuális élményeiből, megélt jelenségekből életünk lényegét. A világ szemlélője és megélője is. Látomásai, lírai hangon leírt apró megfigyelései kapcsolódnak egymáshoz. Látomásokat ír életünk csendes tájairól. Kedves vigasztalásokat fogalmaz lágy dallamokkal. Rezzenéstelen jelenségeket mutat be, kedvesen mesél arról, hogy nem is vagyunk.

A versek beszélője finoman játszik a múlttal és a jelennel, ebben rejlik költészetének legnagyobb varázsa. Kiszámíthatatlan szóáthajlásokat alkalmaz, mikor elmedüledékről vagy anyaszép szánalomról beszél a mozdulatlanság küszöbén. Keszthelyi hajós is. Otthon van a tengerparton, a kikötőben, pipázik a karosszékben, nézi a sirályok kerengő tollpihéit, ahogy rajzolják az eget. A Nap lepkéje vörösen követi.

Munkássága, hosszú alkotói periódusaival a magyar irodalom míves kincsei közé tartozik. Az ő világában nincs idő. Az emberi természetben, gondolkodásban működő értékítélet, világlátás jelenik meg verseiben, ő onnan jön, ahonnan a filozófia, az erkölcs, a művészet származik. A legkülönlegesebb szellemi izgalmakat idézi elénk, nem törődik vele, hogy erre napjainkban nincs nagy igény, össztársadalmi érdeklődés, pedig esztétikai, erkölcsi eszményekre szükségünk lenne.

„Az ő különlegessége az, hogy nem ismerték el” – mondta róla Györe Balázs, Tábor Ádám költészetéről így fogalmazott: egyszerre volt teljesen elvont és teljesen konkrét. „Ha francia író lett volna, biztos, hogy nagy hatást gyakorol, és ismert költővé válik”.

Keszthelyi Rezsőt családtagjai és barátai a tengerben helyezték végső nyugalomra. Ladik Katalin zárszóként annyit mondott, hogy a víz körforgása szerint férjének most ott kell lennie mindenhol, mert „ami lent van, az fent is van”.

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék