LÉLEKTÖLTŐ történet

Hosszú évek óta jól bevált szokás volt, hogy férjem, a kutyám és én december 23-án minden évben elindultunk a szüleimhez. Ugyanez történt anno egy évtizede is, annyi különbséggel, hogy a férjem indulás előtti napokban rosszullétre panaszkodott. Kértem, hogy ne menjünk. Ha nem érzi jól magát, maradjunk itthon, de ő hajthatatlan volt. Ragaszkodott a szokásokhoz. Hazamentünk, másnap a kórházba került és január 2-án meghalt…

Halála napján, amikor hazaértem a kórházból, a kutyánk (Balu) a kapuban állt. Látszott rajta valamiféle idegességgel kevert szomorúság. Leült elém és nem engedett tovább. Szemei magyarázatot követeltek: – Mi történik? Hol van a barátom? Hol hagytad őt? Sírva hajoltam le hozzá, megsimogattam a buksiját és mondtam neki: -A gazdi elment, ő, már nem jön haza velünk. És mintha értette volna, még szomorúbb szemekkel nézett rám. Mancsát a kezemre tette, kicsit kihúzta magát és sóhajtott egy nagyot. Ha nem is értette, de egészen biztos érezte, nagyon szomorú vagyok.

A hazaindulás napján idegesen kerülte az autót. Kinyitottam a hátsó ajtót, de nem szállt be. Ott állt és kérdőn nézett rám. Megállt az ajtó előtt, leült és nagyon szomorú szemekkel nézett. Bármilyen szépen kértem, segítség nélkül nem szállt be. Egész úton szomorú volt, néha felvette a fejét és megnézte az üres ülést, utána pedig sóhajtva visszafeküdt. Amikor hazaértünk, nyüszítve-sírva rohant be a házba, s bejárta az udvar minden zugát. Majd leült a lábam elé és ismét kérdőn nézett rám: -Hol van a gazdi? Nem találom! Nem képzelődtem, könnyek voltak a szemében. Puha mancsát simogató kezemre tette és a szemembe nézett. Nem pislogott csak nézett szomorúan. Tekintetében benne volt minden fájdalma: -A gazdimat akarom! Add vissza nekem őt! Mondtam, hogy nekem is nagyon hiányzik, de bízhat bennem, vigyázni fogok rá.

Egyébiránt minden reggel ketten együtt reggeliztek. A férjem széke mellé ült és fejét a combjára tette. A férjem falatozgatott neki is. Amikor Balu úgy gondolta, hogy kicsit megfeledkeztek róla, mert nem kapott „katonát” akkor fejével megnyomta a combját.

Másnap reggel, leült a férjem széke mellé és türelmesen várt. Szemében remény látszott: Jön, biztos, hogy jön, itt várok türelmesen. Soha nem volt olyan, hogy ne jött volna. Eltelt egy óra, Balu még mindig ott ült. Aztán eltelt még egy, akkor már lefeküdt a szék elé, szemében ismét megjelent a szomorúság. Ez így ment nagyjából egy hétig, utána már úgy indított, hogy a szék elé feküdt és órákig várakozott. Sok nap múlva egy reggel elhatároztam, hogy enni fogok. Leültem a helyemre. Balu felemelte a fejét és rám nézett. A szemében kérdés volt. Még a fejét is oldalra biccentette kicsit. Aztán felült és úgy nézett: -Nagyfiú velem tartasz?- kérdeztem tőle. Felállt és odajött hozzám. Megcsóválta a farkát és leült a székem mellé. Adtam egy falatot a szájába, azután még egyet és még egyet. Utána pedig a combomra tette a fejét. Ott ült türelmesen, buksiját a combomon tartva. Kis idő elteltével éreztem, hogy megnyomta fejével a combomat: – Figyelj csak, itt vagyok, nem érzed? Adhatnál nekem is valamit, ha úgy gondolod. De tényleg, csak akkor, ha úgy gondolod, egyébként itt sem vagyok.

Azóta, ha időm engedi, kettesben „reggelizünk”. Ott ül a székem mellett, fejét az ölembe teszi és szerényen jelzi, hogy ne feledkezzem el róla. Az a szeretet, amit tőle kapok, elmondhatatlan. Mert a szavak, csak elrontanák azt az érzést, ezt csak érezni lehet. Szeretet terápia, amit csak egy tiszta lelkű kutya adhat – megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel, szeretettel és hűséggel…

Kovács Magdolna

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék