Kései utazás Tunyóval

Tunyogi Péter (1947. március 13. – 2008. november 9.)

Tunyogi Péterrel az utolsó két évében dolgoztam együtt, sajtóztam és – ha nem is egyedüliként–szerveztem a koncertjeit. Így azt a bizonyos, végzetes november 1-i, épp a Mindenszentekre eső Rocktogon klubbelit is. Amikor megérkezett a koncert helyszínére, az alagsori klubba vezető lépcsőn rosszul lett és a mélybe zuhant.

A P. Mobilban, a Tunyogi Rock Bandben és más kisebb formációkban énekelt dalai többnyire rockhimnuszok, de legalábbis emblematikus rock „slágerek” lettek. Több nemzedék énekelte, több nemzedék nőtt fel rajtuk. A fülben maradó kemény, vagy éppen lassú, középtempós dallamokra a TRB-ben Horváth Attila, a P. Mobilban Schuster Lóránt, a kései Tunyogi Bandben Sándor Csaba, a róla készült emlékdalban (Zuhanás az Ég felé) pedig Csiga Sándor írt szívhez szóló, himnikus dalszöveget. E szövegek, amelynek némelyike önálló költeményként is megállná a helyét, valamint Tunyó – számomra (és sokak számára) – örök szeretete, emléke inspirált arra, hogy a Péter által felejthetetlenül és katartikusan előadott dalok címéből, szövegrészletekből összeállítsam élete utolsó nyolc napjának virtuális történetét. Hát nem hátborzongató, hogy Tunyogi Péter életmű legszebb darabjai – beleszőve, megvillantva a rock and roll életérzést – mintegy előrevetítik az énekes végnapjait, végóráit?
Ott álltál az úton, a lefelé vezető lépcsősor tetején és nem tudtad hová, merre menjél. Kellett, hogy történjen valami, de ami történt, az a mai napig feldolgozhatatlan. Zuhantál az ég felé. Nem tudtuk, mert gondosan rejtegetted a titkot, talán még a családod előtt is, hogy rajtad a szédület újból. Mint utolsó éveidben annyiszor. No, nem a sokáig élő rock and rolltól. Már nem.
Ott álltál a lefelé vezető lépcsősor tetején, amely akár a Led Zeppelin dalában, a mennyekbe vitt. A dal ugyanaz maradt – a mélybe hullt, az Égbe szállt. A tegnap, a tegnapelőtt, a hónapok az évek itt hagytak, de te kemény voltál, szamurájként harcoltál, ha kellett szemben a széllel – és szerettél. Nemcsak a zenét, a közönséget, a rajongókat, de a családot is. Örökké szerettél, aztán már csak öregesen, mert úgy esett jól. És mi jól tudtuk: ha újra kezdhetnéd, egészen biztos, hogy újra kezdenéd. Mert nem tudsz mást, csak ezt a zenét. Azt a bűvös, bűnös rock and rollt, ami megragadott és soha többé nem eresztett a karmai közül. És közben semmit sem változtál, maradtál az, aki voltál, akit annyira szerettünk. A „kis” Tunyó. Aki soha nem adta el magát, különösen a lelkét nem. Mert az egyedül az övé volt. Csak az arra érdemes kaphatta meg –, de azt ingyen.

Akkor még azt gondoltad, hogy téged soha nem érhet baj. Óh, bárcsak tudtunk volna vigyázni rád! Hívtuk a doktort, de nem járt arra. Szigorú, szomorú, szakadt napokat éltél át, lestük a híreket és reménykedtünk. De te felültél a vonatra, amely a pokolba tartott, és amely soha nem ért oda veled. Ahhoz te túlságosan jó srác voltál.
Ott álltál az úton, majd tovább mentél. Oda, ahol mindig van bor, és csinosak a nők. És ahol a régi zene még mindig szólt. Most már csak a tudatod legmélyén, lázas álmaidban, amit csak te egyedül hallasz. Kerestünk a végtelen utakon, de már nem találtunk; ott semmi sem várt. Hiába hívtunk, már üzenet sem volt, csak a sípszó. Csak az a könyörtelen, valóságra ébresztő, vízszintes vonal a monitoron – meg a hosszú és reménytelen sípszó. Azóta tudjuk, melyik a két legnehezebb szó: igen, az első és az utolsó. Sírt az asszony, sírtak a lányok és sírtak a barátaid. A közönséged. Az utolsó rock and roll végső akkordjai elhalkultak, az utolsó cigaretta hamvai szétporladtak a semmiben. Hiába kértünk, könyörögtünk, még ne búcsúzz el, mert van még dolgod itt a Földön, de hiába: a csónak partot ért. Kikötöttél. Körbevett a hideg csend, és a sűrű fekete homály.
Ott álltál az úton, láttad a démont, láttad az Istent, aki azt mondta: itthon vagy testvér! Új hazára leltél, tested befogadta a föld. De a lelked, az éneked messzire szállt, fel, egészen a magas égig. Csillag voltál és csillag lettél, de nem fény nélkül. Ezüstös, fénylő csillag a rock and roll sötét mennyboltján. A színpadok üresek nélküled, de a lemezek őrzik, életre keltik hangodat. Amely nem csupán a fekete barázdákba, a CD ezüstös korongjába, de a lelkünkbe is mindörökre beleégett.
Velünk leszel mindig Tunyó! (Találkozunk valahol valamikor…)
Hegedűs István

tabs-top
More in Kultúra
Szétszakítva – összerakva

A Pannonia Entertainment forgalmazásában márciustól látható Burján Zsigmond nagyjátékfilmje, a Szétszakítva. A történet két székesfehérvári család életén keresztül mutatja be...

Close