Képek a börzén

…… korunk pontos története nem írható meg másképp, csak

ha azoknak az eseményeknek a minuciózus invertáriumából

indulunk ki, amelyek a modern művészet naplóját alkotják.

Pierre Francastel

Az 1955-ben, Amsterdamban létrejött World Press Photo független szervezet, melynek célja az információ szabad áramlásának támogatása a sajtófotó és a dokumentarista fotográfia révén.

A World Press Photo idén már a kiállítás helyszíne tekintetében is újdonságot jelent: a nemzetközi szempontból is kiemelkedő tárlat 2018-tól a Magyar Nemzeti Múzeumban várja a látogatókat.

Az idei kiállítás 2018. szeptember 21-től október 23-ig tekinthető meg.

A kiállítás létrejötte előtt kiírt pályázatra 125 országból 4548 fotós több mint 73 ezer munkája érkezett be, a 21 tagú nemzetközi zsűrinek nem volt könnyű dolga, amikor kiválogatták Amszterdamban azt a 134 képet, amit végül a nagyközönség is láthat.

A fotókiállítás nem olyan indiferens információkat tartalmaz, mint napjaink legtöbb TV- és újsághíre és sportközvetítése. A tények, fotók nincsenek megterhelve korábbi hírekkel, képekkel. Ez ilyen, ez van, a megmentett orrszarvú nagymamájáról nincs szó, nem írják, hogy hány kilométert tett meg eddig, merre járt, hány gólt rúgott volna, ha úgy hozta volna a sor, ha focistaként születik.

A képekben ott lappang mindaz a feszültség, amely világégéshez vezethet. Ilyen a katalán önrendelkezés kérdése, az alsó baszkok álma, a nagy Magyarország titkos álma, az ukrán és szlovák kettős állampolgárság tilalma. Láthatjuk, hány vezér akarta naggyá tenni az országokat, hogyan készül az ellenségkép, bűnbak és velejárója, a gyűlölet.

A kiállítás komoly. Nem a veteményeskertet idéző kalapokat mutat, nem egy könnyű trics-tracs jelenik meg, nem arról szól, hogy melyik aszfaltbetyárnak nyúlták le a nőjét, melyik maffiózónak lopták el a kocsiját, hogy jó pénzért visszavásárolhassa. A lényeg: földi létezésünk fájdalmas felismerése.

Az idei pályázat nyertes fotóját Ronaldo Schemidt készítette Venezuelában, a szabadságjogokat egyre súlyosabban korlátozó Maduro elnök elleni egyik caracasi demonstráción. A fotós azt a pillanatot kapta el, amikor az egyik tüntető teste lángba borul és gázmaszkban rohan.

A háborús övezetekből rengeteg vért, verítéket és könnyet megörökítő képet láthatunk. Sokkolóak a rohingya menekültek csonttá fogyott, letakart holttestei. Szívszorító a kiállítás jellegzetes alkotása a vörös kendővel letakart szemű, megjelölt orrszarvú, akit elkábítottak és fogságba ejtettek. A nép úgy gondolja, hogy az állatok tülkeiben minden betegséget gyógyító anyag rejlik. Megrázóak az orosz szexmunkásokról készült szentpétervári aktfotók.

A szociológiai, társadalomtudományi gondolkodás része lett a művészetnek, így van ez a (mozgó és álló) képek esetében is, és a fikciók által bemutatott világ mellett fontos még a korhű, valóságos tények sora, a dokumentarizmus. A képek segítenek abban, hogy véleményt formálhassunk a világ eseményeiről, tapasztalatot vagy benyomást szerezzünk, hogyan él az ember napjainkban. Láthatjuk, milyen szokások jellemzik a különböző kultúrákban élő embereket, miben hisznek, milyen vágyaik vannak, és hogyan fordulnak egymás ellen, ha sérelem éri őket. Az acsarkodástól a mindennapi életért folytatott harcon vagy kellemes perceken át, a tömegpusztításig gyűlnek a képkockák történelmünkben, ezekről szólnak a sajtófotó-kiállítások, hogy láthassuk, a jelenségeknek számos oka van.

A közelmúltból gyűjtött tapasztalatainkra jellemző, hogy világunk kétségekkel teli, gazdasági és értékrendi válságban van. Nehéz eldönteni, hogy demokrácia van-e vagy a bürokrácia uralkodik, pénzügyi machinációk történnek-e gazdasági tervezés helyett, és nő-e a szegénység, szakértők helyett pártkatonák vezetik-e életünket? A fotó a tér és az idő vékony szelete, a képek kormányozzák a világot – ahogy Susan Sontag, a fényképezés elméletének nagyasszonya fogalmaz.

Nem véletlenül övezi évek óta nagy érdeklődés a sajtófotó kiállításokat, mert a szemnek szóló bizonyíték a leghatásosabb segítség a világ megértésben. A szavak ráérnek várni, a képek nem. Ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel – mondta Robert Capa. Az idei gyűjtemény szerzőiről elmondható, hogy elég közel voltak az eseményhez, és nem csak fizikailag.

Túl kell élnünk ezeket a borzalmakat, mert ha nem így lesz, nem akad majd olyan ember, aki tudna segíteni a világon.

Novák Imre

• Kapcsolódó hozzászólások
• Könyvjelző
• Címkék